Bezárás
filmkritika

Kurszk-film Putyin nélkül: az elnök, aki ott se volt

A Kurszk orosz tengeralattjáró 2000-ben bekövetkezett tragédiájáról készült film közvetlenül nem politizál, és az eredményt, a hatást nézve jól teszi, bármi is volt készítőinek szándéka azzal, hogy nem jelenik meg benne Vlagyimir Putyin orosz elnök. Ez ugyanis pont előtérbe helyezte az ő szerepét és felelősségét. 

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Sokan bírálják, hogy a Kurszk orosz tengeralattjáró 2000-ben történt tragédiájáról készült film forgatókönyvéből Putyin kimaradt: “…egyes spekulációk szerint az alkotók nem akarták kihúzni a gyufát az orosz hackereknél, mint ahogy Az interjú című film után észak-koreai hackerek feltörték a Sony rendszerét.” De szerintem Kurszk egyebek között épp azért jó film, mert képes volt mellőzni azt a ziccert, amit mondjuk épp a putyini típusú rezsimek propagandafilmjei nem tudnának kihagyni. A szájbarágós aktuálpolitikai utalásokat, az ellenségképet, a vélt vagy valós politikai felelősökre való direkt utalásokat.

A cselekmény helyszínei a Barents-tenger partvidéke és feneke. A szereplők pedig a tengeralattjáró fogyatkozó legénysége, a hozzátartozók, illetve a megmentésükön dolgozó orosz és norvég egységek tagjai. Vlagyimir Putyin egyszer sem jelenik meg a filmben, de még a neve sem hangzik el.

A korszerűbb mentőeszközökkel rendelkező NATO-erők beavatkozásának visszautasítása egyértelműen politikai döntés volt. Ennek dacára a film közvetlenül nem politizál, és az eredményt, a hatást nézve jól teszi, bármi is volt készítőinek szándéka az orosz elnök kihagyásával. Ez ugyanis pont előtérbe helyezte az ő szerepét és felelősségét.

Putyin épp a hiányával, a távollétével van hangsúlyosan jelen a képkockákon.

A távollét amúgy nem csak szimbolikus: a baleset napján fekete-tengeri nyaralójában grillpartit tartó államfőt a nehézkes orosz bürokrácia késve tájékoztatta, és Putyin nem is sietett gyorsan a helyszínre, ami ekkora katasztrófánál nyilvánvalóan elvárható lett volna.

Önmagában a tragédia bekövetkeztéért persze nehezen is lehetne Putyint felelőssé tenni. Az elnöki posztot Jelcintől alig több, mint fél évvel a Kurszk 2000. augusztus 12-i tragédiája előtt átvevő, az orosz csúcsvezetésbe a ’90-es évek végén bekerült Putyin aligha a legfőbb bűnös abban, hogy a csődbe jutott szovjet rezsim bukása után, a jelcini korszakban ide züllött a hajdan az amerikaival vetélkedő szovjet flotta.

Ahol a tengerészeknek zálogba kell adniuk az órájukat, hogy összedobják a pénzt bajtársuk esküvőjén az italra, mert a zsoldfizetés folyamatosan csúszik. Ahol a nukleáris tengeralattjáró-bázis ékkövének számító Kurszk berendezései gyakorlatilag olyan életveszélyesek, hogy az illetékes tiszt szerint legfeljebb az ima segíthet rajtuk.

Ahol a mentőegység nem tud csatlakozni a Kurszk épen maradt rekeszén lévő nyíláshoz, mert a szigetelés olyan állapotban van, hogy nem tud légmentesen zárni. Ahol a bent rekedt, életben lévő tengerészek is tudják, hiába emelkednének a roncsból kiúszva a tenger felszínére, azonnal belepusztulnának a keszonbetegségbe, mivel a felettük köröző mentőhajón nincs dekompressziós kamra.

Ezekért az évtizedek során kialakult állapotokért nem hibáztatható Putyin. De azért, ahogy a válságot kezelte, már nyilvánvalóan igen.

A film legerőteljesebb jelenete, amikor a hozzátartozókat egy terembe hívják a flotta helyi parancsnokai, de tájékoztatás helyett csak mellébeszélnek és hazudoznak nekik. Amikor ez kiderül, a felháborodott feleségek és anyák botrányt csinálnak.

Ez a jelenet amúgy korrekt módon is nyugodtan “rávarrható” lenne Putyinra, ugyanis: “Amikor az elnök a tengeralattjáró legénységének rokonaival találkozott, egy felháborodott anyát csak nyugtatóinjekcióval sikerült elhallgattatni – az erről készült felvételeket persze nem közölte az orosz televízió.”

Nyilvánvaló igény volt a családok részéről, hogy bármi áron mentsék meg a lent rekedteket. A hatalom viszont talán pont ekkor döntötte el, hogy visszautasítja a nyugati segítséget, a katonaanyákat pedig ellenségnek tekinti.

Oroszországban máig van sorkatonaság, a hadsereg az állampolgárok alattvalóvá történő betörésének fontos intézménye.

A seregbe került kiskatona még azt a kevés, egyre fogyó és szűkülő szabadságát is elveszíti, amivel civilként rendelkezett. Teljesen ki van szolgáltatva tisztjeinek, illetve a kopaszokat csicskáztató öregkatonáknak. Ez odáig fajult, hogy – mint 2007-ben fény derült rá“Magas rangú katona- és rendőrtisztek, köztük nyugalmazott tábornokok szexuális szükségleteit kötelesek kielégíteni azok az orosz bakák, akiket rangidős társaik veréssel kényszerítenek prostitúcióra, majd a bevételt elveszik tőlük.”

A hadseregben uralkodó embertelenséget, a túlkapásokat épp a putyini hatalom által feloszlatni akart katonaanyák szervezete tárta fel sorozatban.

A tengeralattjárók legénysége persze más. Őket nem szívatják úgy, mint egy vidéki garnizonban a szárazföldi hadseregbe besorozott parasztfiúkat. A filmből szintén az derül ki, hogy a tengeralattjárósok azért nemcsak általában a hadseregen, hanem a flottán belül is elitnek számítanak.

Ami nem állhat messze a valóságtól. A tenger mélyén való navigáláshoz, a reaktor, a torpedók működtetéséhez komoly műszaki tudás, rutin és összeszokottság szükséges. Bírni kell a bezártságot, a sugárzás, a nyomáskülönbség miatti kockázatot.

De van egy pont, ahol végső soron a bajtársias, testvéries légkör dacára a tengerészek ugyanarra a sorsra jutnak, mint a politikai vezetés által a csecsenföldi, afganisztáni reménytelen helyzetekben ágyútöltelékként beáldozott sorkatonák. A totalitárius, illetve autoriter rezsimek nem csupán a megszállt területek polgárait tizedelik válogatás nélkül, hanem a saját katonáikat, a maguk embereit sem kímélik. Nem érdekli őket, hogy közülük, az ő oldalukról hányan esnek egy politikai baklövés áldozatául.

Autoriter rezsimekben feláldozhatóak az emberek

Árulkodó beismerése volt mindennek, amikor az 1956-ban a forradalom oldalára átállt budapesti rendőrfőkapitányt, Kopácsi Sándort letartóztatták és a KGB-t vezető Ivan Szerov tábornok elé vezették. “Maga őrült! Miért nem hagyta ott a főkapitányságot, miért nem jött át hozzánk? Minisztert csináltunk volna magából!” – fogadta a rendőrtábornokot Szerov. “… szerencse, hogy ottmaradtam a főkapitányságon, legalább száz “kollégája” nekem köszönheti az életét, ha nem rejtem el, meglincseli őket a tömeg.” – felelte Kopácsi. “Milyen kollégákról beszél?” – kérdezte a KGB-főnök. “Azt feleltem, hogy a magyar ÁVH tisztjeiről van szó.” – felelte Kopácsi. “Te marha! Minek mentetted meg őket? Terem az ember, mint a dudva!” – förmedt rá Szerov. (Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. 196. o.)

Odakint, a szovjet bázis udvarán pedig, Szerov mondatainak nyomatékot adva, fegyverropogás hallatszott: a megszállók, a harci morál sajátos növelésének jegyében épp a saját embereiket tizedelték meg.

Mind a cári orosz, mind a kommunista szovjet rendszer hozzászokott, hogy a háborúban milliószámra küldheti vágóhídra a saját embereit.

A Romanovok három évszázadon át, a bolsevikok több, mint hetven éven keresztül uralkodtak úgy, hogy a tábornokok és miniszterek, valamint a rendszer csúcsán álló “atyuska” hibáiért a közkatonák és a civil lakosság fizetett meg. Az abszolút monarchia, illetve a totalitarizmus idején (a nyugati demokráciákkal szemben) nemigen lehettek békemozgalmak, tömegtüntetések. A pacifistákat, a szolgálatmegtagadókat, a háborús baklövések bírálóit Szibériába vagy a kivégzőosztag elé hurcolták.

Kilencéves voltam a csernobili katasztrófa utáni időszakban. A tévét néző felnőttek szörnyülködéssel vegyes csodálattal beszéltek a tűzoltók, a radioaktív területre behatoló mentőosztagok tagjainak önfeláldozásáról. Az orosz kultúrában, (talán a zord, hideg éghajlat miatt is), fokozottan megvan a szenvedés tűrésére, az áldozathozatalra való hajlam. Amivel a mindenkori politikai vezetés nemcsak él, de súlyosan visszaél.

Érdemes ideidézni Sztálinnak a II. világháború európai befejezése után, 1945. május 24-én, a győztes Vörös Hadsereg parancsnokainak tiszteletére elmondott szavait. Annál inkább, mivel ez a csalhatatlan vezérként istenített diktátornak egy, hozzá képest nagyon is önkritikus szónoklata volt. “Kormányunk nem kevés hibát követett el, voltak kétségbeesett pillanatok 1941—42-ben, amikor hadseregünk visszavonult, elhagyta szeretett szülőfalvainkat és városainkat Ukrajnában, Belorussziában, Moldáviában, Leningrád területen, a Baltikumban, a Karél-Finn Köztársaságban, elhagyta, mert nem volt más kiút. Más nép azt mondhatta volna a kormánynak: nem váltottátok be a hozzátok fűzött reményeinket, menjetek el, más kormányt állítunk fel, amely békét köt Németországgal, és biztosítja számunkra a nyugalmat. De az orosz nép nem tette ezt, mert hitt kormánya politikájának helyességében, és vállalta az áldozatokat, hogy biztosítsa Németország szétzúzását. És az orosz népnek bizalma a Szovjet Kormány iránt annak a döntő erőnek bizonyult, amely biztosította az emberiség ellensége — a fasizmus feletti történelmi győzelmet.” – mondta.

Például a brit kormányfő, Neville Chamberlain a náci Németországgal szembeni külpolitikájának kudarca, valamint az elszenvedett háborús  vereségek miatt lemondásra kényszerült, helyét Churchill vette át. Ám demokráciában még az sem garancia a csúcspozícióban maradásra, ha az ember megnyer egy világháborút. Churchillt hatalma, presztízse és diadala tetőpontján cserélték le a brit választópolgárok a munkáspárti Clement Atleere.

Lyndon Johnson amerikai elnök belebukott a megnyerhetetlen vietnámi háborúba, utódját, Nixont pedig a fokozódó tüntetések és behívóégetések a Hanoival való békekötésre, illetve a sorozás eltörlésére kényszerítették.

Bill Clinton elnöksége alatt 18 amerikai katona halála a szomáliai hadműveletek befejezésére késztette az USA kormányát. Nyugati országokban az ilyen baklövéseknek még háború idején is súlyos következményei lehetnek – pedig háborúban azért gyakran előfordul, hogy emberek meghalnak. 18 amerikai katona halálának háborúban is súlyosabb következménye volt, mint 118 békeidőben meghalt orosz tengerésznek.

A robbanás után életben maradtakon már a külföldi mentőegységek sem segíthettek volna. “A két évvel későbbi hivatalos vizsgálatból kiderült, hogy valójában semmi esélyük nem volt: a hadgyakorlatot felügyelő vezetés csak tizenegy órával később jutott el odáig, hogy riadót fújjon, és keresni kezdje a Kurszkot. Addigra már mindenki halott volt a tengeralattjárón” – jegyzi meg egy 2015-ös, a tragédia évfordulójára készült Index-cikk.

De ezt akkor, a mentés zűrzavarában még senki nem tudhatta, az orosz kormány mégsem élt a felkínált lehetőséggel. A moszkvai csúcsvezetés, illetve maga Putyin valószínűleg ugyanarra számított, amivel 1945-ben Sztálin is eldicsekedett: a béketűrőnek tartott orosz nép nem lázad fel, nem váltja le kormányát, hanem beletörődik  a következményekbe.

S úgy tűnik, jól számolt. A tragédiáról készült, fentebb már hivatkozott Index-összeállításban idézett 2015-ös felmérés szerint Oroszországban “…az emberek 40 százaléka gondolja ma úgy, hogy a kormány és a hadvezetés mindent megtett a Kurszk legénységének megmentéséért, holott 2010-ben még csak 34, 2000 augusztusában, vagyis közvetlenül a baleset után alig 23 százalék értett ezzel egyet. Akkoriban nagyon sokan kritizálták a külföldi segítség visszautasítását is, de ezzel kapcsolatban is puhulni látszanak a kérges orosz lelkek: 2000-ben 21 százalék gondolta helyesnek, ma már 28 százalék ért egyet azzal, hogy nincs helyük a külföldieknek egy felrobbant és elsüllyedt, de emberekkel teli atom-tengeralattjáró közelében.

A Kremlből a katasztrófák, katonai baklövések után politikusi lemondásokat kikényszerítő nyugati mentalitás öngyilkos gyengeségnek tűnik. Kétségtelen, hogy a szabadságnak vannak mellékhatásai, a közvélemény időnként túlreagál. Nem csak a valóban téves vagy bűnös döntések felelőseit buktatja meg, hanem gyakran a helytálló, hosszú távon kifizetődő, de rövid távon áldozatokkal, népszerűtlen intézkedésekkel járó döntéseket hozó vezetőket is.

De összességében mérlegre téve a két rendszer emberélethez (ráadásul itt: a saját emberei életéhez) való viszonyulását, nehezen lehet azt feltételezni, hogy ennek az árát az oroszoknál soha nem kell majd megfizetni.

Nincs következmények nélküli ország vagy rendszer. Legfeljebb diktatúrában, tekintélyuralomban a következményeket jóval tovább el lehet odázni.  Akár emberöltőkön, generációkon átívelő módon is. A Romanovoknál három évszázad, a kommunistáknál hét évtized kellett ahhoz, hogy bukásukkal fizessék meg tetteik és/vagy tétlenségük árát. Putyin és rendszere esetén mindez remélhetőleg hamarabb be fog következni.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom