Hont András: Túl az elkúráson – 2006 ősze és a köztársaság halála

Az Áldozatok 2006 premierjén megjelentek alappal feltételezhették, hogy az alkotók nem propagandaterméket készítenek, hanem a számukra más-más okból, de egyaránt nagyon fontos eseményeket akarják földolgozni. Vagy emléket állítani nekik. Ez sajnos nem dőlt el teljesen, illetve inkább az utóbbi irányba, az emlékállítás pedig egy film esetében mindig problematikus. Nem nagyon feladata ugyanis egy filmnek, hogy mementóként szolgáljon. Hont András kritikája az Áldozatok 2006 című dokumentumfilmről.

Van két erős narratíva. Az egyik szerint a kommunisták és a liberálisok (ezt bizonyos szubkultúrákban máshogy is szokták nevezni) elcsalták a 2006-os választást, és amikor erre fény derült, a jogos felháborodás keltette tiltakozásokat a kormány vérbe fojtotta. Ám az igazságot és az öntudatra ébredt népet többé már nem lehetett megállítani, és 2010-ben megbukott az elnyomó kormány, a magyarság pedig visszaszerezte önrendelkezését. A bukott baloldal és különféle nemzetközi szereplők, akiknek nem tetszik, hogy nem érdekeik szerint történnek a dolgok az országban, azonban nem hajlandóak ebbe belenyugodni, ezért Soros-szervezetek aknamunkájával és a média manipulációjával igyekeznek újra megkaparintani a hatalmat, hogy ismét 2006-os állapotokat vezessenek be.

A másik történet úgy szól, hogy a vereségébe belenyugodni képtelen Orbán egy alkalmas pillanatban rárontott nemzetére, a miniszterelnök őszinte beszédének eltorzításával hergelt a törvényes rend ellen, szélsőjobboldali rohamosztagokkal és futballhuligánokkal lángba boríttatta Budapestet, majd akkor és éveken át provokálta a hivatalos szerveket, a köznyugalom helyreállításán dolgozók tevékenységét pedig hatalommal való visszaélésnek állította be, végül a megtévesztett és megfélemlített tömegek segítségével megdöntötte a magyar demokráciát. 2010 óta módszeresen dolgozik a diktatúra kiépítésén, de még mindig az ellenfeleit vádolja zsarnoki törekvésekkel, és erre a 2006-os sajnálatos eseményeket használja változatlanul.

Valahogy így.

A fenti narratíváknak vannak alváltozatai és különféle mutációi. Foglalkozunk még velük, de előbb nézzük a két legtávolabbi álláspontot. Nem tudni, hogy ennyire vegytisztán hányan képviselik az egyiket vagy a másikat – gyanúm szerint nem is olyan kevesen –, de nem is az elterjedtségük miatt lényegesek, hanem mert általuk mutatható be leginkább, hogy a valóság megismerésének vágyát és feladatát miként szorítja ki a mítoszteremtés, és hogy mennyire tarthatatlanok azok a közéleti pozíciók, amelyekből e vélekedéseket megfogalmazzák, és amelyekhez képest a mérsékeltebb nézetek hirdetői mégiscsak meghatározzák magukat.

Az első elbeszélés ott bicsaklik meg, hogy a sorosistáknak bélyegzett szervezetek képviselői voltak azok, akik ott álltak a vétlen áldozatok oldalán, és képviselték őket mindenféle eljárásokban, hogy nagy számban a liberális (ezt bizonyos szubkultúrákban máshogy is szokták nevezni) média munkatársai voltak azok, akik feltárták a történteket, és baloldalinak nevezett véleményformálók sora szólalt föl a kormánnyal szemben, hogy elfogadhatatlan az, ahogy a helyzetet a kormány kezeli, és tűrhetetlen, ahogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az atrocitásokat mentegetni próbálja.

A másik megfejtés hitelességét is ugyanez kezdi ki, hogy azok a szervezetek, amelyek mellett manapság illik elmenni tüntetni, amelyek érdekében megannyi Facebook-profilképre fölkerült a „minden megbélyegzett civilszervezet támogatok” felirat, hirdették azt, hogy amit 2006 őszén a pesti utcákon a rendőrök, a tárgyalótermekben a bíróságok műveltek, az világbotrány.

A magukat a jogállam és a demokrácia feltétlen híveinek gondolók, akik közül többen is osztják az „orbáni csőcselék randalírozása vs törvényes föllépés velük szemben”-felosztást, nagyvonalúan hagyják figyelmen kívül, hogy voltak vétlen bántalmazottak: aki ismerősével találkozott, és békésen sörözött, hogy aztán egy rendőri osztag rángassa ki hirtelen; aki munkába ment vagy onnan jött, és került a földre, a falhoz, rendőrök gyűrűjébe; aki maradandó károsodást szenvedett; akit a mai napig rémálmok gyötörnek.

„Az elfogottnak lehetőség szerint törjön el valamije” – egy pályakezdő rendőr őrmester beszámolója a 2006-os eseményekről | atlatszo.hu

Balog Zoltán volt miniszter, református püspök, és Karácsony Gergely budapesti főpolgármester jelenlétében szerdán bemutatták Skrabski Fruzsina a 2006-os tüntetések, zavargások és rendőri túlkapások áldozatairól szóló dokumentumfilmjét. Az Áldozatok 2006 elkészítésében riporterként közreműködött Kisberk Szabolcs, a HírTV akkori tudósítója, és Bodoky Tamás, az Index akkori újságírója (jelenleg az Átlátszó főszerkesztője) is.

Éppen ezért felháborító, amikor a fideszes potentátok rötyögnek az ElkXrtuk című kalandfilm díszbemutatóján, ahová negatív szereplőként minden aktuális politikai ellenfél be lett applikálva, Gyurcsány Ferenc felesége, Dobrev Klára a háttérből irányító főgonoszként, de még a Gyurcsánnyal akkor semmilyen közvetlen viszonyban nem álló Karácsony Gergely is lúzer kutatóként. Mármint a forgatás idején aktuális ellenfelek, mert amire a mozi elkészült, addigra már egyik sem volt a színen, míg az események idején Kanadában egy autóalkatrészekkel kereskedő cég alkalmazottjaként ténykedő Márki-Zay Pétert pár nap alatt nehéz lett volna beleszőni a történetbe, de alighanem erre a következő félév is kevés lesz.

Elkúrták, na.

Noha amennyiben tényleg a rendőri brutalitást elszenvedőkkel akartak volna foglalkozni, vagy azzal, hogy miként fagyott le az államgépezet több részlege is 2006-ban, megtehették volna. Ahogy egy másik film meg is tette, amelyben ugyan nem szerepelt Karácsony Gergely, de ott volt a bemutatóján, ahogy megjelent Budaházy György is, és hasonló pikáns párosokat lehetne még említeni.

Az Áldozatok 2006 premierjén megjelentek ugyanis alappal feltételezhették, hogy az alkotók – Skrabski Fruzsina és Bodoky Tamás – nem propagandaterméket készítenek, hanem a számukra más-más okból, de egyaránt nagyon fontos eseményeket akarják földolgozni. Vagy emléket állítani nekik. Ez sajnos nem dőlt el teljesen, illetve inkább az utóbbi irányába, az emlékállítás pedig egy film esetében mindig problematikus. Nem nagyon feladata ugyanis egy filmnek, hogy mementóként szolgáljon.

Ami viszont feladata volna egy dokumentumfilmnek – a tények pontos rögzítése, a feltételezések attól való szigorú elválasztása, de a kérdések fölvetése –, annak nem tudott maradéktalanul megfelelni.

A tények, például a fent sorolt esetek színezetlenül jelennek meg a vásznon, és ezért jó volna, ha azok, akik így utólag is egy orbánista csürhe tombolásának gondolják 2006-ot, megnéznék a filmet, ahogy azok is, akiknek – mondjuk, koruknál fogva – semmilyen benyomásuk nincs arról az időszakról. Információkat és hiteles képeket szereznek a történtekről, a megértéshez azonban nem fognak közelebb jutni ezáltal.

Ijesztően hiányzik a filmből a tágabb kontextus. Hogy egyáltalán miért törtek ki zavargások azon az őszön. A forgatókönyvíró Skrabski Fruzsina itt hagyatkozik az egyik erős narratíva alapállítására és saját, soha nem titkolt elfogultságára, tehát arra, hogy Gyurcsány Ferenc és az MSZP-SZDSZ-koalíció tisztességtelenül nyerte meg a 2006 tavaszán a parlamenti választást. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb annak ellenére, hogy Gyurcsány őszödi vallomásának a „trükkök százaira” vonatkozó része még alá is támasztja ezt a vélekedést.

Azonban – tetszik, nem tetszik – a választási kampányhoz hozzátartozik, hogy a versengő felek „nem bontják ki az igazság minden részletét”, a sajtó dolga többek közt, hogy a közbeszéd ne süllyedjen a kölcsönös hazugságok szintjére.

A sajtó pedig már akkor is csak részben tudott ennek megfelelni, így a már akkor is szétszabdalt közönség különböző részei nem is értesülhettek arról, hogy más bugyrokban mi zajlik. Így aki inkább a fideszes buborékhoz tartozott, nem értette, hogy a Fideszen kívüli világ Orbán-ellenes népszavazást tartott, és 1990 óta először győzött olyan a választáson, aki kevesebbet ígért, mint ellenfele. A trükkök százaihoz és a tisztességtelen győzelemhez ez is hozzátartozik. A nem fideszesek pedig nem értették, hogy honnan került elő hirtelen ennyi kormányellenes tüntető, és mi ez az indulat a koalícióval szemben, hiszen hónapokkal korábban még diadalmasan vonultak be a parlamentbe.

Ezért tartja makacsul magát minden oldalon megannyi összeesküvés-elmélet, mert a pillanat és a politikai elfogultság nézőpontjából egy csomó minden nem magyarázható. A nagyobb perspektíva viszont több lehetőséget nyújt arra, hogy észrevegyünk összefüggéseket, sőt, távolabbról és távolabbra nézve nincs csodálkoznivaló azon, hogy robbanáshoz vezetett, hogy részekre bontott és másfél évtizede hiszterizált társadalom csoportjai álltak egymással szemben.

Ez azonban arra még nem válasz, hogy honnan kerültek erőszakos tüntetők 2006. szeptember 17-én a tévészékházhoz, és hogy miért nem tudta megvédeni az épületet a magyar rendőrség.

Az utóbbival kapcsolatban a filmben kétszer előkerül egy sejtetés, mely szerint Gyurcsány miniszterelnök szándékosan hagyta magára a székházat védő rendőröket, hogy azután erre való hivatkozással föl lehessen lépni ellenfeleivel szemben, illetve hogy a politikájával való elégedetlenséget a szélsőségesekkel mossa össze. Ez a sejtetés ott marad reflektálatlanul, ami azért is baj, mert ez az alapja megannyi teóriának és például az Elkxrtuk című remekműnek is.

Én nem hiszem, hogy egy ennyire ördögi és átgondolt tervnek akárcsak a végiggondolására is lett volna elég idő az események sodrásában, és különben is: amennyiben bármi erre utaló nyom van, úgy a 2010 óta hatalmon lévő Fidesz már előállt volna vele. Ahogy előállt volna a 2010-ig kormányzó baloldal azzal, ha arra találnak bármiféle bizonyítékot, hogy Orbán Viktor vagy hozzákötődő bárki más szervezett volna felforgatókat Budapestre. Ám ez nem azt jelenti, hogy a Fidesznek ezzel kapcsolatban nincsen felelőssége, csak ismételten messzebbre kell nézni. Sokak számára tényleges világmagyarázat lett, hogy a túloldaliak idegenszívűek, külföldi zsoldban állók, nem is magyarok, anélkül, hogy belegondoltak volna, hogy ez akár a szomszédjukra is vonatkozhat.

2006 őszén a „haza nem lehet ellenzékben”, és egyéb, még korábbról származó szólamok is életre keltek.

Ahogy egy csomó minden láthatóvá vált, ami a kezdetektől itt van velünk, és akár ez a film is remek alkalmat nyújthat, hogy minden oldal találjon elgondolkodni valót. A többnyire rendpárti jobboldal és a felszínes közvélemény hajlamos a különféle jogállami garanciákat a bűnözőket védő úri huncutságként fölfogni, és folyamatosan több jogkört követelni a rendfenntartóknak. Egészen addig, amíg közülük nem kerül szembe valaki egy számonkérhetetlen közeggel.

Nagyon tanulságos, amikor a filmben Kádár András Kristóf, a Helsinki Bizottságtól (sorosista ügynök!) arról beszél, hogy amikor özönlöttek hozzájuk a panaszok a rendőri visszaélésekről, addigra nekik hosszú-hosszú éveken át ez volt a valóságuk, ezzel foglalkoztak időtlen idők óta,

csak arról, hogy egy cigányt vernek egy vidéki fogdán, nem ír számot a Kárpátia, de ezt már én teszem hozzá, nem ő.

Az úgynevezett másik oldal, amelyik nem egyszer jól hangzó panelekkel védi úgymond a jogállamot, például reflexből mozdul a bírói függetlenség védelmére, ha bármilyen kritika vagy támadás éri a bíróságokat, elgondolkodhat azon, hogy miféle bizonyítékok alapján ítéltek el teljes véletlenszerűen a történésekbe csöppenő vétleneket. Hogy az elzárkózó és a kritikákra sértődötten reagáló bírói kar régóta reformérett volt, és a mai napig az.

Tömeges rendőri erőszak 2006-ban, és annak máig tartó hatásai a Helsinki Bizottság dokumentumfilmjében

A Magyar Helsinki Bizottság dokumentumfilmet forgatott a 2006-os, jórészt megtorlatlanul maradt tömeges rendőri erőszakról, valamint annak máig ható következményeiről. A…

Azt mondtam, hogy a nagyon elfogult narratíváknak vannak alváltozatai és mutációi. Léteznek. Mondjuk, a jobboldali radikálisok változatlanul jogosnak gondolják a leghevesebb megmozdulást is, de nem gondolják, hogy 2010-et követően az elégtétel időszaka köszöntött volna be, és hogy ugyanazok lennének a szembenálló felek. Vagy a túloldalról: Orbán Viktort felelősnek tartó baloldaliak közül sokan nemhogy nem vitatják azt, hogy a rendőrség szakmai hibák sokaságát követte el, és átléphetetlen határokat lépett át, de egyenesen ezt teszik felelőssé az előző rendszer bukásáért.

Ahogy enyhül az alapnarratívák merevsége, úgy jelennek meg az igazságelemek a véleményekben, és úgy lesz egyre életszerűbb az elbeszélés 2006-ról.

A merev, a világot jókra és rosszakra bontó elméletek ugyanis nehezen tudnak mit kezdeni az olyan jelenségekkel, mint például a spontaneitás vagy a kölcsönhatások. Márpedig ezek formálóereje elvitathatatlan.

Hogy mást ne mondjunk, és ha már Áldozatok 2006 a film címe, van itt még egy áldozat a bemutatott és ténylegesen megkeserített vagy megnyomorított embereken túl, pontosabban az ő sorsuk, a velük történtek is hozzájárultak ahhoz, hogy 2006 őszének végül áldozatul esett a harmadik magyar köztársaság. Mindegy, hogy sírunk-e utána, halálának okairól fontos lenne beszélni, főleg, hogy akik miatt elpusztult, itt vannak velünk. Minden oldalon.

Online premier: Skrabski Fruzsina dokumentumfilmje 2006 áldozatairól | atlatszo.hu

Balog Zoltán volt miniszter, református püspök, és Karácsony Gergely budapesti főpolgármester jelenlétében szerdán bemutatták Skrabski Fruzsina a 2006-os tüntetések, zavargások és rendőri túlkapások áldozatairól szóló dokumentumfilmjét. Az Áldozatok 2006 elkészítésében riporterként közreműködött Kisberk Szabolcs, a HírTV akkori tudósítója, és Bodoky Tamás, az Index akkori újságírója (jelenleg az Átlátszó főszerkesztője) is.

Hont András