Video

Az Átlátszó videóblogja nem csak szerkesztőségi anyagokkal korrupció, átláthatóság, környezeti ügyek és sok minden más témában.

filmkritika

Göncz Árpádot ábrázolja főgonosznak a taxisblokádról szóló kurzusfilm

Miért nem tud ez a kurzus méltányos lenni a csaknem tíz éve megszűnt SZDSZ-szel, és a 2015-ben elhunyt Göncz Árpáddal, akik már semmilyen politikai veszélyt nem jelentenek rá? Miért van, hogy a Blokád című film nem feldolgozni, kibeszélni, értékelni akarja a múltat, hanem a győztes szája íze szerint újraírni? A kérdés szónoki, tudjuk rá a választ.

Ez az alkotás – bár magasabb esztétikai szinten, s kevésbé ízléstelenül, mint az Elk*rtuk – aktuálpolitikai célokat szolgál, nem tanulságokat próbál levonni, hanem konyhakész összeesküvés-elméleteket melegít fel. Azokba rúg bele, akik már nem tudnak védekezni, s nincs másfél milliárd forintjuk, hogy egy másik filmben kifejtsék a saját álláspontjukat. Mert itt ez történt: a blokád egyik oldalán állók igazsága, véleménye jelenik csak meg, az árnyaltságra törekvésnek nyoma sincs.

A Blokád legárulkodóbb jelenete (ami nem a múltról, hanem napjainkról árul el sokat) az a pillanat, mikor az első szabadon választott miniszterelnök, a Seress Zoltán által életre keltett Antall József a benzin árának megemelése előtt beszédet akar mondani a tévében (az akkor egyetlen, monopolhelyzetű köztévében), de annak vezetője, Hankiss Elemér ezt megtagadja arra hivatkozva: csak akkor engedélyezheti ezt, ha a köztársasági elnök is szólhat a néphez.

Hát, tényleg más idők voltak azok. Ugyan mikor eshetne meg manapság, hogy a köztévé bármelyik vezetője nemet mond a miniszterelnök kérésére? Ez a jelenet a film múltfelfogásáról, forráskezeléséről is sokat elárul. Mivel ez a tévébeszédes konfliktus a kormányfő és a tévéelnök között nem akkor, nem úgy, és nem amiatt volt.

Miként Rainer M. János történész a filmet elemző interjúban elmondja: „Ez egyszerű összecsúsztatás. Hankiss az önkormányzati választási kampány zárása után nem engedte leadni Antall tévébeszédét, mert úgy vélte, hogy az sérti a kampánycsendet, és előnyt biztosít a kormányoldalnak. Antall tudtommal nem akarta elmagyarázni nyilvános beszédben az áremelés szükségességét.”

De Kónya Imre (1990-ben az akkori kormánypárt, az MDF frakcióvezetője, később belügyminiszter), akinek visszaemlékezéséből a film készült, szintén elismeri: egy korábban tervezett beszédről van szó, aminek témája nem a taxisblokádot kirobbantó benzináremelés volt.

„Valamivel korábban a kormány száznapos munkájáról és az ország nehéz helyzetéről akart a miniszterelnök beszámolni a tévében, de Hankiss a felvett anyagot nem engedte adásba arra hivatkozva, hogy csak a köztársasági elnök interjújával együtt lehetne közzétenni, Göncz pedig visszalépett az interjútól. Ez a felvétel végül csak jóval később, Antall halála után ment le a köztévében, amikor már nem Hankiss volt az elnök. Tehát a valóságos időrend némiképp más volt, de lényegében hiteles, amit a film állít.” – emlékezik a politikus a Válasz Online cikkében.

Nagyjából ilyen az egész Blokád: megtörtént eseményekről szól, de pont azokat a dolgokat hagyják ki belőle (vagy mutatják be a valóságtól némiképp eltérően) amelyektől a kontrasztosra retusált főszereplők árnyaltabbak lennének.

A filmben Antall József a pozitív főhős, Göncz Árpád köztársasági elnök pedig a “rosszfiú”.

Bár igazából az még az Antall javára a végletekig elfogult forgatókönyvíró képességeit is meghaladta, hogy Árpi bácsiból valamiféle hollywoodi szupergonoszt, Kárpát-medencei Blofeldet csináljon. Ehelyett egy olyan figurát játszatnak el a rendszerváltó államfőt alakító Gáspár Tiborral, aki túl szánalmas ahhoz, hogy igazán gonosz legyen. Inkább nevetségesen hiú báb, akit az akkori legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ irányít.

A film alkotói gondosan ügyelnek rá, hogy semmi jót ne mondjanak Göncz Árpádról. Ez főleg akkor válik kínossá, illetve feltűnővé, amikor Antall hősiességét mutatják be. Hogy tanárként a kommunista diktatúra tankönyveitől eltérően oktatta, ’56-ban pedig tüntetni vitte diákjait, a forradalom leverése után pedig (Göncz Árpáddal együtt) részt vett a tiltakozásban, ellenállásban. Emiatt megfigyelték, kihallgatták, sőt egyszer őrizetbe is vették.

Mindez igaz, de az már kimarad a filmből, hogy az ellenálló bajtárs és barát, Göncz Árpád is letartóztatásba került, de őt – Antallal ellentétben – nem engedték ki. Életfogytiglanra ítélték, hat évet ült börtönben, és szabadulása után sem kaphatott állást, szabadfoglalkozásúként dolgozott. Antall viszont múzeumigazgató lett a Kádár-rendszerben, amihez mégiscsak kellett némi alkalmazkodás a pártállamhoz.

Jelenet a filmből. Fotó: NFI/Szvacsek Attila

Antall filmbeli orvosa, aki a valóságban is részt vett a gyógykezelésében, nem más mint Schulteisz Emil, aki a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója volt, aztán egészségügyi miniszter lett. Az ő utódjaként lett 1974-től (először megbízott, aztán kinevezett főigazgatóként) Antall a múzeum vezetője. Nem valószínű, hogy a kádárista kormány minisztere utódjának javasolt volna a múzeum élére egy, a rendszerrel nyíltan ellenséges valakit.

Göncz börtönéveiről, illetve Antall pártállami karrierjéről azonban a filmben szó sem esik,

hisz a rosszindulatúnak (sőt, a szovjetekkel szemben gyávának) bemutatott Árpi bácsi nem lehet hősiesebb, nem szenvedhet többet, mint Antall.

Apropó, a szovjetek. A film szerint a taxisblokád kiváltó oka az volt, hogy Moszkva elzárta az olajcsapot. Ez nem igaz, ahogy Rainer M. János elmondja: „Nem emlékszem semmi olyanra, hogy a szovjetek ne szállítottak volna. Különösen nem bosszúból, hiszen egyelőre szó sem volt sem Magyarország kilépéséről, de még a Varsói Szerződés felszámolásáról sem. Miért tették volna ez egyébként? Hiszen gyakorlatilag fizetésképtelenek voltak, ez volt az egyetlen barter-cikkük, amellyel importjukat ellentételezték nemcsak Magyarországról, hanem Európa számos országából.”

Akkor miért erőlteti a film ezt a narratívát, hogy a Szovjetunió bosszúból nem adott olajat, amiatt, hogy Antall József a Varsói Szerződés megszüntetését szorgalmazta Gorbacsovnak? Mert erőlteti, holott tudhatják: Antall korabeli szerepe épp a jelenlegi (a filmet másfél milliárd forinttal támogató) kurzusra vet rossz fényt.

A szovjet vezetővel, Gorbacsovval vitatkozó, a szovjetekkel szembeszálló Antall József éles kontrasztban van nemcsak a filmbeli Göncz Árpáddal, de a valóságos Orbán Viktorral is, aki nem sűrűn vitatkozik a posztszovjet, volt KGB-tiszt, momentán háborús agresszor orosz elnökkel. Akkor miért a szovjet bosszú mítosza? Amit Rainer M. János mellett Antall külügyminisztere, Orbán korábbi washingtoni, majd oslói nagykövete, Jeszenszky Géza is cáfol.

Miért kell az utolsó szovjet elnököt, Mihail Gorbacsovot (aki mégiscsak reformer volt, kivonta a szovjet csapatokat Magyarországról és a többi megszállt országból, s végül tudomásul vette a rendszerváltozást, nem elindította, hanem befejezte az afganisztáni háborút) Putyinnál is ellenszenvesebb, Brezsnyev-típusú betonfejű komcsinak ábrázolni?

Hát azért, mert a taxisblokád valódi oka még kínosabb a rendszerre nézve. „A krízis fő oka a magyar költségvetés katasztrofális egyensúlyi helyzete volt, amelynek egyik fő terhét a mesterséges árrendszerbe épített állami támogatások jelentették. A nyersanyagok világpiaci beszerzési ára mellett az alacsony ár nem volt tartható többé, lépni kellett. Ha volt nyomás, inkább nyugatról: a pénzügyi szervezetek aggódtak a magyar állam fizetésképtelensége miatt, és sürgették a piacgazdasági átalakulást, amelynek a fogyasztói árrendszer lényeges eleme volt.” – mondja el Rainer M. János.

Ez az ok (amit persze a film se tud maradéktalanul elfedni, csak a szovjet bosszú-teóriával elkenni) kellemetlenül egyezik a jelenlegi rezsiválságban összeomlás felé tartó, fenntarthatatlan, az Orbán-kormány által bevezetett hatósági árrendszerrel.

Jelenet a filmből. Fotó: NFI/Szvacsek Attila

Azt is érdemes hozzátenni: a film Gönczöt állítja be a szovjetekkel szemben óvatosnak, gesztustevőnek az Antall kormányfővé választása után történt moszkvai úton. Viszont a későbbi tárgyalásokon, 1991 elején maga Antall is ilyen volt.

„A magyar kormány, a gyökeres változások korábbi első számú sürgetője viszont ebben a végső szakaszban – főleg a Gorbacsov pozíciója miatt aggódó nyugati, mindenekelőtt német intelmek miatt – igyekezett, talán a szükségesnél is jobban, figyelembe venni a szovjet érdekeket. Ennek megfelelően az Antall-kormány ekkor óvatosságra, realista megfontolásokra intette a prágai vezetést, amely bevallottan ki akarta használni Gorbacsov szorult helyzetét.” – írja Békés Csaba a Magyarország és a Varsói Szerződés felbomlása (1988-1991) című tanulmányában. Vagyis Antall is játszotta Göncz vélelmezett szerepét.

Ha Gorbacsov a külső gonosz, akkor a maga esetlen, csetlő-botló módján Árpi bácsi (és igazi cselszövő, az SZDSZ) a belső. Ők irányítják nemcsak az Antall-beszédet a filmben letiltó médiát, de a rendőrséget is. Ezt a filmben azzal látják bizonyítottnak, hogy (az ugyancsak ellenszenvesre maszkírozott) Barna Sándor budapesti rendőrfőkapitány nem akart erőszakosan beavatkozni, és feloszlatni a blokádot.

Az alkotás erősen azt sugallja, hogy a rendőri vezetés az SZDSZ utasítására összejátszott a taxisokkal.

Nyilvánvaló, az SZDSZ-nek, ahogy Göncznek is lehet felelősségük az ügyben. Az országgyűlési választáson második helyen végző, az önkormányzati választást azonban Budapesten és a legtöbb nagyvárosban megnyerő liberális pártnak belpolitikailag érdeke lehetett, hogy a válságot meglovagolva, azt kiélezve az Antall-kormányt megbuktassa, de legalábbis nagyon meggyengítse. Ahogy ez volt az érdeke a 2006-os parlamenti választást elvesztő, de az önkormányzatit megnyerő Fidesznek 2006 őszén a Gyurcsány-kormánnyal szemben. Ugyanakkor semmiféle bizonyíték nincs arra a gyurcsányista konteóra, hogy a tévéostrom egy fideszes összeesküvés volt, és Orbán küldte a focihuligánokat az épülethez.

Ehhez hasonlóan a taxisblokádról szóló összeesküvés-elméletek is azt állítják, hogy az akkori ellenzék szervezte az eseményeket. Közelebb áll a valósághoz, hogy mindenki, az összes belpolitikai szereplő csak loholt az események után.

Magyarországon évtizedeken keresztül hatósági áras volt az üzemanyag. A pártállami diktatúra funkcionáriusai éveken át nyugtatták a lakosságot, hogy ide az olajárrobbanás nem gyűrűzik be. A társadalmat sokkolta, amikor kiderült, hogy mégis. Ebből nőtt ki 1990-ben a taxisblokád, mivel akkor szinte csak ez a szakma rendelkezett a hatóságokon kívül olyan eszközzel, amivel manapság gyakorlatilag bárki. A mobiltelefonok kora előtt a CB-rádió volt az eszköz, amivel villámgyorsan lehetett országos szintű flashmobot, híd- és útlezárást csinálni.

A lakosság pedig ugyanazt a lélektani hatást élte át, amit Geoffrey Regan hadtörténész szerint a rómaiak az első komoly vereségük, a teutoburgi erdei csata idején. „Amikor Augustus meghallotta a katasztrófa hírét, megrémült, mert attól tartott, hogy a germánok egyszer csak feltűnnek Rómában és végigmasíroznak a fórumon. Suetonius feljegyzése szerint ettől kezdve gyakran mondogatta: “Quintilius Varus, add vissza a légióimat!” Később a rómaiak, mikor már hozzászoktak a vereségekhez, sokkal racionálisabban fogadták a hasonló csatavesztések hírét.” – írja a Döntő csaták című művében.

Azóta számtalan benzináremelés történt, de egyik sem váltott ki ilyen reakciót. A rendőrség, illetve a kormány sem szembesült addig effélével. Pontosabban a ’80-as években a rendőrség gumibottal, könnygázzal oszlatta fel az ellenzéki demonstrációkat. Csakhogy azok sokkal kisebb csoportosulások voltak, illetve épp a rendszerváltó pártok (nem utolsósorban az akkor hatalmon lévő MDF) ítélte el a legélesebben ezeket a tömegoszlatásokat. Valószínűleg a kormányzati politikusok és a rendőrtábornokok fejében is végigfutott, milyen hatással lenne pályafutásukra, ha az itthoni és nemzetközi média arról tudósítana, hogy rohamrendőrök alig pár évvel a diktatúra tömegoszlatásai után újra polgári engedetlenségben lévő civileket, ellenzékieket ütnek.

Még ennek a jelenlegi kurzus ízlésének nagyban megfelelő filmnek a képsoraiban is látható a kormányzat átmeneti bizonytalansága, tehetetlensége. A miniszterelnök súlyos beteg, a kormánytagok tétováznak: az idegeit whiskyvel nyugtató, a parlament ablakában imbolygó Horváth Balázs belügyminiszter alakja jelzi ezt legjobban. A rendőri vezetők ugyanúgy érezték a taxisblokád napjaiban a megosztottságot, a politikai erőben támadt zavart, mint 2006 őszén.

Több mint három évtized elég távlat ahhoz, hogy ne az összeesküvés-elméletek torzító prizmáján nézzünk vissza. Lehetett volna csinálni egy olyan filmet is, amely nem idealizálja Göncz Árpádot vagy az SZDSZ-t, rámutat az ő hibáikra, felelősségükre, vétkeikre is, de Antallból sem csinál egy olyan sablonos hőst, akinek mindig és mindenben igaza volt.

Ehelyett az történt, hogy a győztes, a hatalmon lévő oldal narratíváját vitték filmvászonra. Utakat, hidakat engedély, bejelentés nélkül lezárni természetesen jogsértő cselekmény. A polgári engedetlenség lényege épp az, hogy átlépjük a törvények határait valamilyen cél vagy követelés érdekében. Egy jogállamban az ilyen akciókkal szemben a hatóságnak persze fel kell lépnie, ugyanakkor ezek az akciók bizonyos szintig részei a nyugati típusú politikai kultúrának.

A taxisblokád szervezőit jogilag persze el lehetett, sőt el is kellett volna ítélni, ha nem kapnak közkegyelmet. De azért tegyük hozzá: a taxisblokád az elejétől a végéig békés, vértelen módon zajlott. Ennek dacára a jelenlegi állam másfél milliárd forintot ad a taxisblokádot elítélő filmre, de érdekes módon nem készül hasonlóan negatív véleményt celluloidba öntő alkotás a 2006-os tévéostromról, illetve az utána folytatódó zavargásokról, pedig ott mind a két oldalon folyt a vér rendesen.

Látható, hogy azt a politikai ízlésükhöz közelebb álló engedetlenséget, rendbontást nem ítélik el ugyanilyen erővel. Az meg elég furcsa logika volna, hogy amikor 1990 őszén egy jobboldali kormány ellen szerveztek akciókat, az a liberális ellenzék bűne, de amikor 2006 őszén egy balliberális kormány ellen törtek ki erőszakos megmozdulások, az viszont nem a jobboldali ellenzék sara, hanem a kormányzat provokációs összeesküvése. (Mint az Elk*rtuk című filmben sugallják.) Amúgy az is érdekes kérdés, hogy az akciójelenetekben, üldözésekben, kaszkadőrszámokban nem igazán bővelkedő Blokádban ugyan mi került másfél milliárdba?

Egyébként a Blokád felvethetne még egy tabunak számító kérdést, de nem teszi, holott a dolog a cselekményben (Antall József kórházi tartózkodása révén) hangsúlyosan benne van. Mennyire van jogunk tudni politikusaink egészségi állapotáról, illetve ki dönti el, hogy egy beteg politikus meddig alkalmas vezető, irányító szerepre? Etikus-e, ha mindezt eltitkolják a közvélemény elől? A rendszerváltó politikusok egészségi állapota (Antall betegsége, aztán Horn Gyula autóbalesete miatt) többször is közbeszéd témája lett a ’90-es években, ám a kérdés lényege máig tabunak számít.

Antall József betegségéről (nyirokrendszeri rákja volt) a lakosság tudomást szerzett – igaz, csak jóval a megválasztása után – ám ő haláláig a miniszterelnöki tisztségben maradt. Holott az egyik életrajzírója szerint a miniszterelnök környezetéből több forrás is megerősítette, hogy Antall „…már jóval az 1990-es választások előtt, talán már 1989 nyarán tudott a betegségéről, és ennek tudatában vállalt vezető szerepet az MDF-ben, majd a kormány élén.” (Révész Sándor: Antall József távolról.  Sík Kiadó, 1995. 211. o.) Nyilvánvaló, hogy az 1990-es választás (így az egész rendszerváltás) másképp alakulhatott volna, ha a szavazók tudnak Antall betegségéről. Utódainál pedig (Horn balesetét leszámítva) már az sem merült fel, hogy egészségi állapotuk a nyilvánosság elé kerüljön. Vagyis ma is simán előállhat ugyanaz a helyzet, mint a Blokádban.

Innentől kezdve pedig az is kérdés, hogy mi történne, ha a jövőben alakulna ki olyan válsághelyzet, mint a taxisblokád, és a történelem abban is ismételné önmagát, hogy a miniszterelnök épp akkor kerülne kórházba? Mindezt úgy, hogy a jelenlegi rendszer sokkal centralizáltabb, sokkal jobban függ a csúcsvezető döntésétől, mint Antall idején. Vajon mi várna ránk akkor, egy fizikailag és/vagy mentálisan megrendült egészségű, de a hatalomról lemondani nem akaró vezetővel? Remélhetőleg ez nem következik be, nem jutunk idáig. Ha pedig mégis, akkor harminc év múlva egy, mindkét szemben álló oldallal méltányosabb, tárgyilagosabb film készül majd róla.

Papp László Tamás

Címlapkép: a Blokád plakátja a film Facebook-oldaláról

Megosztás