Játékfilm készült a Brexit-kampányt levezénylő spindoktorról, aki maga sem hitt az ügyben

Tudják, ki nevezte „hülye ötletnek” a Brexitet? S ki mondta azt: az Unióból való kilépés „garantált bukás” lesz Nagy-Britannia számára? Hát az, akinek köszönhetően a Brexit megvalósult. Az euroszkeptikusok referendum-hadjáratát levezénylő kampányguru Dominic Cummings szerepéről készült filmet most adják az HBO-n. Érdemes megnézni. A cím lehetett volna az is: Az ember, aki megállította Brüsszelt, de már újraindítaná. A nézőben felmerülhet a kérdés: hitt-e valaha Cummings az ügyben, amit győzelemre vitt? Vagy csak a hiúság motiválta? Hogy bizonyítsa: ő egy, szinte lehetetlennek tűnő célt is képes elérni. Hisznek-e bármiben a világ Dominic Cummingsai, Arthur Finkelsteinjei és Habony Árpádjai az önnön egójukat leszámítva? Lehet, hogy igen, miért ne? Csak épp nem feltétlenül abban, amit hirdetnek.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Akár még az sem lehetetlen, hogy pont annak az ellenkezőjéről vannak meggyőződve, amit kampányirányítóként eladni próbálnak nekünk. De hát a biznisz, a reklám sikeréhez nem az kell, hogy az is higgyen benne, aki kitalálta a terméket. Pont elég, ha másokkal képes elhitetni, hogy jó ötlet megvenni. Ha az ügyvédnek nem kötelező nagyra becsülnie védencét, az orvosnak sem kell rokonszenvesnek tartania a betegét, az oknyomozó riporternek se muszáj érzelmileg azonosulnia forrásával, akinek a leleplező cikkét köszönheti, miért pont a kampányembertől várjuk el mindezt? Rosszabb ember valaki, aki pragmatikus cinizmussal szolgál egy ügyet, mintha agyatlan fanatizmussal tenné ugyanazt? Persze egy agyatlan fanatikus nem lett volna képes arra, amire a Benedict Cumberbatch által játszott Cummings. Aki ma Frankensteinként, elborzadva tekint a művére. Kollégáinak viszont még tetszik az őrült háborús játék, amivé egyebek között ők degradálták a nyugati politika főáramát.

A Brexit egy dologban vitathatatlanul kísértetiesen hasonlít Donald Trump elnökké választására. Mégpedig, hogy akiket Trump, illetve az uniós kilépés brit hívei legyőztek, két fontos dologgal nem rendelkeztek. Ez pedig a képzelőerő és a kiszámíthatatlanság. Alapvetően minden status quo, az összes konszenzuális világrend – ideológiai tartalmától függetlenül – bejáratott, üzemszerű rutinok és minták összjátéka, annak tudata, hogy nincs életképes, valós alternatíva. Ezen alapult az 1945 utáni bipoláris szuperhatalmi egyensúly, majd az azt felváltó, a rendszerváltást követő új világrend. Ez utóbbi lényege, hogy a nemzetek fölötti világrendszereknek, az integrációval létrejövő demokratikus, jogállami birodalmaknak nincs győzelemre esélyes kihívója. A két világháború közötti USA izolációs külpolitikájának, s a későbbi, a bezárkózásra építő protekcionista vagy autarkiás gazdasági modelleknek a kudarca azt sugallta: szövetségi rendszerekben érdemes gondolkodni. A világpolitikát nemzetállami szintre visszahelyezni akaróknak nem a receptjeik innovatívak. A nagyon is „ortodox” etnikai-kulturális nacionalizmus aligha tekinthető vadonatúj találmánynak. A meglepetés inkább abban áll, hogy ezt a nagyon is ősi, hagyományos dolgot miként tudják korszerű csomagolásban újra és újra eladni.

Dominic Cummings, a Brexit-kampány stratégiája ugyanúgy az esélytelenek nyugalmával vágott bele a dologba, miként Trump, s a mögötte támogatóként álló alt right think tank háttérszervezetek. A filmben az euroszkeptikus brit politikusok egyike Cummings szemébe is vágja, hogy neki ez csak játék. De pont ezért tudtak győzni. A Benedict Cumberbatch által játszott Cummings sok vonatkozásban ugyanolyan bizarr, irritáló, rikítóan színes egyéniség, „elefánt a porcelánboltban”, akár Trump. Cummings lényegében az eszközök tekintetében jobban hasonlít a legyőzendő ellenfelekre, mint egynémely támogatójára és megbízójára. Nem titkolja lenézését az euroszkeptikus politikusokkal szemben. Őt egyszerűen a játszma, a kihívás, a lehetetlennek tűnő feladat izgatja. Ahogy három-négy évvel a 2008-as amerikai választás előtt még kevesen tudtak volna elképzelni fekete elnököt, akképp az Unióból való távozás is hasonló képtelenségnek tűnt a brit reálpolitika tükrében. De egy politikai startup épp attól lesz tőzsdei rekorder, hogy észreveszi a rejtőző tendenciákat, a láthatatlan törésvonalak mélyén búvó közéleti földrengés lehetőségét. Az Unió-párti establisment Londonban olyannyira meg akarta haladni a brit komplexusokat, hogy már legyőzöttnek vélte őket. Pedig egy birodalmi nemzet sértett hiúsága adott esetben veszélyesebb gyúanyag a kisnemzeti frusztrációnál.

Akik egy gyarmatosító birodalom voltak, nehezebben viselik el, hogy most ők legyenek egy birodalom részei. Az egykori gyarmatosítók, akik annyi függetlenségi lázadást tiportak el, rossz lelkiismeretük miatt kompenzálva, önmagukkal kapcsolatban olyanban is gyarmatosítást látnak, ami nem az. A Brexit-szlogenné vált „Vegyük vissza az irányítást!” erre a félelemre játszott rá. A brit identitás az egykori gyarmatból lett szuperhatalom USA és a föderatív birodalmi ambíciókkal rendelkező Európa kettős nyomása alatt olyan edénnyé vált, amelyen biztonsági szelep híján csak sűrűsödik a gőz. Cummings az ész helyett a szívre, tények helyett mítoszokra építette kampányát. Felfedezvén rejtett erőforrás gyanánt a korábban inaktív, de mobilizálható tömegeket. Kocsmákat és peremkerületeket járva, személyesen végzett piackutatást. Felismerve az igényt ama alternatív valóságra mely immár politikai realitássá vált.

Hogy ez miért történt? Lehet természetesen azzal érvelni, hogy mindezek hazugságok, álhírek. Csakhogy nemigen merjük gyakran még önmagunknak sem feltenni a kérdést: miként lehet, hogy ezek a rémhírek és kitalációk gyakran vonzóbbak az átlagembernek, mint a legbizonyítottabb tudományos igazság? Mert igazából a szavazók többsége nem azért voksolt a Brexitre, mert tényszerűen, (s az Uniónak felróható módon) nagyságrenddel rosszabbul élt volna, mint korábban. A populizmus sikere ebben rejlik: képzelt (pontosabban valós, de mérhetetlenül eltúlzott) betegségre kínál hatásosnak látszó gyógyszert. Teszi mindezt igencsak sokkoló, az ellenfeleket letaglózó módon. Ugyanez zajlott a Trump-kampányban is.

Az euroszkeptikus, alt right, unortodox, illiberális mozgalmak nyüzsögnek a filmben remekül bemutatott Cummings-típusú extravagáns figuráktól. Akik gyakran a legkevésbé sem hasonlítanak a konzervatív, hívő jobboldalira. Nemegyszer bevallottan a saját nemükhöz vonzódnak, mint a kampányguru Arthur Finkenstein vagy a véleményvezér Milo Yiannopoulos, Gucci-táskát hurcolnak és Ibizán buliznak, mint Habony. Egyáltalán nem olyan miliőben léteznek, mint azok, akiknek a voksára hajtanak. Mindenük a provokáció, a tabuk és határok arrogáns feszegetése. Ami sokkal inkább posztmodern, „szélsőliberális”, dadaista, l’art pour l’art vonás, mint konzervatív hagyomány. „Hány fekete farkat kell még leszopnom, hogy ne nevezzenek neonácinak?” – a Professzorok Batthyány Körének tagjai nemigen szoktak ilyen érveléssel visszalőni a liberális médiára.

De pont ebben van az új típusú jobboldal sikere. „Ahogy az ügy gyakorlatilag átfolyt a Trump-kampányba, Milo csillaga emelkedni kezdett. Gyalázta a feministákat, a baloldalt, az iszlámot, a transzneműeket, a kövér nőket, Hollywoodot, az egyetemek PC-világát, az amerikai kulturális baloldal pedig egyszerűen nem tudott mit kezdeni azzal, hogy ezeket a szövegeket nem egy poros hangulatú öreg republikánus adja elő, akit könnyen ki tudnak röhögni, hanem egy harsány homoszexuális, aki két Black Lives Matter-ellenes kirohanás között fekete szeretőinek méreteit részletezi, és egyébként is sokkal ügyesebben mozog az internet világában, mint ők. Egyre több ellensége lett, de megfogni nem tudták, miközben a közbeszéd egyre csak tolódott jobbra.” – foglalta össze a 444 Yiannopoulos-pályaképe a trendfordító eseményeket.

Ezek a figurák valószínűleg még a liberálisoknál is hangosabban röhögnek a konzervatív „vén hülyéken”. Őket nem érdeklik a korábbi törésvonalak, a népi-urbánus vita, a valláserkölcsi tabuk. A „régi jobbos” Lovas István még fintorgott és fanyalgott a Maccabbi olimpia hazai megrendezése miatt, mondván, hogy kontraproduktív. A 888 viszont kijelenti: „Büszkén vállaljuk a médiapartnerségünket a Maccabi Európa Játékokkal.” ( A Maccabi Európa Játékokat négyévente rendezik meg, két évvel az izraeli Maccabi Világjátékok, más néven „Zsidó Olimpia” után.)„A nyilvánvaló hibákon való derpegés helyett inkább örüljünk annak, hogy van egy katolikus buzink, aki a mi ügyünkért harcol.”- így védte meg Milo Yiannopoulost a Figyelő megmondóembere, Megadja Gábor.  Ez nem jobb és bal, hanem régi és új harca – hangzik el a Brexit-filmben is. S ezeknek az új arcoknak ez sok tekintetben valóban csak játék. Ők nem politikai hívők. Sőt, a bigott politikai hitvallás csak akadályozná őket a munkájukban, az „alternatív tények” létrehozásában.

Lehet tehát, hogy ezek az új politikai stratégák ezt játéknak tekintik, de következmény természetesen már korántsem csak játék. A Brexit miatt újra kitörhet az északír polgárháború. De Gibraltáron, illetve Skóciában sem igazán örültek neki. Az uniós kilépés a nemzetiségi, kisebbségi  régiókban felerősítheti az Angliától való elszakadás vágyát, melynek a brit nacionalisták már aligha tapsolnának. A nacionalizmus azonban nacionalizmust szül. Hogy mennyire irracionális volt ez a döntés, az bizonyítja, hogy Wales lakóinak többsége is a Brexitre szavazott, holott ez a tartomány volt az uniós pénzek egyik legfőbb nyertese, így ők veszíthetnek legtöbbet a távozáson. A Brexit-megállapodás leszavazása, a keményedő uniós tárgyalópozíciók szintén arra utalnak: nem feltétlenül lesz a Brexit gazdasági sikertörténet.

A filmből is azt derül ki: nem a tények, az adatok számítottak. Miként a rendpárti kampányok sem az objektív közbiztonsági mutatókkal jönnek elő, hanem a jóval kevésbé megfoghatatlan biztonságérzeten keresnek olyan repedéseket, melyeket feszítővassal elmélyíthetnek, kitágíthatnak. A nemzeti, illetve tagállami elitek mind profibban űzik ezt a lélektani játékot. Ugyanazt ismervén fel, amire Orbán Viktor is rájött. Hatalomból (egy USA-, vagy EU-tagállam kormányzójaként, szenátoraként vagy miniszterelnökeként) egyetlen módon lehet negatív protestkampányt folytatni. Amennyiben találok egy globális vagy föderatív struktúrát – legyen az az ENSZ, az Unió vagy a szövetségi állam – melyet gyarmatosítónak, megszállónak állítok be.

A Brexit-kampánynak is része volt a bevándorlás. S az Unióból kiszakadó brit szigetek mintha rémisztő előképei volnának egy, bezárkózáson alapuló, falakat építő nemzetállamokra, enklávékra, függetlenségüket kikiáltó régiókra bomló posztapokaliptikus világrendnek. „Hogy is mondta Nietzsche? „A középkort készítjük elő, amelyben a technika fogja szolgálni a barbárságot.” – mondja Siegel, egy ilyen jövőbeli állam biztonsági főnöke Alain Hilleret sci-fi novellájában. (Ragadozó-krónika. Galaktika. 44. szám. 1982. 45.o.) A városállam célja, hogy mindenáron visszatartsa a „migránsokat”, akik be akarnak hatolni a területére.

„Az óriási város a felhőkarcolókkal valószínűleg erődítményre emlékeztette a földönfutókat, akik az okkersárga, kaotikus, szirtfal és vízmosás szabdalta tájon kóboroltak, Cappadoce hidegkék ege alatt, ők voltak az atomháborúk törvényen kívülre sodort túlélői: az elpusztult városok menekültjei, brigantivá züllött katonák, radioaktivitással fertőzött betegek napokon, hónapokon át bolyongtak a kiszáradt, letarolt vidéken, a felhőkarcoló-városok vendégszeretetére áhítozva, amelyek bezártan éltek, a civilizáció magányos szigeteként a feldúlt világban.” – olvasható a novellában. A filmben pedig elhangzik: Cummings nem igazán akart a bevándorlók elleni gyűlöletkeltéssel élni, de nem is volt rá szüksége, mert a hagyományos euroszkeptikus brit szélsőjobb elvégezte helyette a piszkos munkát.

Mintha szinte ugyanaz zajlott volna le „békésen”, mint a Ragadozókrónikában véresen. Nem tudják, hogyan tartsák vissza a bejutni akaró menekülteket. Végül egy Dorcan nevű kifinomult tudós alkot egy, az óriási ragadozómadarakra hasonlító biomechanikus vadászgépet. Melynek pilótái, mint a gépmadár agya, szimbiózisban összenőnek vele, akár a nomád harcos a lovával. Olyannyira, hogy a hibrid madáremberek végül kannibálok lesznek, s menekültek híján a városlakók ellen fordulnak. Leállítani nem tudják őket: a város pszichopata ura, Zigur megöltette Dorcant, hogy senki más ne tudja rajta kívül irányítani a szerkezeteket. Valami hasonló történt Cummings esetében is. A külvilágtól való félelemre, az Unióra, mint külső fenyegetésre alapozó kampánya során olyan belső szörnyeket teremtett (vagy engedett ki a karanténből), amelyek nem a várfalakon kívülről, hanem azokon belülről támadnak.

Senki nem vitatja, hogy az ellenőrizetlen, illegális bevándorlás súlyos kockázatokat jelenthet. De az volna erre a gyógyír, hogy a dezintegrációs folyamatokat begyorsítva darabokra zúzom azt a szervezetet, amely képes volna kontinentális szintű menekültüggyel, határőrséggel, titkosszolgálattal útját állni neki? Mennyire volna hatékony az amerikai határvédelem, ha nem szövetségi, hanem tagállami szinten, külön-külön védenék az egyes határszakaszokat? Felerősítve az izolációs, nacionalista tendenciákat, mind Trump Amerikája, mind Putyin Oroszországa felé védtelenné teszik Európát. Ismerve Trumpnak az FBI által vizsgált esetleges orosz kapcsolatait, valamint a Cambridge Analytica és Aggregate IQ nevezetű (a filmben is említett), Trump holdudvarához, köztük a jobbos Soros Györgyként is emlegetett Robert Mercer milliárdoshoz köthető cégek Brexit-kampányban való szerepét, a gyanú kétségtelenül felmerül. Hogy bizonyos orosz és/vagy amerikai körök érdeke az oszd meg és uralkodj jegyében a Unió megosztása, szétszakítása. Őket szolgálja ez az új kampánytrend.

Eme új, cinikus populista stratégák, véleményformálók számára igazából a bevándorlás nem életveszély, hanem lottóötös. Erre hivatkozva sikerült lebénítani politikailag korrekt ellenfeleiket, s mind inkább átvenni az irányítást a jobboldalon. Persze, ahogy Obamától vették a receptet a közösségi médiára alapozott választási taktikájukra, úgy ők is legyőzhetőek, ha kiismerjük a fegyverzetük gyenge pontjait. Ténykérdés viszont, hogy a politikai korrektség, a multikulturális dogmatizmus, az Unióra, az európaiságra hivatkozó balliberális mantrák helyett új típusú szabadgondolkodásra van szükség. Mely legalább annyira extravagáns, tabudöntő, mint amilyennek az alt right, az illiberális autokrácia próbál látszani. Alternatívát nyújtva be kell mutatni, hogyan lehet ténytisztelő módon provokatívnak, a status quo védelmezőjeként is újítónak lenni. A fundamentalizmusra nem bezárkózó ellenfundamentalizmussal, hanem több demokráciával reagálni. A választóknak tetsző, népszerű, de hamis lózungok helyett a népszerűtlen igazságokról győzködni a tömegeket. Ahogy ők képesek voltak megtalálni azt, hogyan győzhetnek, úgy most nekünk kéne kitalálni, hogyan állíthatjuk meg őket. Egy biztos: a régi módon aligha.

Papp László Tamás