Video

Az Átlátszó videóblogja nem csak szerkesztőségi anyagokkal korrupció, átláthatóság, környezeti ügyek és sok minden más témában.

filmkritika

Csak két újságíró nem hitte el az amerikai kormánynak, hogy Szaddamnak tömegpusztító fegyverei lettek volna

2003-ban az USA lerohanta Irakot azzal az indokkal, hogy Szaddam Huszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak. Az inváziót hírszerzési információkra hivatkozva indították, amiket folyamatosan szivárogtattak ki a sajtónak, és a nagy amerikai lapok is kritika nélkül lehozták őket. Csak két újságíró volt, aki kételkedett abban, hogy a Bush-kormány igazat mond, és az idő őket igazolta. Kiderült, hogy Bushék úgy döntöttek a 10 évig húzódó háborúról, hogy az amerikai hírszerzésnek nem voltak bizonyítékai az iraki tömegpusztító fegyverekről.  Jonathan Landay és Warren Strobel 2004-ben díjat kaptak a tényfeltáró munkájukért, amiről világsztárok főszereplésével készült mozifilm 2017-ben.

Év végi támogatási kampány

Az Amerikai Egyesült Államok (USA) a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után 2 évvel, 2003 márciusában megszállta Irakot. Ennek okaként George W. Bush akkori amerikai elnök és stábja eleinte általánosságban a terrorizmus elleni küzdelmet emlegette, majd nyíltan Szaddam Huszein iraki diktátor eltávolítását jelölték meg célként arra hivatkozva, hogy Szaddamnak tömegpusztító fegyverei vannak.

Bár a Bush-kormányzat a megszállás előtt maximum néhány hónapos hadműveletről beszélt, az iraki háború közel 10 évig tartott. Az USA legnagyobb szövetségese Nagy-Britannia volt a harcokban, de több más ország is küldött csapatokat Irakba. A háború során 4.500 amerikai katona, több száz szövetséges katona, körülbelül 30 ezer iraki katona, és mintegy 150 ezer iraki civil vesztette életét.

Irak 2003-as megszállását gondosan előkészítette kommunikációs szempontból a Bush-kormányzat, ami a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után erőt akart mutatni – elsősorban az amerikai népnek. A World Trade Center és a Pentagon elleni támadást magára vállaló Oszama bin Laden és az általa alapított al-Kaida terrorszervezet miatt indított afganisztáni invázió ugyanis sikertelen volt, bin Laden elmenekült.

Bush és a kormányzat magasrangú tagjai ezután arról kezdtek nyilatkozni, hogy a terroristák segítői ellen kell harcolni, és kikiáltották Szaddam Huszeint ellenségnek. Emlegettek persze olyan magasztos célokat is, mint elvinni a demokráciát és a szabadságot az iraki népnek, de a legfőbb vádjuk az volt Szaddam ellen, hogy az iraki diktátornak tömegpusztító vegyi és biológiai fegyverei vannak.

Hírszerzési információkra hivatkozva ez ment akkoriban minden amerikai tévében és újságban, egyet kivéve. A 32 országos napilapot kiadó Knight Ridder két washingtoni újságírója, Jonathan Landay és Warren Strobel nem lett a Bush-kormány szócsöve, hanem épp ellenkezőleg, ők ketten megkérdőjelezték mindazt, amit Bushék az iraki háború okairól állítottak. Munkájukban maximálisan támogatta őket a főnökük, John Walcott, és segítette őket a vietnámi veterán haditudósító Joe Galloway is.

Ha a kormány mond valamit, csak egyetlen kérdést kell feltennünk: hogy igaz-e.

Magányos küzdelmet vívtak az igazságért: a Washington Post és a New York Times sorra hozta le a kormánytól kiszivárogtatott hírszerzési információkat, Landay és Strobel cikkeit viszont gyakran még saját kiadójuk, a Knight Ridder tulajdonában lévő lapok sem közölték, mert túl kényesnek találták őket. Pedig Landay és Strobel nem tett mást, “csak” ellenőrizte a Bush-kormány kijelentéseit arról, hogy Szaddam Huszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak, és ezért indít háborút az USA Irak ellen.

Amíg a kormány, a hírszerzés, és a hadsereg prominensei a nagy lapoknak szivárogtattak ki információkat, addig Linday és Strobel megkereste a második vonalban lévő diplomatákat és hírszerzőket, akik névtelenséget kérve segítették a munkájukat.

Mindent tudni akarok, amit a kormány el akar titkolni.

Az újságírók rengeteg emberrel számtalan háttérbeszélgetést folytatva rájöttek, hogy helyes volt a megérzésük: a Bush-kormány hazudik, mert nincs bizonyítéka a hírszerzésnek arra, hogy Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak. 2003-ban ezt a kormány is kénytelen volt beismerni, és ezzel beigazolódott Linday és Strobel addig széllel szemben végzett kitartó munkájának fontossága.

Kiderült az is, hogy a nagy lapoknak ellenőrizetlen, sőt gyakran direkt fals információkat szivárogtatott ki a kormányzat, hogy igazolja az iraki háború létjogosultságát, és maga mellé állítsa a közvéleményt.

Inkább megyek vissza írni a középiskolai újságnak, minthogy arra használjon, hogy megetesse a népet a baromságaival!

2004-ben Linday és Strobel díjat kapott az iraki háborúval kapcsolatos kormányzati hazugság leleplezéséért, a New York Times pedig hosszú cikkben kért bocsánatot az olvasóitól, amiért a Fehér Ház szócsöveként működött, és kész tényként közölt ellenőrizetlen információkat. Judith Millert pedig, aki a legtöbb ilyen cikket írta a lapnál, kirúgták.

Linday és Strobel munkájának jelentőségét mutatja, hogy még évekkel később is sztárok az amerikai sajtóban: a Huffingtonpost 2011-ben írt róluk, a Los Angeles Times pedig 2013-ban, ahogy a Washington Post is. 2017-ben a történetükről film készült, amiben a két újságírót Woody Harrelson és James Marsden alakítja, de fontos szerep jutott olyan világsztároknak is, mint Jessica Biel, Milla Jovovich és Tommy Lee Jones.

A Háborúra készülve (eredetileg Shock and Awe) című film tulajdonképpen nem más, mint névtelenséget kérő forrásokkal való találkozók és háttérbeszélgetések (ezekből vannak a kékkel kiemelt idézetek) sorozata, amiből fokozatosan bontakozik ki az igazság. Minden színész remekül hozza a karakterét, a politikai tartalmat és a szerkesztőségi munkát pedig épp a kellő mértékű humor és magánéleti szál fűszerezi, hogy ne legyen se túl száraz, se gagyi a film. Összességében elmondható, hogy sikerült egy fontos és komoly témát szórakoztatóan vászonra vinni.

Landay és Strobel ma már a Reutersnél dolgozik, és idén a CTV-nek beszéltek arról, hogy mennyire fontosnak tartják a sztorijukról szóló film elkészültét most, Donald Trump elnöksége idején. Remélik, hogy a film is ráirányítja az emberek figyelmét a sajtószabadság és az oknyomozó újságírás fontosságára, mert a Trump-kormány sokkal kevésbé átláthatóan működik, mint annak idején a Bush-kormányzat. Kiemelték azt is, hogy az ő cikkeiket annak idején a saját kollégáik hívták álhírnek, most pedig Donald Trump az összes neki nem tetsző cikkre mondja, hogy fake news, és a sajtót a nép ellenségének nevezi. “Ahogy a film mutatja, ez csak még fontosabbá teszi számunkra, hogy folytassuk amit csinálunk, nem számít, hogy milyen nehéz lehet.”

Címlapképen a két főszereplő a filmben.

Megosztás