Bezárás
sorozatkritika

A Szilícium-völgyi Frankenstein esete a Fehér Ház trolljával – így alakítja át a közösségi média a politikai nyilvánosságot

Az HBO és az Axios médiavállalat közös politikai riportsorozatának első négy része Donald Trump elnökségére, valamint a közösségi oldalakat, mobilalkalmazásokat üzemeltető tech-óriásvállalatok szerepére fókuszál. A két téma pedig szervesen összefügg. A közösségi média 2008-ban, Obama győzelmekor a főáramúnak nevezett hír-, és véleményipar tükrében inkább pozitívnak látszott. Olyannak, mely demokratizálja, könnyebbé teszi a politikai részvételt. A szociális média Janus-arcúságát mutatja, hogy akik még 2008-ban ennek tulajdonították az USA első fekete elnökét, a haladás korszakának új fejezetét, most szörnyeteget nevelő Frankensteinnek látják.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Video Killed the Radio Star – éneklik az 1978-as számban. Amerikai közegben gyakori parafrázisa ennek, hogy az internet megölte az újságírást, illetve a minőségi véleményformálást. Ha nem is maga az internet, de az abból született találmányok valóban megalapozták azt a mennyiségi szemléletű, hiperpopulista tömeguralmat, amely végül Trump elnökségéhez vezetett, aki persze nem a jelenség, csupán annak tünete. Hogyan teremtett ez a közeg olyan alternatív valóságot, amely szubkulturális bohóckodásból végül maga lett a mainstream rögvalóság? – a riportsorozat erre keres választ.

A jéghegy csúcsa Trump, akit kezdetben szinte senki nem vett komolyan, legbuzgóbb hívei, de még talán ő maga sem gondolta, hogy bejuthat a Fehér Házba. Aztán végül meghekkelte nemcsak a republikánus konvenciót és az USA  politikai rendszerét, de bizonyos értelemben a teljes világrendet. Az Axios arra keresi a választ, miként sikerült ez neki. Megszólalnak nemcsak Trump követői és ellenfelei, de egy interjúban ő maga is. E sorok írója, mint néző számára egyértelműen az a tanulság, hogy Trump sikerének titka a kiszámíthatatlanságon, a régi politikai kultúra határainak folyamatos megsértésén túl az új média professzionális használata volt.

Németh Lászlót parafrazálva: ez a mennyiség forradalma. A riportsorozat számomra legemlékezetesebb mozzanatai az alábbiak voltak. A sorozat legelején Donald Trump fia Ted Cruz texasi republikánus szenátor mellett kampányol, s nyíltan bevallja a riporternek, hogy a választókkal folytatott beszélgetés helyett inkább szelfizik velük. Mert így sokkal több emberhez jut el. Apja pedig köztudomásúlag gyakran fejti ki véleményét Twitter-üzenetekben. A műsor készítői interjút csinálnak Trump egyik belső stábtagjával, aki elmondja mennyire tudatosan születnek ezek a nyúlfarknyi bejegyzések. Tekinthetjük mindezt persze a főnöke iránti lojalitásból fakadó szavaknak, de lehetségesnek tűnik, hogy Trump kiszámíthatatlansága, látszólag indulat szülte posztjai valójában egyfajta szimulált őrület.

Épp az Axios mutatta be egy korábbi riportban, hogyan játssza Trump az őrültet. “Nem így tárgyalsz. Nem mondod meg nekik, hogy harminc napjuk van. Azt mondod nekik, hogy ez az ember annyira őrült, hogy bármikor kiléphet.”vázolta stratégiáját, mikor a Dél-Koreával való kereskedelmi megállapodás szóba került. Nem véletlen, hogy a recept Nixontól származik: “Úgy hívom, hogy az Őrült Ember-elmélet, Bob. Azt szeretném, ha az észak-vietnamiak azt gondolnák, eljutottam arra a pontra, hogy bármit megteszek a háború elkerüléséért. Csak elejtjük nekik, hogy >>Úristen, Nixon teljesen beleőrült a kommunizmusba, ha ideges, nem tudjuk leállítani, ott a keze a piros gombon. <<. Ezek után Ho Chi Minh két napon belül Párizsban könyörög majd a békéért.” – mondta tanácsadójának, Bob Haldemannak, aki Nixonnal együtt belebukott a Watergate-botrányba.

Szimbolikus, hogy épp Nixon az előfutár, akinek hasonlóan rossz volt a kapcsolata az akkori főáramú médiával. Ő is hadjáratot folytatott a “keleti parti, elitista” nyilvánossággal szemben, ám végül a csatát ott a sajtó nyerte meg. Igaz, Nixonnak nem volt Twitter-fiókja. Kérdés, milyen diagnózis vonható le a riportok által felismert tünetekből?

Trump  már annyira sem hajlandó moderáltan beszélni, közvetítő szűrőközeg gyanánt figyelembe venni az “ellenséges” médiát, amennyire Nixon még talán igen. S ezt valóban a Twitter világa biztosítja számára. Itt nemcsak arról van szó, hogy az elitista médiát ledegradálva direktben kommunikál a néppel. A globális közösségi óriásportálok perdöntő módon írták felül azt, amit közéleti realitásnak gondolunk. A politikusok évezredes vágya, hogy megismerhessék, mi jár a lakosság fejében. Az abszolutisztikus, tekintélyuralmi vagy totalitárius rezsimek inkvizíciós, rendőrállami módszerekkel faggatták erről polgáraikat. De ha az alattvaló tudja, az őszinte véleményért büntetés jár, akkor színlelni és hazudni fog. Az alkotmányos rezsimek, különösen a modern polgári demokráciák így néhány évvel ezelőttig közvélemény-kutatással próbálták ezt kideríteni.

Aztán jött az új nyilvánosság: a Google, a Facebook, a Twitter. Sokkal pontosabban kimutatva, mire vágyik a lakosság, mint a legreprezentatívabb mintájú felmérés. Plasztikus hasonlattal élve: a hagyományos véleménykutatás nagyjából olyan, mintha valakinek a szexuális értékrendjét úgy próbálják feltérképezni, hogy a szexuális aktusai előtt vagy után kérdéseket tesznek fel neki, amire vagy az igazat mondja, vagy nem. A szociális média, a keresőprogramok módszerét viszont ahhoz lehet hasonlítani, mikor valakit a hálószobájában, aktus közben figyelnek meg. Rendszerszinten látható, az átlagember milyen oldalakra kattint, milyen fájlokat tölt le, milyen hozzászólásokat ír. Egyre inkább megtudható, a tömegek mit akarnak hallani, ami drasztikusan szűkíti a győzni akaró politikus, az elit mozgásterét.

Amíg bizonytalanabb volt, mit is akarnak a választók, a politika kínálati oldala volt előtérben. A politikus feltételezett valamit, hogy mi a nyerő stratégia, illetve próbált annak megfelelni, de eközben jutott szerep a meggyőzésnek is. A saját nézeteknek, amelynek igazsága mellett érvelünk. Mióta lassacskán tűpontossággal bemérhető a valós idejű néphangulat, a hangsúly a meggyőzéstől drasztikusan tolódik az azonosulás irányába. A politikus nem formálja a közvéleményt, hanem aláveti magát neki. Az elitértelmiség gúnyolódik Trump ösztönösnek tűnő bunkóságán, parvenü és proli vonásain, miként az Axios-riportsorozat is kritikus az elnök attitűdjével. Csakhogy az igényes, kifinomult nyelvezettel fogalmazó “elit tojásfejek” napja momentán leáldozóban van.

A leírt szót mindinkább a képek uralma váltja fel. A szöveg funkciója legfeljebb a képaláírás. A nyelvezet, a szóhasználat drasztikusan alárendelődik a vizualitásnak, az írásbeliség az élőszavas kommunikációnak. Érdemes vetni egy pillantást a troll kifejezés online nyelvi pályafutására. Az internetes tömegmédia hőskorában, a kilencvenes években, illetve az ezredfordulón ez még egyértelműen pejoratív jelző volt. Arra mondták, aki a világhálós fórumok, csevegőszobák, vitaportálok etikettjét megszegve, durván személyeskedve támadja a beszélgetőpartnereit. Manapság az, hogy valaki trollkodik, szinte pozitív cselekedetté kezd átminősülni. Nem csoda, hogy az egyik troll a Fehér Házba katapultálta magát. A riportok kitűnően bemutatják, hogyan tette ezt.

Az Egyesült Államok korábban sok tekintetben egy elitista, meritokratikus alkotmányon nyugvó rendszerként működött. A választójog gyakorlásának feltételéül szabott regisztráció, a szavazói akaratot közvetetté transzformáló elektori szisztéma, a jogrendszer, mint fék és ellensúly: mind ezt a célt szolgálták. Sidney Hook A szabadság paradoxonai című 1961-es esszéjében még pont nem a demagóg populizmustól, hanem épp az elitista a bírói túlhatalomtól féltette a demokráciát:

“Azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni tehát, hogy utal-e bármiféle történeti tény vagy szöveghely arra, hogy az alapító atyák azt a hatalmat szánták a Legfelsőbb Bíróságnak, amellyel ma rendelkezik. Merőben analitikus szempontból nyilvánvaló, hogy egyetlen politikai demokrácia sem követeli meg egy ilyen bíróság létezését. Maga Oliver Wendell Holmes bíró ismerte el, hogy noha a miénkhez hasonló szövetségi rendszer, amelyben minden államnak megvan a maga állami legfelsőbb bírósága, szükségessé tesz egy általános Legfelsőbb Bíróságot, amely megítélheti az alárendelt bíróságok egymással ellentétes rendelkezéseit, azt nem követeli meg, hogy egy a választók felé nem felelős bíróságot olyan hatalommal ruházzanak fel, amelynél fogva megsemmisítheti a választók felé felelős képviselők törvénykezését. Ennél nyugodtan tovább is mehetünk, és kijelenthetjük, hogy nemcsak hogy nem szükséges ez egy demokratikus rendszer működéséhez, de egyenesen összeegyeztethetetlen a demokrácia szellemével.” – írta.

Hozzátéve: “A végső döntést a demokrácia polgárainak kell meghozniuk, közvetlenül vagy nekik felelős képviselőiken keresztül. Azt a kockázatot is elfogadva, hogy egy demokratikus parlament esetleg felvilágosulatlan vagy kevéssé bölcs döntést hoz. Annyit akarok csak mondani, ameddig demokráciáról van szó, a felvilágosulatlan többségtől nem fellebbezhetünk egy felvilágosult kisebbséghez – akár papok, nemesek vagy filozófusok, akár legfelsőbb bírák alkotják ezt-, csak egy felvilágosult többséghez.” (15. o.) Ezt a rendszert számos kritika érte, legfőképp azért, hogy a tömegeknek, az egyszerű kisembernek nem biztosít kellő politikai hozzáférést. S a demokrácia kulisszái mögött a filozófus királyokból álló platóni elit kormányoz.

A közösségi oldalak viszont legalább annyira felülírták az elitista médiát, akár az elitista politikát. Mi több: a változás lényegében az előbbivel kezdődött. Míg a főáramú nyilvánosságot a nyomtatott sajtó, az elektronikus hírközlés (tévé, rádió), valamint a régi típusú online újságírás határozta meg, addig nagyjából ugyanolyan elitista módon üzemelt, akár a korábbi politika. Alapvetően a politikailag tudatos, komolyabb általános műveltségű emberek privilégiuma volt eldönteni, mi közölhető le, ki jelenhet meg ott, akár egy szimpla olvasói levél írójaként. A közösségi oldalak, a blogszolgáltatók, a különböző véleménymegosztó felületek ledöntötték a fenti elitista korlátokat.

A reneszánsz, majd a felvilágosodás évszázadaiban az elitértelmiség legjobbjai úgy vélekedtek, hogy az írástudatlan, jogfosztott népet fel kell emelni a művelt emberek szintjére, mert a demokráciának, az egyenjogúságnak csak akkor van értelme. Írni-olvasni a nyugati kultúrkörben úgy-ahogy szinte mindenki tud, a választójogot is megkapták, de mintha a “művelt nép” klasszikus vágyálma nemigen akarna teljesülni. A politikában a meggyőzni, magyarázni, racionálisan érvelni “okoskodni” akaró intellektuális attitűd mind népszerűtlenebb. A politikusok egyre jobban lebutítják a szövegeiket, mind bulvárosabban, “népiesebben”, (sőt: durvábban, primitívebben) fogalmaznak. Mindinkább a kevésbé művelt rétegekhez igazítják szóhasználatukat. Tehát nem felemelik magukhoz a tömeget, hanem lemennek annak mélyére. S itt – úgy tűnik – még mindig van az eddiginél lentebb.

Az Axios foglalkozik a közösségi portálok, alkalmazások felelősségével, illetve szabályozásának lehetőségeivel. Az álhírgyárak, a nagyipari méretű online hírhamisítások, a szervezett, fizetett trollhadseregek korában az ilyesmi joggal vethető fel. De a magam részéről (a tiltással, cenzúrával szembeni elvi kifogásokon túl) nem hiszem, hogy a palackból kieresztett szellemet rövid távon bármiféle jogszabályi korlátozással vissza lehetne gyömöszölni oda. Ugyanis azt, ami jelenleg zajlik, aligha lehet pusztán hamisítók, manipulátorok rosszhiszemű ténykedésével magyarázni. Az Axios e sorozata foglalkozik a mesterséges online intelligencia veszélyeivel is. Ez azonban nem feltétlenül azt jelenti, hogy – mint a Terminátorban a Skynet – a számítógép ellenünk fordul, sőt.

Pont hogy nem szembeszáll velünk, hanem nagyon is kiszolgál bennünket. S minél többet tud rólunk, annál jobban kiszolgál. S ugyanezt teszi – mint lebutítottnak tűnő, de valójában nagyon is okos alkalmazás – az új típusú szuperpopulista politikus is. Aki előtt tűélességgel feltárul az internet tükrében az emberi természet legrosszabb oldala, s ő ezt próbálja saját érdekének jegyében kiszolgálni. Minőség és mennyiség, elit és tömeg, ráció és ösztön, tudatosság és zsigeri reflexek erőegyensúlya felborulni látszik, az utóbbiak javára. S jelen pillanatban nem látni, mi lendítené vissza az ingát a másik oldal felé.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom