Ha hallgatsz, bölcs maradsz, de nem kapsz sajtódíjat – A Gary Webb-ügy tanulságai

Gary Webb újságíró médiakörökben világszerte ismert történetéről szóló, Jobb, ha hallgatsz című filmről nekem egy másik film ugrik be. Annak is egyetlen mondata. A Ragályi Elemér által írt és rendezett Nincs kegyelem a magyar igazságszolgáltatás egyik leghírhedtebb baklövését, a Pusoma-ügyet dolgozza fel játékfilmes eszközökkel. Vagyis kétségtelenül eme büntetőeljárás ihlette az alkotást. A történet röviden annyi, hogy gyilkosság történik egy kis faluban. Mellyel a filmben Suha Dénesnek nevezett férfit vádolják, aki tagadja a cselekményt. De végül a nyomozók mégis vallomást csikarnak ki belőle, mely alapján a bíróság jogerősen elítéli. Holott a többi bizonyíték elég gyenge lábon áll. Már több éve ül börtönben, amikor lebukik a valódi tettes. A Bertók Lajos alakította fiatalabb nyomozó a rangidős társa szemére veti: hibáztak. Mire az Eperjes Károly által játszott idősebb rendőr így fakad ki: „Mondjál egyetlen esetet, amikor egy zsarut azért tüntettek ki, mert valakiről bebizonyította, hogy ártatlan!” A Webbről szóló filmet megnézve bennem rögtön felmerült a kérdés sajtóra alkalmazható mutációja.

Mondjunk egyetlen olyan esetet, mikor egy újságírót, szerkesztőt vagy szerkesztőséget azért díjaztak, mert, bár hetekig, hónapokig dolgozott egy riporton, végül mégis úgy döntött: nem adja le, nem javasolja közlésre. Mert úgy érzi, a tények nem elég meggyőzőek, nem állnak össze logikus egésszé, így a következtetések vitathatóak. Ahogy a rendőrt általában a lesittelt bűnösért léptetik elő, nem pedig a szabadlábra helyezett ártatlanért, az újságíró is csak a megjelent cikkekért kap díjat, jutalmat, honoráriumot.

Pedig az ilyen megírt, de közre mégsem adott cikkek legalább olyan fontos szerepet játszanak a sajtószabadságban és a szabad társadalomban, mint a világbotrányokat kirobbantó leleplezések. Webb hírhedté vált esete legalábbis erre figyelmeztet. Ugyanis ez esetben ironikus módon tényleg jobb lett volna, ha az újságíró hallgat. Csakhogy hallgatásért nem jár sajtódíj. Egy szenzációsnak tűnő cikkért viszont igen – akár meg nem érdemelten is.

Minden újságíró ismeri az oknyomozás hőseit, akik kormányokat buktattak meg, s az életveszéllyel, fenyegetésekkel dacolva leleplezik a szervezett bűnözés, a korrupt politika, a titkosszolgálatok piszkos játszmáit. Az összes valamirevaló sajtómunkás az ő babérjaikra tör. Aki a médiában dolgozik, s van benne némi öntörvényűség, vagányság és kockázatvállalás, lelke mélyén mindig a nagy sztorira, egy igazi lehetőségre vár. Még akkor is, ha nem oknyomozó riporter vagy politikai újságíró.

Minden sajtóban dolgozót megkísért pályafutása során legalább egyszer, hogy bármi áron, de nyakon csípje azt a bizonyos nagy sztorit. Szinte nincs is olyan újságíró, akit ne kerestek volna meg jó párszor az évszázad szenzációjával. Ezekről a „bomba sztorikról” persze a legtöbbször hamar kiderül: nem állják ki a valóság próbáját. De vannak határesetek, mikor egy sztori annyira meggyőzőnek, „szexinek” és hihetőnek tűnik, hogy úgy megy át az összes szűrőn, mint kés a vajon. Itt szintén ez történt.

Webb olyan információkat kapott, hogy a szovjetbarát nicaraguai rendszer ellen harcoló kontrák mozgalma, valamint az őket támogató CIA az USA-ban történt drogüzletekből finanszírozta Daniel Ortega kormányával szembeni gerillaháborúját. Amelynek hivatalos támogatását az Egyesült Államok Kongresszusa az 1984-es Boland-törvénnyel megvétózta. A történet meredek, de önmagában nem lett volna teljesen életszerűtlen. Ugyanis való igaz, hogy miután az USA törvényhozása megtiltotta a kontrák finanszírozását, a Reagan-adminisztráció bizalmi emberei (köztük a Nemzetbiztonsági Tanácsban dolgozó Oliver North ezredes, akinek a neve a filmben is elhangzik) illegális tranzakcióból pénzelték a nicaraguai antikommunista mozgalmat.

Mivel költségvetési pénzt erre legálisan nem használhattak fel, fegyverek eladásából teremtették elő az összeget. S hogy kinek adtak el titokban fegyvert? Az Amerika, a Nagy Sátán elleni gyűlöletre és terrorakciókra buzdító iráni Khomeini-rezsimnek. Úgy, hogy közben az iraki-iráni háborúban az Egyesült Államok hivatalosan a Szaddám Huszein vezette Irakot támogatta. A Teheránnal folytatott üzletelésnek célja lett volna az is, hogy a fegyverekért cserébe Irán járjon közben a Libanonban fogva tartott amerikai túszok kiszabadulása érdekében. Miközben a hivatalos álláspont szerint az USA kormánya nem tárgyal terroristákkal. A dolog még Reagan elnöksége idején nyilvánosságra került, s mint Irangate (vagy Irán-kontra-ügy) hatalmas botrányt okozott.

Ha pedig a kormány tudatosan megkerülte a parlamentet, s ellenséges rezsimmel üzletelt, titokban fegyvereket szállítva, akkor miért ne szállhatna be a drogkereskedelembe is? Webb egy Danilo Brandón nevű dealer, védett tanú és fedett kormányinformátor tanúvallomásából kiindulva kezdett oknyomozásba. Melynek eredménye a San Jose Mercury News által közölt háromrészes riportsorozat lett. Csakhogy a megjelenés után a többi média, valamint a hivatalos szervek is a feltételezett ügy nyomába eredtek. S kiderült, hogy – szemben az Irangate üggyel – a dologra semmiféle komoly bizonyíték nincs.

„A CIA-nál végzett felülvizsgálatok mellett a Szenátus Hírszerzési Bizottsága, a Los Angeles-i seriff – aki nem talált Gary Webb összeesküvés-elméletét támogató bizonyítékot – és számos oknyomozó cikk sem lelt rá Webb bizonyítékára. A The Washington Post megállapította, hogy „a meglévő információ nem támasztja alá azt a következtetést, mely szerint a CIA támogatását élvező kontrák – vagy egyáltalán a nicaraguaiak – jelentős szerepet játszottak volna a crack felbukkanásában, és egyesült államokbeli elterjedésében.” A The Los Angeles Times határozottan kijelenti: „A Los Angeles-i crackjárvány nem valamifajta felsőbb terv pontjait követte. Nem irányították sem a kontrák, sem a CIA, sem bármilyen más droghálózat.” A The New York Times „gyenge lábakon álló bizonyítékot” talált a vádak alátámasztására.” (Daniel Pipes Összeesküvések – A paranoia évezredes története. Agave Könyvek, 2007. 19. o.)

Ez viszont nem hozta zavarba azokat, akik politikai célokra akarták használni a valótlannak bizonyult leleplezést. Az afroamerikai politikai és civil vezetők egy része a legvadabb konteókat terjesztette. Ami jól bizonyítja, hogy a politika, illetve annak holdudvara – függetlenül attól, hogy többségi vagy kisebbségi, „hagyományvédő” jobboldali vagy „haladó” baloldali –  habozás nélkül magáévá teszi a legképtelenebb teóriákat is, ha úgy érzi, azok segítik a céljait.

Bizonyos fekete vezetők Webb cikkére hivatkozva lényegében azt állították: a kormány tudatosan akarta rászoktatni a drogra az afromamerikai kisebbséget.  Jesse Jackson, a neves polgárjogi harcos a CIA-n keresztül a kormányt vádolta meg, hogy „részt vesz a drogforgalmazásban” Dick Gregory, az ismert aktivista és komikus a CIA-központ előtt kijelentette: „Ezeken a falakon belül van a bizonyíték, hogy a CIA feketék elpusztításában segédkezett. Ezt fajirtásnak hívják.” Maxine Waters demokrata képviselő úgy látta: „A hatalom birtokosai tudtak róla, kacsintottak, biccentettek, a mi gyermekeink pedig Los Angelesben sorra haltak meg.”

Cobie Kwasi Harris, San Jose Állami Egyetem Afroamerikai Tanulmányok Tanszékének vezetője kijelentette:  „Ha Amerika választhatna, akkor inkább egy széteső, bűnöző életmódot folytató fekete közösséget szeretne, mintsem egy szervezett, radikális közösséget.” Barbara Boudreaux Los Angeles-i iskolaszéktől azt mondta: létezik „egy felsőbb terv” , amely „minden, a világon megszülető gyermek tömeges kiirtására irányul, különösen Los Angelesben és Comptonban.” (Uo. 19-20.o.)

A precedens-, és tünetértékű jelenség remekül bizonyítja, hogy egy fake news, illetve az általa generált tömeghisztéria gyakran sokkal nagyobb hatást gyakorol a lakosságra, mint a leghitelesebb riport. Félreértés ne legyen: a The San Jose Mercury News esetén messze nem arról volt szó, mint a Trump-, vagy Putyin-média álhírgyárainál. Tehát nem mondható, hogy a lap politikai megrendelésre hazudott volna.

A film rendkívül elfogult Webb javára. Magányos hősnek látattja őt, akit főnökei és kollégái cserben hagytak, és hátba szúrtak. De még ebből a dicsőítő alkotásból is kiderül: a lapkiadó, a bírálatok hatására utólagos tényellenőrzést rendelt el, egy újságírót ráállítva Webb útvonalára, végigjárva az idézett forrásokat. S mint kiderült, az állítások nem stimmelnek. A film persze azt sugallja, hogy a CIA dezinformációs, eltussolási művelete áll a háttérben.

Csakhogy a dolog nem igazán áll össze. Ha a CIA 1996-ban, egy demokrata kormány idején így el tudta tussolni a republikánus vezetők bűneit, akkor miért nem tette ugyanezt 1986-ban, az Irangate esetén, amikor a tettesek ráadásul még hatalmon is voltak? Ergo, sokkal több lehetőségük nyílt volna erre. Még az is feltételezhető lehetne, hogy maga a CIA juttatott el hamisított dokumentumokat Webbhez, hogy egy műbotránnyal terelje el a figyelmet az igazi skandalumról. De ennek legfeljebb 1986-ban, az Irangate kirobbanása után lett volna értelme, tíz évvel később ez már semmit nem befolyásolt.

Az igazság nem odaát van, hanem nagyon is itt, közöttünk, az újságírólélekben rejtőzik. Ezért is táplálok némi empátiát Webb felé, még ha helytelenítem is azt, amit kihozott a dologból. Adott egy kisebb lapnál ténykedő vidéki riporter, aki egyszerre utálja és irigyli a globális hatóerejű, világvárosi orgánumoknál dolgozó menőket. Be akar jutni közéjük, sőt le akarja körözni őket. Ez természetes, minden hivatás erről szól valahol. S időnként a nagy dobás iránti vágy olyan erős, hogy az ember nem tudja elengedni a sztorit. Akkor sem, ha legbelül maga is átlátja: a történet a kritika legkisebb széllökésére össze fog omlani. Ehhez kell a legmagasabb szintű önreflexió. Hogy miután hetekig, hónapokig építettünk valamit, végül mégsem nyitjuk meg a közönség előtt, mert rájövünk, hogy a fejünkre dőlne.

De az ember gyarló. Lelke mélyén úgy érzi: ő nagyon is tehetséges, aki megérdemli a sikert. Gyakran egy nyugati filozófus és egy keleti guru együttes bölcsessége sem elég ahhoz, hogy valaki be tudja látni önnön korlátait és határait. Hogy talán mégsem vagyunk annyira okosak, zseniálisak, eredetiek, mint gondoltunk. S ami kezdetben jó ötletnek tűnt, esetleg mégsem az, aminek az elején látszott. A politikustól azt várjuk, hogy ne legyen kritikátlan a saját nézeteivel összefüggésben. De akkor nálunk, újságíróknál is alapkövetelmény, hogy kérdőjelezzük meg önmagunkat.

Ne fogadjunk el valamit csak azért, mert kényelmesen megfeleltethető a gondolkodásmódunknak. Webb esete óta csaknem negyedszázad telt el. S a világ finoman szólva sem az optimális irányban halad e téren. A nyilvánosság egyre inkább hitalapú lett. A hívő tömegeknek pedig – álljanak bármely politikai oldalon – nem önmagukban kételkedő, maguk ellen beszélő, a saját hipotéziseiket, koncepcióikat is megcáfoló, kritikus értelmiségiekre van igénye. Hanem szentekre, mártírokra és prófétákra. Akikért akkor is rajongani kell, ha összeesküvés-elméleteik elvéreznek a tények pergőtüzében.

De sajnos a hívőknek már ettől sem kell igazán tartaniuk: ez a pergőtűz egyre gyengébb.  Webb konteóját még darabokra szedték. De napjainkban az USA-ban mind több az álhírgyár, s egyre kevesebb a tényellenőr. Az, ami Webb idején helyreigazítandó anomália volt, napjainkra korszellemmé vált. A hülyeség preventív beismeréséért nem jár díj. Azért viszont nagyon is, ha a hülyeségünkből erényt kovácsolva „üldözött igazmondóvá” válunk. Webb is a konteóhívők szentjévé, 2004-es öngyilkossága után pedig mártírjává vált. Pedig neki, s a világnak is jobb lett volna, ha képes elismerni: tévedtem, sőt: hibáztam, vétettem a szakmai normák ellen. Mint tette azt például Michael Finkel. Akinek egyik cikkéből hasonló botrány lett, s aki utána mégis egy nagyszerű kötettel tért vissza.

Papp László Tamás