Video

Az Átlátszó videóblogja nem csak szerkesztőségi anyagokkal korrupció, átláthatóság, környezeti ügyek és sok minden más témában.

filmkritika

Milyen lenne a világ, ha nem lett volna rendszerváltás?

Egy lengyel filmsorozat alternatív történelmi idősíkba röpít bennünket, eljátszva a gondolattal, mi lett volna, ha fennmarad a kommunista diktatúra. Az 1983 (amelynek második évada idén kerül a Netflix műsorára) egy olyan Lengyelországban játszódik, ahol egy merényletsorozat által előidézett politikai kataklizma teljesen átformálja az általunk ismert múltat.

A Netflixen található lengyel filmtermés más vonatkozásban is felülírja a múltról alkotott képünket. A lengyel történelem egyik leghírhedtebb politikai gyilkosságát, a Popieluszko-ügyet bemutató dokumentumfilm mellett a diktatúra legkevésbé ismert, de a kíméletlenül üldözött áldozati csoportjáról szól A lengyel Hüakinthosz, mely egy politikai krimibe ágyazva a korabeli lengyel LMBTQ-közösséggel szembeni, Jácint fedőnevű titkosszolgálati műveletet tárja fel.

Az alternatív történelmi regények, filmek, sorozatok Huizinga ama (John Lukacs által is citált) megállapításán nyugszanak, miszerint „A történésznek tárgyával szemben mindig meg kell őriznie indeterminista nézőpontját. Folyton a múlt olyan pontjára kell helyezkednie, ahol az ismert tényezők még különféle kimeneteleket engednek meg. Ha Szalamiszról beszél, tegye úgy, mintha a perzsák még győzhetnének”.

Az 1983 című, a Netflixen látható lengyel sorozat eleget is tesz a fenti definíciónak. 1983. március 12-ig megy vissza a történelemben. Amikor már felfüggesztették a Nemzet Megmentésének Katonai Tanácsa élén álló Wojciech Jaruzelski tábornok, a kommunista állampárt, a LEMP akkori első titkára által 1981. december 13-án kihirdetett szükségállapotot. De még nem zajlott le az a végzetes (és ténylegesen, nemcsak a képzeletben megtörtént) cselekmény, amely lélektani Csernobilként tette lehetetlenné a de facto katonai diktatúrát bevezető Jaruzelski-rezsim konszolidációját.

 

Mielőtt elmerülnénk a film alternatív valóságában, essen pár szó arról is, miért vezettek be szükségállapotot (korabeli kifejezéssel: hadiállapotot) Lengyelországban? Ilyen döntésre akkor egyetlen más európai kommunista országban sem került sor. A drákói intézkedéseket a rendszertől független Szolidaritás szakszervezet által irányított ellenállás váltotta ki. A tömegessé váló sztrájkok, demonstrációk, az egyre fokozódó, s mind nyíltabbá váló polgári engedetlenség összeomlással fenyegették a szovjet típusú pártállamot.

Mindig is Lengyelország volt a Varsói Szerződés leggyengébb láncszeme, a KGST állatorvosi lova. Ahol már 1956. június 28-án (hónapokkal a magyar forradalom előtt) felkelés tört ki Poznanban. S csak azért nem lett belőle a magyarországihoz hasonló országos fegyveres lázadás, mert a megmozdulás után nem sokkal rehabilitálták az állampárt korábbi főtitkárát, a lengyel Nagy Imrének tekintett, (a sztálini korszakban félreállított és bebörtönzött) Władysław Gomułkát. 1956 októberében ő lett ismét a LEMP csúcsvezetője, és reformokat, demokratizálást ígérve lecsillapította a robbanni készülő társadalmat. Így sikerült elkerülni a szovjet beavatkozást.De az utána következő években Gomulkában is csalódtak azok a lengyel tömegek, akik azt hitték, meg fogja reformálni a szocializmust, s ha nem is Nagy Imre, de legalább részben a jugoszláv Tito (vagy akár a román pártvezető, Nicolae Ceausescu) nyomdokaiba lépve enyhíteni próbálja a szovjetektől való függőséget. Ám Gomulka 1968-ban (a bevonulást megtagadó Ceausescutól eltérően) részt vett a csehszlovák prágai tavasz katonai elfojtásában.

Már a bevonulás előtt tiltakozások kezdődtek a reformoktól elzárkózó diktatúrával szemben, a hatalom másként gondolkodók elleni kampánya pedig antiszemita színezetet öltött, tízezrek hagyták el az országot. 1970 decemberében a növekvő élelmiszerárak elleni tiltakozásul a gdanski hajógyár munkásai sztrájkba léptek. A lengyel tengermelléken végigsöprő elégedetlenségre a hatalom (Gomulka mellett az akkor honvédelmi miniszter, Jaruzelski részvételével megalakult válságstáb) tűzparanccsal és sortűzzel válaszolt, amelynek 18 áldozata volt. A rend helyreállt, de Gomulka belebukott az ügybe.Az új pártvezető, az elődjéhez hasonlóan mérsékelt reformerként emlegetett, reménnyel övezett Edward Gierek (a kádári magyar vezetésre emlékeztető módon) részben reformokkal, részben nyugati hitelekkel próbálta stabilizálni az országot, de 1976-ban, majd 1980-ban újabb tüntetések kezdődtek, így Gierek is távozásra kényszerült. Ami erősítette a hitet a lakosságban:

ha nincsenek is szabad választások, de a rosszul kormányzó politikusok megbuktathatóak. 

A megalakuló Szolidaritás által irányított sztrájkok következtében lényegében kettős hatalom alakult ki. Geierek utódja, Stanislaw Kania már csak alig több mint egy évig “húzta” a pártfőtitkári székben, őt egyebek közt azért mozdították el 1981 októberében, mert ellenezte a szükségállapotot. A civil pártmunkások helyére a katonák léptek. A Jaruzelski vezette Nemzet Megmentésének Katonai Tanácsa propagandája azt sulykolta, hogy „az országot fenyegető anarchia, a Szolidaritás nyíltan hatalomra törő, szélsőséges erőinek fellépése” miatt kell bevezetni a szükségállapotot.

Wojciech Jaruzelski bejelenti a szükségállapotot 1981. december 13-án (fotó: Wikipedia)

„Meg kell előzni, el kell torlaszolni a konfrontációt, amelyet a Szolidaritás vezetői nyíltan meghirdettek. Ezt nekünk ma kell kimondanunk, amikor tudott a tömeges politikai tüntetések közeli dátuma… Nem szabad, nincs jogunk megengedni, hogy a meghirdetett tüntetések szolgáltassák azt a szikrát, amelyből lángba borulhat az egész ország” – mondta el akkori televíziós beszédében Jaruzelski. (Idézi Pók Attila: A Nemzetközi élet krónikája 1945-1985. Kozmosz Könyvek, 1985. 255. o.)

A letartóztatások, internálások (még a bűnbaknak megtett korábbi pártfőtitkárt, Giereket is internálták, miután a pártból kizárták), valamint a Szolidaritás betiltása rövid távon megszilárdítja a rendszert. Az pedig gesztusnak szánva 1983 nyarán megszünteti a szükségállapotot és amnesztiát hirdet. Lengyelországba látogat II. János Pál pápa, egyaránt találkozva Jaruzelskivel és a Szolidaritást vezető Lech Walesával. A rezsim látszólag konszolidálta magát. De 1984. október 19-én történik valami, ami ezt lehetetlenné teszi.

Belügyes tisztek elrabolják és meggyilkolják a Szolidaritás ismert hívét, Jerzy Popieluszko katolikus papot. (A Popieluszko életéről és haláláról szóló dokumentumsorozat is megtekinthető a Netflixen.) Bár a tetteseket szinte azonnal letartóztatják, a hatalom pedig elhatárolódik a cselekedettől, az esemény tovább növeli a szakadékot a pártállam és a lakosság között. Popieluszko mártírrá válik, a Jaruzeskiék számára pedig világossá lesz: hadiállapottal, sortüzekkel többé nem tarthatják fent a hatalmukat.

A megváltozott nemzetközi helyzetben már a Gorbacsov vezette Szovjetunió sem támogatott volna egy újabb szükségállapotot. Ha mégis ezt teszik, Jaruzelski jó eséllyel a felkelt lakosság által megbuktatott, a saját átállt hadserege által kivégzett Ceausescu sorsára jut. Ehelyett a katonai junta feje (a posztkádári magyar állampárthoz hasonlóan) megegyezett az ellenzékkel a békés hatalomátadásról. Így történt a valóságban.

De szinte minden vérbeli történész, elemző, politikai újságíró felteszi a kérdést: mi lett volna, ha….? Az 1983 ugyanis egy olyan világban játszódik, ahol fennmarad a lengyel szocializmus és a Szovjetunió vezette kommunista világrendszer, tehát a bipoláris szuperhatalmi egyensúly globális rendje is.

A filmben 2003-at írunk, Lengyelország a szovjetekkel való barátság fennmaradása mellett a kommunista Távol-Keletre is nyit. Például a baráti Vietnamból sokan érkeznek ide, és Varsónak Kis-Saigon negyede is van. A fiatalok Newt típusú mobiltelefonon beszélnek, amelyen egy Ultra nevű operációs rendszer fut, amelybe a rezsim titkosszolgálata is beleláthat. Ebben a párhuzamos valóságban Al Gore nyeri a 2000-es amerikai elnökválasztást, és ő készül Szaddám Huszein Irakjának lerohanására.

Ám ekkor furcsa események történnek. Egy, a lengyel pártállami rendszer hívének számító bíró gyanús baleset áldozata lesz, tanítványa, a frissen végzett jogász, a hithű kommunista nagymamája által felnevelt Kajetan, (aki a gazdasági miniszter lányának vőlegényeként épp egy kádercsaládba akar benősülni) kételkedik a hivatalos magyarázatban, s kutakodni kezd. A rendőrség egyik öntörvényű, a sorból kilógó tisztje pedig öngyilkosságnak tűnő haláleset ügyében nyomoz: holtan találnak egy ellenzékit. A két eset valahogy összefügg, így a nyomozó és a fiatal ügyvéd közösen próbálják megoldani az ügyet.Aztán az állampárt politikusait szállító repülőgép Moszkvába tartva lezuhan. Ez erősen áthallásos a mi történelmi idősíkunkkal, hisz 2010-ben az akkori lengyel elnök, Lech Kaczyński gépe valóban lezuhant, miközben Oroszországba, a katyni tömeggyilkosság évfordulójára rendezett megemlékezésre vitte a lengyel delegációt. Ez pedig összeesküvés-elméletek sokaságát hívta életre, a lengyel emigráns kormányt vezető, 1943-ban Gibraltárnál ugyancsak repülőgéppel lezuhant Wladyslaw Sikorski tábornok ügyéhez hasonlóan.

A sorozat alternatív valóságában egy tragédia nemzeti gyásznappá nyilvánított évfordulójára készülnek. Ugyanis 1983. március 12-én olyan fordulatot vett a lengyel történelem, amely a világpolitikát is felülírta. Ezen a napon rengeteg civil áldozatot is követelő robbantásos merényletek történtek a LEMP, a “lengyel MSZMP”, a ZOMO (a tömegoszlatásokért felelős biztonsági rendőrség) és az SB (a BM III. Csoportfőnökségének megfelelő lengyel politikai titkosszolgálat) székházai ellen.

A sokkoló merényletek után az addig a Szolidaritást támogató egyház a hatalom mellé áll, az ellenzék pedig széthullik, mivel a megváltozott közhangulat őket vádolja az erőszakos akciók miatt. Így a diktatúra képes átmenteni magát. 

A sorozat nézője nem kap azonnali, egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy kik a tettesek. Sőt, igazából ez a 2018-as sorozat első évadának a végére sem derül ki, megelőlegezve a folytatást. Arra azonban sokat kellett várni: a tervek szerint csak idén novemberben láthatjuk a második évadot. De adja magát a feltételezés, hogy a kormány szervezett önmerényletet maga ellen, hogy aztán a Szolidaritásra fogja.

Kétségtelen, hogy a sorozat nagyon jó a tekintetben, hogy beindítja a néző fantáziáját, s ugyanúgy, mint az X – A rendszerből törölve című nívós hazai thriller, ez is kérdésláncolatot generál a fejünkben. Ott például azon töprenghettünk, hogy létezett-e a valóságban is olyan, a magyar kommunista rendszer számára kényelmetlenné vált embereket balesetnek álcázva likvidáló halálosztag, mint a filmben?

A rendszerből törölve – a valóságban is létezhetett a titkos halálosztag?

Jelen mű azonban nem csupán történelmi film, melyet áthallásossá tett a jelenkori politika. A Rendszerből törölve maga is a jelen és közeljövő határán zajlik. Miközben a főváros utcáin rohamrendőrök aktivistákkal kergetőznek, a belpolitikát uraló korrupció az egyik fontos kampánytéma, a háttérben titkos, fedett nyomozás indul.

Itt pedig azon gondolkodhatunk, hogy volt-e a lengyel állampárt és az őt szolgáló titkosrendőrség legfelsőbb köreiben olyan provokációs terv (melyet a valóságban nem alkalmaztak, de a szándék megvolt rá), hogy saját embereik feláldozásával próbálják az ellenzéket lejáratni? Mert ki másnak állt volna érdekében, hogy a pártházak romjai alatt meghaltak, az ártatlan járókelők a kommunista Lengyelország mártírjai legyenek?

Ha megtörtént volna egy ilyen robbantássorozat, sokan ezt gondolnák. De igazuk volna-e? Mindig az a tettes, aki politikai vagy üzleti hasznot húz a dologból? Az összeesküvés-elméletek logikája szerint igen. De akkor igazat kell adnunk Wladyslaw Ciaston tábornoknak, aki a szükségállapot idején volt lengyel belügyminiszter-helyettes, az SB  főnöke.

Őt a rendszerváltás után azzal vádolták, hogy ő irányította Jerzy Popieluszko 1984-es meggyilkolását. Ám Ciaston a maga szempontjából logikusan védekezett azzal, hogy „a pap meggyilkolása provokáció volt, amely óriási károkat okozott a belbiztonságnak, és amelyet még ma is kihasználnak, jóllehet a bűnösöket maga az SB derítette fel, és szigorú büntetést kaptak.” Életszerűnek hangzik az SB tábornokának védekezése, hogy „nem létezett semmiféle előzetes terv Popieluszko meggyilkolására”.Mert ha elfogadjuk, hogy a sorozatbeli robbantások csak az SB művei lehettek, (hisz ők profitáltak belőle) akkor Popieluszko halála simán lehetne a Szolidaritásé. Valójában a katolikus papot tényleg lengyel állambiztonságiak ölték meg, de sanszos, hogy nem felső parancsra. Ha volt is utasítás, az Popieluszko megfigyelésére, esetleg zaklatására, megleckéztetésére vonatkozhatott, de gyilkosságra aligha. Nem valószínű, hogy Jaruzelski környezetéből, illetve általában a pártállami csúcsvezetésből bárki politikai öngyilkosságot akart volna elkövetni azzal, hogy vértanút csinál egy katolikus papból. A gyilkosság amatőr jellege, a tettesek gyors lebukása pont hogy nem tervszerűségről, hanem kétségbeesésről, irracionális pótcselekvésről, a rendszer alsó- és középszinten megindult bomlásáról szól. Egyszerűen a diktatúra magukra hagyott, elbizonytalanodott, a válság idején önjáróvá vált fogaskerekei gurultak szerteszét, adott esetben kontraproduktív, önsorsrontó módon.Ugyanígy: miért ne lehetne a képzeletbeli robbantások tettese néhány bigott katolikus Szolidaritás-aktivista, akik a szükségállapottól radikalizálódtak, s önállóan cselekedtek? A sorozatban ugyanis a korábban békés ellenzék a 2003-as évben már a fegyveres harc útjára lép: a titkosszolgálat által kontrollált operációs rendszer bevezetését ünneplő fogadáson robbantanak. Persze mindig az általunk kevésbé szeretett vagy jobban utált politikai oldalból nézzük ki az ilyen összeesküvéseket. Popieluszko, a hitéért szenvedő pap a sorozat legtöbb nézőjének bizonyára rokonszenvesebb, mint Jarulzelski vagy Ciaston. De a film alternatív valóságában összeboruló állampárt és egyház képe nem áll olyan távol a valóságtól.

A kommunizmus és a katolicizmus története sok ponton hasonlít. Mindkét eszme illegális, üldözött mozgalomként indult, aztán hatalomra jutva, az államhatalmat is szolgálatába állítva, antidemokratikus, felülről lefelé építkező szervezetként kegyetlenül leszámolt az eretnek, elhajló másként gondolkodókkal, cenzúrát gyakorolva, a társadalmat ideológiai kontroll alá vonva. S a párthoz hasonlóan az egyház is eltussolni próbálta a rá nézve kínos ügyeket.Ha a rendszer meg akarta volna törni a katolikus egyházat, akkor nem Popieluszkót kellett volna megöletnie. Sokkal hatásosabb lett volna, ha a pedofil katolikus papok ügyeit tárja a nyilvánosság elé, de nem tette. A pedofil ügyeket vizsgáló lengyel állami különbizottság 2022-es jelentése szerint a vizsgálatok mintegy 38 százaléka – összesen 106 eset – családon belül történtekre vonatkozik. A családon kívüli ügyek közül viszont a legtöbbnél (57 vizsgált esetben) egyházi emberek az érintettek. De a lengyel pártállamnak nem volt célja, hogy a pedofil papokat nyilvánosan leleplezze és bíróság elé állítsa.

Pont ezzel lehetett az egyházat sakkban tartani, és bizonyos mértékű kollaborációra rábírni: mi hallgatunk piszkos ügyeitekről, cserébe ti együttműködtök velünk. Mert titkolni valójuk a Szolidaritás, az egyház oldalán állók közül is lehetett bizonyos személyeknek. A rendszerváltás után a Szolidaritás papjaként emlegett Henryk Jankowski atyával szemben merült fel a pedofília vádja, emiatt le is döntötték a szobrát. Egy másik lengyel katolikus pap által a ’80-as években elkövetett szexuális zaklatásról a rendszerváltás után az egyházi vezetés is tudomást szerzett, mégsem csináltak semmit.

S ezek csak a jéghegy csúcsa.

Az ilyen kompromittálási lehetőségek mellett ott volt az is, hogy az egyházon belül sem mindenki akart hős vagy mártír lenni. Józef Glemp bíboros, a lengyel egyház korabeli vezetője egy 2010-es interjúban elmondta: próbálta rávenni Popieluszkót, hogy vidékre vagy külföldre távozzon. Sokan az egyházon belül inkább voltak érdekeltek a “szolid üzletmenetben”, mint a nyílt konfrontációban.

A hatalom pedig olyanokat is üldözött, akiket az egyház is bűnösnek tartott, (s korábbi időszakokban tevőlegesen is részt vett a megbélyegzésükben) holott a pedofil papokkal ellentétben ők senkinek nem ártottak. A lengyel melegekkel szembeni titkosszolgálati akciók sokáig a diktatórikus múlt fehér foltjai közé tartoztak. Az 1985-87 között lezajlott Jácint-művelet során 11 ezer úgynevezett “rózsaszín akta” készült. Az LMBTQ-közösség tagjainak ezreit figyelték meg, vették nyilvántartásba pusztán a szexuális orientációjuk miatt.

 

A lengyel Hüakinthosz című film ennek a rejtve hagyott fejezetnek állít emléket. Robert, a fiatal bűnügyi nyomozó, az 1983 főhőséhez, Kajetanhoz hasonlóan épp nősülésre készül. Ő is kádergyerek: édesapja az SB ezredese. Mikor Robert egy olyan gyilkossági ügyet kap, amelyben meleg az áldozat, a hatóságok által üldözött LMBTQ-közösségbe beépülve rádöbben saját, önmaga előtt is titkolni próbált másságára, s vonzódni kezd az általa megfigyelt egyik meleg férfihoz, Arekhez. Szembe kell néznie azzal, hogy a titkosszolgálat (melynek az apja az egyik helyi vezetője) olyanokat kínoz és zsarol, akik semmivel nem rosszabbak nála.

A filmet 2021 őszén mutatták be, amikor a lengyel kormánypárt zöld utat adott a Pride betiltását célzó törvényjavaslatnak, több mint száz lengyel önkormányzat pedig LMBT-mentes zónává nyilvánította a településüket. S miközben a hitéért életét áldozó Popieluszko mártírrá vált, azok, akik ugyanígy kiálltak a nemi identitásuk mellett, a demokráciában sem kaptak ilyen szintű megbecsülést, és a mostani légkör sokakban a diktatúra homofób atmoszféráját idézi.Bizonyos dolgokban pedig akár azt is mondhatjuk: a diktatúra idején paradox módon nagyobb szabadság volt, mint a rendszerváltás után. A női önrendelkezés biztosan ilyen. Míg a ’70-es években olyan enyhe volt a lengyel abortusztörvény, hogy Svédországból is oda jártak a nők, hogy terhességüket megszakíttassák, jelenleg Lengyelországban van Európa legszigorúbb erre vonatkozó jogszabálya, így most a lengyel nők kénytelenek Németországba utazni a beavatkozásért.Az 1983 cselekményéhez visszakanyarodva: ha az SB filmbeli célja az volt, hogy a robbantásokkal lejárassa az ellenzéket, akkor a pártházak helyett jobb célpontot is találhatott volna. Rendőrállami fejjel gondolkodva, a diktatúra túlélésének szempontjából több értelme lett volna néhány párttitkár és állambiztonsági tiszt meggyilkolásának is, (azon célból, hogy belőlük mártírt, a kiszemelt ellenzékiekből pedig bűnbakot csináljanak), mint Jerzy Popieluszko teljesen kontraproduktív megölésének. Az ilyen önmerényletes provokációk leghíresebb példája épp a lengyelek kárára történt gleiwitzi akció, amikor a II. világháború előestéjén a hitleri Németország területén lévő rádióadót lengyel egyenruhába öltöztetett német ügynökök támadták meg. Ezzel igazolva Lengyelország megszállását.Kevésbé ismert a finn-szovjet háború ürügyéül szolgáló önmerénylet: Sztálin utasítására 1939. november 26-án az egyik határ menti szovjet alakulat (a gleiwitzi akció mintájára) leadta a „mainilai lövést”, amikor is a szovjet katonák a saját hazájuk területén lévő Mainila falut vették tűz alá a finn határtól alig néhány száz méterre. Az 1983 epizódjait nézve döbbenhetünk rá Gleiwitz és Mainila gyenge pontjára. Mert ezekről az akciókról már akkor is tudta (de legalábbis sejtette) a közvélemény, hogy kilóg a lóláb. Eldördült néhány lövés, becsapódott egy-két ágyúgolyó, meghalt pár ember.

Az egész csak arról szólt, hogy a hadüzenet indokaként, a forma kedvéért tudjanak mondani valamit, s igazából nem érdekelte őket, tényleg elhiszik-e nekik. Épületek romba döntése, városnegyedek lángba borítása, a saját országunkban, százak, ezrek megölése a mi állampolgáraink, a mi embereink közül: ez az igazi cinikus, ördögi provokáció. Amit az ember még egy diktatúrából se feltétlenül néz ki. De pont ezért hatásos lélektanilag.Ha viszont kicsit továbbgondoljuk a dolgot, be kell látni: azzal, hogy Lengyelországban történik pár robbantás, a katonai diktatúra talán lélegzethez és legitimitáshoz jut, de a kommunista világrendszer ugyanúgy elbukott volna. Az pedig a sorozatból nem derül ki, más kommunista országokban is voltak-e hasonló provokációs célú önmerényletek. A sok tekintetben eltérően folyó párhuzamos történelem bizonyos vonatkozásai hasonlóképpen alakulnak a mi jelenünkhöz. Vagyis – lévén, hogy 2003-ban játszódik – a múltunkhoz.

A filmben is kitörés előtt áll az iraki háború, annyi különbséggel, hogy a 2000-es elnökválasztást Al Gore nyeri, így ő akar beavatkozni Irakban. S itt van a globális alternatív történelmi látókör kreatív hiánya, mely joggal felróható a sorozat készítőinek. Ha Lengyelországban gyökeresen másként alakult a történelem, a világ többi részén miért szinte ugyanúgy, akár a valóságban? Miért feltételezzük, hogy Al Gore is háborút kezdett volna Irakkal, mint George W. Bush? Egyáltalán, miért gondoljuk, hogy akkor is ők lettek volna a jelöltek a választásokon, ha nincs rendszerváltás? Ha tovább tart (sőt, ilyen terrormerényletek miatt eszkalálódik) a hidegháború, az az USA belpolitikájára is óhatatlanul visszahatott volna. Különösen, hogy az Egyesült Államokban sok lengyel származású választó is él.További, a mi időkontiumumunkba mutató szál, hogy abban a párhuzamos univerzumban is gondot okoz, hogy Irán atomfegyvert akar birtokolni. A sorozatban Teherán épp a lengyelektől akar nukleáris bombát venni, olajért cserébe. Świętobór tábornok, a hadsereg főparancsnoka a diktatúrán belül kettős játszmát űz: elrendeli az Északi Oroszlán műveletet. Ennek lényege, hogy atombombát juttat Iránba, cserébe a közel-keleti ország olajat szállít, így függetlenítve Lengyelországot a szovjet energiafüggőségtől. Ehhez persze a katonák túlhatalmát gyanakodva néző politikai titkosrendőrségnek is lesz egy-két szava. Meg a Moszadnak, ami meg akarja akadályozni a tervet. Van is emberük a tábornok főhadiszállásán, aki próbálja “megfúrni” az Északi Oroszlánt.

A lengyel atombomba ötlete egyébként nemcsak a fantázia terméke. A ’70-es években voltak olyan tervek, hogy Lengyelország önállóan fejlesszen ki atomfegyvert, amelyek egyik hordozó eszköze az akkor már rendszerben álló Szu-20-as csapásmérő lett volna. Az akkori pártfőtitkár, Edward Gierek – legalábbis a róla készült film szerint –  saját neutronbombát akart fejleszteni, hogy így szerezze vissza az ország függetlenségét a szovjetektől. (A bomba fejlesztője 1978-ban titokzatos balesetben meghalt.) Szóval ez a mozzanat is valós elemekből táplálkozik.

A szálakat a forgatókönyvírók nem varrták el, azok továbbra is nyitottan futnak, tehát vélhetően izgalmas lesz a második évad. Sajnálhatjuk, hogy Magyarországon nem csinálnak ilyen alternatív múltban játszódó történelmi filmeket, csupán historizáló alkotásokat készítenek, amelyekben a kormánypárt ízlésének megfelelően hajlítgatják a tényeket.

Göncz Árpádot ábrázolja főgonosznak a taxisblokádról szóló kurzusfilm

A film alkotói gondosan ügyelnek rá, hogy semmi jót ne mondjanak Göncz Árpádról. Ez főleg akkor válik kínossá, illetve feltűnővé, amikor Antall hősiességét mutatják be. Hogy tanárként a kommunista diktatúra tankönyveitől eltérően oktatta, ’56-ban pedig tüntetni vitte diákjait, a forradalom leverése után pedig (Göncz Árpáddal együtt) részt vett a tiltakozásban, ellenállásban.

Papp László Tamás

Címlapkép: 1983/Facebook

Megosztás