Életrajzi filmen Dick Cheney: emberi vonások, maszatoló ecsettel

Ha az a kérdés, nézhető, fogyasztható, szórakoztató-e az Alelnök című film, jó-e a színészi játék, az operatőri munka, a rendezői teljesítmény, vagyis érdemes-e megnézni, a kritikus válasza határozott igen. Amennyiben viszont úgy van feltéve a kérdés: hiteles, életszerű, s a látható, felszíni valóságon Thomas Mann-i értelemben túlmutató képet ad-e Dick Cheney személyiségéről, pályafutásáról, úgy a válasz egy valamivel kevésbé határozott nem.

 

Kevésbé határozott, mint Oliver Stone 1995-ös, Nixonról rendezett életrajzi filmjénél, vagy az Edward Snowden ügyéről készített alkotásánál. Azoknál mégiscsak árnyaltabb, igényesebb, nem annyira sablonos. Bár ez aligha tekinthető nagy dicséretnek. Oliver Stone-nál nem nehéz kevésbé elfogultnak lenni.

Valahogy nem érezhető, hogy a készítők célja a megértés lett volna. Pedig a filmet nyilván imádó, azon jót nevető háború-, és republikánus-ellenes közönség a mozi előtt és után is sokadszorra kérdezi önmagától ugyanazt. Hogyan nyerhetett 2004 novemberében újra az elnökségre alkalmatlannak tartott George W. Bush, Dick Cheneyvel az oldalán?

Miként történhetett ez, annak dacára, hogy akkor már egyértelműen tudható volt, hogy az iraki háborút kirobbantó ürügy hamis volt, maga a háború pedig megnyerhetetlen? Akik ezt nem tudják, azoknak arra sincs válaszuk, miért nyerhetett Donald Trump? S pont azért nincs, mivel ezektől a filmektől nem a megértést, hanem az elítélést várják. Pedig valakit megállítani vagy legyőzni csak akkor lehet, ha előbb megértjük.

Tény: Dick Cheney alakját mintha filmvászonra szabták volna – legalábbis szerintem. Cheney figurája alelnökként is érdekesebb, mint szinte bármelyik amerikai elnöké. Mert nagyobb tényleges hatalma volt, mint az addigi és azutáni alelnököknek az USA történetében. Mi több, nem áll messze a valóságtól ama vélekedés, hogy de facto George W. Bush sok tekintetben csak névlegesen volt elnök. Az igazi végrehajtó hatalom Cheney kezében összpontosult.

Az alelnök az USA alkotmányos rendszerében súlytalan intézményként van elkönyvelve, melynek képviselője csak akkor jut igazi szerephez, ha az elnök valamilyen okból nem tudja ellátni a tisztségét. Ez azonban nem feltétlenül van így, az alelnök hatáskörét ugyanis az elnök jelöli ki. A legtöbb elnök persze nem adott komoly mozgásteret az alelnökének. A alelnökök oroszlánrészének a nevét a szélesebb közönség csak akkor jegyzi meg tartósan, ha az alelnökből később elnök vagy legalább elnökjelölt lesz.

Harry S. Truman, Richard M. Nixon, Lyndon B. Johnson, Gerard Ford, idősebb George Bush, Al Gore: mindnyájan alelnökként indultak. Cheneyt viszont nemhogy nem választották, de nem is jelölték elnöknek soha, mégis nagyobb hatást gyakorolt az amerikai politikára, mint jónéhány elnök. Van a filmben az a jelenet, mikor Cheney felkérést kap George W. Bushtól, hogy legyen az alelnökjelöltje a 2000-es választásokon. Cheney azt mondja, csak akkor vállalja, ha ő felügyelheti a hadsereget, a bürokráciát, a külpolitikát és az energiaügyeket. Erre Bush rá is bólint.

Cheney, mint alelnök döntő operatív befolyással rendelkezett nemzetbiztonsági ügyekben is. Irodája volt a CIA központjában, a Pentagonban, valamint a törvényhozásban. Finoman szólva sem úgy viselkedett, mint egy cserepadon ücsörgő, tartalékos sportoló, aki legfeljebb akkor léphet a pályára, ha a csapatkapitány úgy lesérül, hogy nem képes többé irányítani. Jobban rányomta a bélyegét a 2001-2009 közötti időszakra, mint az elnök, vagy akár a törvényhozás.

Innentől kezdve, amire választ keresünk: érvényes feleletet ad-e a film arra, hogyan történhetett ez? Nem igazán. Kétféleképpen lehet valakit a propagandában hitelteleníteni. Ha úgy mutatjuk be, hogy a dolgok, amelyekben hisz, nevetségesek vagy gonoszak. Vagy pedig egyszerűen azt sugalljuk: nem hisz semmiben.

Cheney a filmben hol szánalmas alkoholista, hol szociálisan érzéketlen milliárdosok politikai végrehajtója, hol pedig szociopata manipulátor, aki a szeptember 11-i tragédiában is csak a politikai (vagyis inkább az üzleti) lehetőséget látja. Rokonszenves vonásai szinte kizárólag magánemberként, családjával, illetve szívbetegségével összefüggésben villannak fel. Nem gondolom, hogy Dick Cheney mindössze ennyi volna. És szerintem politikai ellenfelei sem így látják őt. Vagy legalábbis mindig abban reménykedem: a politikusok a színfalak mögött, a háttérben árnyaltabban gondolkodnak a riválisaikról, mint a kampányszövegekben. Abban bízom: aki volt olyan okos, hogy eljutott a politika csúcsaira, az mégse lehet olyan agyhalott, mint azok, akiknek demagóg frázisokkal a szavazatára hajt.

De ez persze a lényegen nem segít. Mégpedig azon, hogy az árnyalt gondolkodásmód belső használatra van szánva. A tömegeknek az éles kontúrok jutnak, melyek között nincs a színekben átmenet. Felmerült bennem az Alelnököt nézve, hogy mondjuk Hillary Clintonról éppúgy leforgatható volna egy ilyen alkotás. Még az analógiák is stimmelnének. Hillary esetén ugyanúgy megfogalmazták a kritikusai, hogy férje, az elnök mögött ő jelentette az igazi stratégát, nagyobb hatalommal bírva, mint azt pozíciója lehetővé tette volna.

A Clinton-, és Obama-korszakról is csinálni lehetne olyan művet, amely annak sötét oldalát domborítja ki. Bill Clinton éppúgy leírható olyan sablonnal, mint George W. Bush. Valószínűleg mindkettőjüknek az volt a szerencséje politikailag, hogy nem igazán néztek ki értelmesnek, illetve értelmiséginek. A populista tömegdemokrácia egyre nyíltabb módon szól arról, hogy a közszereplőnek le kell butítania magát választói szintjére. Clinton, illetve utóda, George W. Bush megbízhatóan hozták az esendő fickót a szomszédból, aki időnként a pohár fenekére néz, vagy titokban megcsalja a feleségét, ergo, pont olyan, mint „mi, kisemberek”.

A közönség a saját gyarlóságait örömmel megbocsátja. Azt viszont nehezen tűri, ha valakin látszik a politikai ravaszság, dörzsöltség és machiavellizmus. Ezért nem lehetett volna Cheney elnök, s ezért bizonyult Hillary Clinton is rossz választásnak. A politikában azt, hogy valakinek ilyen típusú pragmatikus esze van, éppúgy jobb eltitkolni, mint azt, hogy kedvezőbb a véleményünk ellenfelünkről a kulisszák mögött, mint a színpadon.

A filmvásznon Cheney mentora, Donald Rumsfeld teljesen elvtelen figuraként jelenik meg. S valahogy az derül ki, hogy a teljes republikánus gazdaság- és társadalomfilozófia is az. Csökkentsük a gazdagok adóját, töröljünk el minden őket korlátozó szabályt – ennyi volna az egész? S az iraki háború is mindössze arról szólt, hogy a nagyvállalatok, köztük a Cheney által vezetett Halliburton minél többet keressenek?

E sorok írójának van oka haragudni Dick Cheneyre. Ugyanis őt is sikerült átvernie. Magam is elhittem, hogy Iraknak vannak tömegpusztító fegyverei. De vajon kit vert át jobban Cheney: engem vagy önmagát? Jó volna látni végre egy olyan filmet, mely bemutatja azt a tudati folyamatot, amely során a vezető a tényekkel szemben is meggyőzi önmagát valamiről. Azt pedig, hogy Szaddam Husszeinnek esetleg tényleg lehetnek ilyen eszközei, annyira nem volt nehéz elhinni, valamint magunkkal is elhitetni.

Cheney és Rumsfeld nem voltak buta emberek, politikai hátrányuk éppen abból eredt, hogy nem is tudták butának tettetni magukat. Az effajta politikai ravaszság azonban könnyen vezethet az intuíció csapdájához. A Háborúra készülve című film is remekül bemutatja azt, hogyan válik a kormányzat önnön prekoncepcióinak rabjává. Az USA különböző titkosszolgálatai persze újra és újra jelentették, hogy Irak nem áll kapcsolatban az Al-Kaidával, s tömegpusztító fegyverei sincsenek. Cheney és Rumsfeld viszont nem hitték ezt, s bizonyos értelemben ugyanazt tették, amit példaképük, Nixon.

A Watergate-ügy azzal kezdődött, hogy bizalmas dokumentumok szivárogtak ki. Nixon, nem bízva a J. Edgar Hoover irányította FBI-ban, létrehozott egy vízvezeték-szerelőknek nevezett külön bejáratú elhárítócsapatot. Efölött természetesen még annyi jogállami kontroll sem volt, mint a Hoover-féle FBI-nál, s mint a direkt politikusi óhajokat kritikátlanul teljesítő informális csoportoknál lenni szokott, elfajultak a dolgok. A botrány pedig Nixont is elsodorta.

Ugyanez ismétlődött Cheney és Rumsfeld esetében is. A rendes, „kincstári” hírszerző szerveket de facto megkerülve és félreállítva létrehoztak egy olyan apparátust, amely lényegében valamilyen alternatív, félhivatalos, párhuzamos titkosszolgálati elemzőközpontként akart volna működni. Az eredmény azonban ismételten katasztrofális lett. Miként Tóth Gergelynek a Külügyi Szemlébe írt 2004-es tanulmánya megállapítja:

„A Pentagon szerepét vizsgálva külön kiemelhető Stephen Cambone szerepe, aki Do­nald Rumsfeld személyes pártfogoltja, illetve a hírszerzési ügyekkel foglalkozó helyet­tes államtitkára. Az általa vezetett 286 fős hivatalt Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes állította fel, és megbízta „minden hírszerzéssel kapcsolatos ügy felügyeleté­vel, illetve az ezzel kapcsolatos politika kidolgozásával”. A feladat tehát igen sokrétű volt, ugyanakkor Cambone gyakorlatilag nem rendelkezett hírszerzési tapasztalatok­kal, ráadásul úgy tűnik, ideológiailag meglehetősen motivált személy volt: az egyik ér­telmi szerzője a Rumsfeld által vezetett rakétavédelmi bizottság zárójelentésének, illet­ve az Új amerikai évszázad projektnek. Az így tehát a katonai hírszerzés (DIA) riváli­saként létrehozott államtitkárság felkarolta a korábban diszkreditált Ahmed Csalabit és mozgalmát, az Iraki Nemzeti Kongresszust (INC), amely, mivel szenzációsabb híre­ket tudott hozni, mint a CIA-DIA páros, Rumsfeld befolyásolásában vezető szerephez jutott. A Pentagon 2001. szeptember 11. után felállított részlege, az OSP (Office for Special Plans, azóta megszűnt) a Time magazin szerint rendszeres kapcsolatban állt Francis Brooke-kal, az INC washingtoni megbízottjával.”

Cheney és Rumsfeld vajon korruptak voltak? Maguk felé hajlott a kezük? Maguknak akarták kikaparni a gesztenyét Irak megszállásával? Vannak erre utaló tények. Illetve ugyanolyan könnyű mindezt kinézni belőlük, mint Szaddam Huszeinből azt, hogy tömegpusztító fegyverei vannak. S mint a mellékelt ábra mutatja, attól, hogy valami kinézhető valakiből, még egyáltalán nem biztos, hogy igaz. Az viszont nehezen vitatható, hogy a korábban Cheney által irányított nagyvállalat, a Halliburton igen jól járt az iraki háborúval.

De a háború nem azért lett, mert Cheney keresni akart rajta, s nem is azért bukott bele. Ha igazán dörzsölt lett volna, soha nem fog bele egy ilyen vállalkozásba. Egy profi szélhámos nem kezd olyan üzletbe, ahol csak lebukni tud. A háború kitörése után nyilvánosságra került bizonyítékok egyértelműen alátámasztják: a Cheney bizalmi köréhez tartozó politikusok (így például Rumsfeld) már a háború előtt tudhatták, hogy komoly bizonyítékok nincsenek a tömegpusztító fegyverek létezésére.

A háború kitörése után alig néhány héttel már Rumsfeld is kénytelen volt elismerni a kínos tényt, hogy Irakban semmiféle tömegpusztító fegyvert nem találtak. Innentől kezdve végképp érthetetlen a dolog. Ugyan mi értelme az olyan csalásnak, melyben rövid távon is garantált a lebukás? Készséggel aláírom, hogy sok politikus és holdudvari vállalkozó volt az USA-ban is, aki keresni akart a megbundázott, túlszámlázott háborús közbeszerzéseken.  S aztán ezt meg is tették. De ez nem ok volt, hanem következmény.

A korrupt politikusok és oligarchák azzal szakítják a nagy dohányt, ami épp akad. Nekik tök mindegy, hogy ez háború vagy béke, térkövezés vagy stadionépítés.  De a folyamat, aminek a végén odajutottunk, hogy épp a háború lett az aktuálisan legmenőbb közbeszerzési biznisz, az inkább lélektani, mint anyagi eredetű. A szeptember 11-i terrortámadás nemcsak a lakosságot sokkolta, hanem a politikai elitet is váratlanul érte. Remekül foglalja ezt össze Szlankó Bálint szeptember 11. után, de Irak megtámadása előtt készült összeállítása:

„Bush bizonytalan mandátummal, rázós körülmények között került a Fehér Házba. Ráadásul olyan időkben, amik – hála az akkor még szuper gazdasági helyzetnek – majdhogynem garantálták, hogy elnöksége legfontosabb problémája az legyen, hogy mire költse a költségvetési pluszt. Szeptember 11-e mindezt megváltoztatta, és számos jel – illetve pár fehér házi tisztviselővel készült interjú – utal arra, hogy Bush azóta ezen a lencsén keresztül szemléli elnökségét. Úgy érzi, „háborús elnökké” kell válnia. Ennek kell súlyt, tartalmat, értelmet és célt adnia hivatali idejének.”

Arra, ami Irakban történt, sokkal inkább szolgál magyarázatul egy bizonyos, leegyszerűsítően idealista, csak fényt és sötétséget látó, kétosztatú világkép, mint valamiféle cinikus korrupciós összeesküvés.  Igen: az olyan dörzsölt politikai rókák, mint Cheney, egyfajta vak, doktriner idealizmus hatása alá kerültek. Ismerős ez a hangulat e poszt szerzőjének is. Talán emlékeznek rá páran, hogy épp a szeptember 11-i terrortámadás időszakában kezdődött a 24 című kultsorozat Kiefer Sutherland főszereplésével, amely ugyanezt a vak, de legalábbis szemellenzős világlátást sulykolta, mégpedig olyan profi módon, hogy olyanokra is hatást gyakorolt, akik különben igen messze állnak Cheney gondolkodásától. Ennek lényege, hogy az országot, a demokráciát megtámadták a terroristák, s ha meg akarjuk menteni a jogállamot, a szabadságot, akkor átmenetileg, részben fel kell adnunk azt. S fájó szívvel bár, de akár még a kínzást is jóvá kell hagynunk.

A 24 hőskaraktere, az új, párhuzamos titkosszolgálat, a CTU ügynöke, Jack Bauer lényegében ugyanazt csinálta a filmben, mint Cheney és Rumsfeld a saját, alternatív tényeket gyártó párhuzamos „udvari titkosszolgálataikkal.” A hős bizonygatja, hogy a tömegpusztító fegyver igenis létezik, sőt: nemsokára fel is robban, az óra ketyeg. De senki nem hisz neki, ő viszont a kínzástól sem riad vissza, hogy igazát bizonyítsa. S a végén kiderül, hogy mégis neki volt igaza.

A politikusokra gyakran úgy tekintünk, mint a közhangulat pragmatikus, elvtelen gerjesztőire, akik azon kívül, illetve afölött állnak. Valójában a politikus gyakran éppúgy a tömeghisztéria, a korszellem terméke, mint a kisember. Hiába rendelkezik sokkal több információval, mint az átlagpolgár, hiába gondolja okosabbnak magát nála, végül ő is a tényeket ismerő, de azokat mégis semmibe vevő hamis politikai intuíció áldozatává válik. Egyfajta érzékcsalódásnak, amelynek valahogy jobban esik hinni, mint a tényeknek. Az „akkor jó ötletnek tűnt” mondattal jellemezhető helyzet egyfajta drogok nélküli módosult tudatfázis. Persze ilyen tudati mélységek, katasztrófába vezető mentális szakadékok láttatásához értőbb (sőt: megértőbb) forgatókönyvírói és rendezői kéz szükségeltetik.

Papp László Tamás