Bezárás
dokumentumfilm

A lelkibetegség, mint politikai stigma és/vagy tabu – egy brit spindoktor a depresszióról

Figyelemre méltó dokumentumfilmet sugárzott nemrég a BBC Earth csatorna, amely magyar szinkronnal is nézhető. A riportalany, Alastair Campbell neve a hírfogyasztó, politizáló magyar közönségnek ismerősen csenghet. Legutóbb azzal került az újságokba, hogy kizárták a Munkáspártból,  ugyanis, mint Brexit-ellenes uniópárti, inkább a Liberális Demokratákra szavazott. Korábban Campbell az akkori brit miniszterelnök, Tony Blair egyik legbizalmasabb belső embere, kommunikációs igazgatója volt. Akkor vált hírhedtté, mikor 2003-ban fény derült rá: az iraki háború kitörése előtt, 2002 őszén a hadba lépés indokoltsága és legitimációja érdekében a Blair-kabinet által publikált, hírszerzőjelentéseket tartalmazó dossziét úgymond “feltupírozták”. Eme PR-művelet stratégája Campbell volt.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

A dologból hatalmas botrány lett, mert a Campbellt megnevező informátor, David Kelly fegyverszakértő, miután a neve kiszivárgott, öngyilkos lett. Ezúttal viszont Campbell nem politikai háttéremberként lett a BBC műsorának főszereplője. Hanem azért, mert nyíltan beszél a depressziójáról, amely már azelőtt jelen volt nála, hogy Tony Blair hivatalában kezdett dolgozni. S melyet nyilván az olyan dolgok is elmélyíthettek, mint a Kelly-ügy.

Campbell elmondja, miként próbálja betegségét kezelni, illetve feldolgozni. Ám a téma nem csupán Campbell személye miatt érdekes. Mivel felvet egy, rendszereken, korokon és történéseken átívelő dilemmát. Mennyire van jogunk tudni a politikusok, illetve a nekik dolgozó vezető tisztviselők mentális és fizikai betegségeiről? S mennyire hatnak ki ezek az általuk hozott döntésekre?

Campbell múltja több szempontból is pikáns e kérdés szempontjából. Ugyanis 2007-ben jelent meg Robert Harris politikai thrillere, a Szellemíró, amelyből Roman Polanski rendezésében készült film. A regényben a lemondott brit miniszterelnök, Adam Lang (akiben nem nehéz felismerni a posztjáról épp akkor távozott Tony Blair kormányfő vonásait) emlékiratai megírására készül. Ebben a legközelebbi munkatársa, Michael McAra (aki pedig Alastair Campbell figurájára emlékeztetheti az olvasót) segíti őt.

Csakhogy a terrorizmus elleni háborúban történt jogsértések miatt vádemelés készülődik Lang ellen. S mint a cselekmény során kiderül, épp McAra volt az, aki Lang múltjának egyik gyanús fejezetét kiszivárogtatta. Nem sokkal ezután a bukott miniszterelnök “kisúgóvá” vált emberét holtan találják (éppúgy, mint David Kelly-t.) Elindulnak a találgatások: baleset, öngyilkosság, leszámolás? Kiderül, hogy McAra depresszióban szenvedett.

A párhuzamok érdekesek. Campbell valóban írt emlékiratot: a sajátját, a Blair-korszakról.  S mint a vezetők háttérembereit általában, őt is övezte valamiféle ellenszenv, még a saját pártján belül is. A jó uralkodó és a gonosz kamarás, mint a népszerű vezető “rossz szelleme”: a legősibb toposzok egyike. A regényben a Cambellre erőteljesen hasonlító McAra úgy van ábrázolva, mint aki a rokonszenves csúcspolitikus helyett elvégzi a piszkos munkát, s ezért is tud a legtöbbet a piszkos ügyekről, amelyek lelki terhe nyomasztó.

“Pontosan afféle, a politikához természeténél fogva vonzódó, antipatikus, töketlen barom benyomását keltette, akinek köszönhetően a magamfajta emberek csak a sportrovatot olvassák el. Bármely országnak, bármely rendszernek megvan a maga McArája, bármely politikai gépezet vezetője mögött ott áll egy: olajfoltos köpenybe bújt szerelő a hatalom kazánházában.” – mondja a könyv főhőse, McAra utóda, aki megörökölte tőle az emlékiratok gondozását.  (Robert Harris: A szellemíró. Carthafilus Könyvkiadó, 2007. 20. oldal.)

A politika logikája gyakran óhatatlanul ilyen szerepbe kényszeríti az embert. A dokumentumfilmből viszont megismerhetjük Campbell másik arcát: a családjával, illetve hobbija közben látható, betegsége miatt vívódó magánembert. Ha valaki szeretné árnyaltabban látni a megosztó személyiségeket, akkor mindenképp érdemes végignéznie.

Most viszont rugaszkodjunk el az apropót biztosító személytől. Mi a helyzet a politikusok testi-lelki betegségeinek nyilvánosságával? Két alkotmányos jog feszül itt egymásnak. Az orvosi titoktartás, a személyes adatok zártan kezelése egyrészt. Másfelől pedig a választó, a közvélemény joga arra, hogy tudja: birtokában van-e a választott politikus, illetve annak kinevezett jobbkeze a posztjának ellátásához szükséges képességeknek, bírja-e a munkahelyi ártalmakat?

A téma kutatásában az USA, illetve a szűkebben vett nyugati világ élen jár: jó néhány kötet, illetve publikáció foglalkozik ezzel történelmi viszonylatban. S a jelenben is nyílt diskurzus folyik erről. Az USA-ban a politikusok lelkiállapota sokkal inkább közbeszéd tárgya, mint nálunk.

“Donald Trumpot szokás nárcisztikusként diagnosztizálni, és a laikusok mellett pszichológusok és pszichiáterek beszélnek szakmai konferenciákon, vagy még nagyobb nyilvánosság előtt arról, hogy az elnöknek még ennél is „veszélyesebb” mentális betegsége van: téveszmékkel küzd, ezért nem alkalmas vezetőnek.” – említi egy tavalyi cikk.

Mi több, ott a politikusok gyakran önként, mindenféle jogi kényszer hiányában is nyilvánosságra hozzák orvosi papírjaikat. “2008-ban John McCain republikánus elnökjelölt mindent megtett, hogy választók ne aggodalmaskodjanak a kora miatt. Az akkor 72 éves politikus az egészségi állapotáról szóló majd 1200 oldalas jelentést is közzétette, de végül elvesztette a választást Obamával szemben.”  – derül ki egy 2016-os összeállításból.

Magyarországon azonban e téren inkább visszafejlődés látszik: a rendszerváltáskor, illetve az azt követő években még sokkal inkább tudunk erről konkrétumokat. Igaz: abban a korszakban is csak akkor, mikor a betegség ténye már eltitkolhatatlanná vált.

Kádár János, miután 1988 májusában leköszönt pártfőtitkári tisztségéről, s távozott az MSZMP KB Politikai Bizottságából, a Központi Biztonságnak tagja maradt, illetve őt választották az MSZMP elnökének.  E tisztségében vezette a KB 1989. február 20-i ülését. Ám az 1989. április 12-i ülésen elmondott beszéde már egy súlyosan beteg, mentálisan zavart ember látleletének bizonyult. Ezt követően ült össze egy orvosi konzílium a Központi Állami Kórház és Rendelőintézetben, vagyis Kútvölgyi út 4. szám alatti “káderkórházban”, mely 1989. április 26-án kimondta:

“A mai napon megejtett alábbi összetételű, aláírók által hitelesített konzílium megállapítja, hogy Kádár János elvtársat egészségi állapota pártmunkájának ellátására alkalmatlanná teszi. A 77. életévében lévő betegnél hosszabb kórelőzménnyel idült ér-, szív-, tüdő- és keringési elváltozások állnak fenn. A jelen állapot alapján, véleményünk szerint,ebben érdemi változás a jövőben sem várható.” (El nem égetett dokumentumok I. Szabad Tér Kiadó 1990.)

Így a megújulni próbáló állampártnak egyre kényelmetlenebbé váló idős politikust 1989. május 8-án felmentették. Diktatúrákban persze legtöbbször csak akkor merül fel ez, ha a rendszer válságba kerül. Josef Smrkovský, aki az 1968-as prágai tavasz idején csehszlovák törvényhozás elnöke volt,  “…a CSKP plénumán, amelyen új elnököt választottak, nyomatékosan követelte Ludvig Svoboda hivatalos orvosi vizsgálatát, hogy alkalmas-e fizikailag és szellemileg e tisztség betöltésére.” – állítja emlékirataiban Marosán György, aki korábban az állampárt Politikai Bizottságának tagja volt, s a szovjet bevonulás idején (már a magyar vezetésből, illetve a pártból is kilépve) épp Csehszlovákiában tartózkodott. (Fel kellett állnom. Hírlapkiadó Vállalat, 1989. 103.o.)

Kádár Jánoshoz hasonlóan harminc éven át vezette országát Habib Burgiba tunéziai elnök, akit szintén egészségügyi állapotára hivatkozva, 1987 novemberében mozdítottak el pozíciójából.

Az persze tiszta sor: ha valaki annyira idős, vagy olyan beteg, hogy nem tudja ellátni feladatát, akkor le kell(ene) mondania, illetve a közvéleményt tájékoztatni kell(ene) az állapotáról. Hisz a fizikai betegség a mentális teljesítményre is kihat.

Antall József betegségéről a lakosság tudomást szerzett – igaz, csak jóval a megválasztása után – ám ő haláláig a miniszterelnöki tisztségben maradt. Holott az egyik életrajzírója szerint a miniszterelnök környezetéből több forrás is megerősítette, hogy Antall “…már jóval az 1990-es választások előtt, talán már 1989 nyarán tudott a betegségéről, és ennek tudatában vállalt vezető szerepet az MDF-ben, majd a kormány élén.” (Révész Sándor: Antall József távolról.  Sík Kiadó, 1995. 211. o.)

Nyilvánvaló, hogy az 1990-es választás (így az egész rendszerváltás) másképp alakulhatott volna, ha a szavazók tudnak Antall betegségéről. Utódainál pedig már az sem merült fel, hogy egészségi állapotuk a nyilvánosság elé kerüljön. Vagyis ma is simán előállhat ugyanaz a helyzet.

“Amerikában nagyon érzékeny a közvélemény a politikusok egészségi állapotára, mert úgy tartják, hogy csak az tud jó döntéseket hozni, aki szellemileg és testileg is fitt. Egy elnöknél különösen fontos, hogy egészséges legyen, hiszen nála van az atomkoffer – hívta fel a figyelmet Kiszelly Zoltán politológus, aki szerint szinte kizárt, hogy egy betegeskedő, gyengélkedő jelöltet válasszanak elnöknek. Itthon viszont ez tabutémának számít. – Ha egy politikus bedolgozta magát a pártjába, vagy nincs alternatívája, akkor akár halálos betegen is indíthatják hiszen a közvélemény minderről semmit sem tud.” – idézi a fentebb már említett 2016-os összeállítás.

Persze Antall utódai közül egyiknek sem volt halálos betegsége. A testi bajok ilyen szempontból egyszerűbbek. Legtöbbször objektíven megállapítható, gyógyítható-e a betegség, s milyen kezelést igényel. A mentális problémák ingoványosabb terep. Persze az nagyobb rizikó nélkül elmondható: se a jelenlegi miniszterelnök nem szenved, se demokratikusan választott elődei nem szenvedtek olyan mentális kórban, amely beszámíthatatlanná, ön-, és közveszélyessé tette volna őket orvosi értelemben.  Akkor miért ne lehetne őket pszichiátriailag kivizsgálni, s az eredményt nyilvánosságra hozni? Ha nincs félnivalójuk, mi az oka, hogy tartanak ettől?

Az ördög itt is a részletekben van.  Se Orbán Viktor, se Gyurcsány Ferenc nem “klinikai eset”, se paranoiás vagy pszichopata, bár ellenségeik szívesen nevezik őket annak. Viszont az is tény: “normális ember” gyakorlatilag nincs. Jóformán mindenkinek vannak veleszületett, illetve az élet során létrejött kisebb-nagyobb tudati eltérései. Mondjuk olyanok, mint Alastair Campbell esetében. Egy részletes pszichológiai tesztsorozat ezt nyilván kihozná. Fény derülhetne rá, hogy a politikus depressziós, nárcisztikus, bipoláris, kényszerbeteg vagy épp machiavellista személyiségtípus.

Ezek a pszichés vonások persze nagyon sok emberben jelen vannak, s legtöbbször teljesen ártalmatlanok. Így nyilván a jelenlegi politikusok között is akad bőven, akikre ráillik valamelyik. Mi több, időnként épp a politika hozza elő mindezeket. De hiába volnának ettől még alkalmasak a pozíciójukra: amennyiben egy kampány során valamely politikusról a legcsekélyebb mentális anomália is bebizonyosodna, riválisai ezt a lejáratására használnák.

A pszichiátriai vizsgálat egyik alapeleme a titkosság. Vajon mennyire adna őszinte, illetve hiteles válaszokat egy politikus a tesztkérdésekre, ha tudná, mindez nyilvánosságra kerül, és befolyásolja a győzelmi esélyeit? Ráadásul, ha a politikusok “szelíd”, mérsékelt, vagyis kényszergyógykezelést vagy gondnokság alá helyezést nem igénylő betegségeit is kampánytémává tesszük, azzal a szintén munkaképes, normakövető civil mentális betegekre ugyancsak stigma kerülhet.

Így kezdésnek én már azzal is beérném, ha választások idején, illetve utána évente, minden választott politikus, kulcsfontosságú háttérember, csúcsintézmény-vezető kötelezően alávetné magát olyan komplex orvosi alkalmassági vizsgálatnak, mely igazolja: tisztségének fizikailag és mentálisan betöltésére alkalmas, azt jogilag kizáró betegségben nem szenved.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom