Bezárás
filmkritika

Káderdaráló Kádár-noir – az a rendőrség a normális, amelyik mindenkit le akar tartóztatni

Nehezen tudnám megmondani a pontos okát, miért is nem tetszett igazán Bergendy Péter legújabb filmje, a Trezor. Pedig a megtörtént eseményeken alapuló sztori kitűnő nyersanyag. 1956 novemberében, a forradalom leverése, a szovjet csapatok fővárosba való bevonulása után az új kormány emberei (köztük a Belügyminisztériumot irányító Münnich Ferenc, illetve a rezsim mögött álló KGB-tisztek) azzal szembesülnek, hogy a rendszer összeomlásának zűrzavarában elvesztek a titkos belügyi iratokat őrző hatalmas páncélterem kulcsai. Sehogy nem tudják kinyitni, így aztán egy börtönben ülő kasszafúró szakértelmét veszik igénybe.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Cserébe azt ígérik neki, hogy büntetése egy részét elengedik. Csakhogy a széfajtót feltörő mackós (Anger Zsolt) a teremben olyasmire bukkan, amelyre nem számított, illetve az őt a rácsok mögül kihozó belügyes tisztnek (Scherer Péter) is hátsó szándékai vannak. Úgy tűnik, senki és semmi nem az, aminek látszik. Tehát a forgatókönyv “csontváza” jó, de valahogy szakszerűtlenül rakták fel rá a húst, az izmokat és a bőrt. Alábbiakban próbálom úgy elmondani, hogy ne legyen belőle spoiler. Illetve a rendező korábbi munkásságára visszatekintve arra is példát találni, hogyan lehetett jó filmet csinálni a korról.

A Trezorral netán pont az a gond, hogy túl jó volt a nyersanyag. Megesik az ilyen a filmgyártásban: annyira jó az alapötlet, hogy a stáb akaratlanul leereszt: abban a hitben, hogy ezt már nem lehet elrontani. Pedig de. Hiába adnak bele mindent az egyébként kitűnő színészek, hiába korhűek a díszletek, a ruhák, az egész mégsem lesz hiteles kádári noir-thriller. A párbeszédek, a szóhasználat, a gesztusok nem tükrözik a kort. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy sokan ne fogadnák érvényes alkotásként.

Az emberek jelentős része nem történelem szakon végzett, s viszonylag ritkán jár levéltárba, olvasgat hosszú szaktanulmányokat a korszakról. Tudása az érettségin megragadt adatfoszlányokra, a családi legendákra, az interneten felcsipegetett morzsákra korlátozódik. Számára egy történelmi film (főleg, ha közel jut a mentalitásához, gondolkodásához) sokkal inkább tekinthető valóságnak, mint ami a forrásokból kirajzolódik. S ez a Trezor legnagyobb hibája: mintha a rendező, a forgatókönyvíró nagyon annak próbált volna megfelelni, azt akarta volna leforgatni, amit az emberek relatív többsége (s az általuk legitimált főáramú politika) most gondol ’56-ról. A cselekmény során elhangzó dialógusok egy részének jól láthatóan a sulykolás a célja.

Hogy a néző is képben legyen, ki itten a gonosz, ki a jó fej, s mi a kívánatos végkifejlet. S mivel ez nagyrészt összhangban van a uralkodó hangulattal, a dolog nem jelent nehézséget. Alacsonyan szálló közhelyek elől próbáljuk behúzni a fejünket. Nem hangzik el semmi meglepő, semmi provokatív vagy atipikus. De senkit nem beszélek le róla, a bonyodalmat sem akarom poéngyilkos módon taglalni, akinek van kedve, nézze meg a jórészt kamaradrámaként a páncélteremben játszódó thrillert, s döntse el, igazam van-e, vagy sem.  Attól persze, hogy egy történelmi krimi nem teljesen hiteles, még lehet(ne) nagyon szórakoztató, sőt. A tudás viszont e téren nem mindig áldás.

Aki a történelmet tanulja, tanítja vagy kutatja, ha épp tudományos figyelmének tárgyát látja a mozivásznon, szakmai ártalom gyanánt a hibákat keresi, azok jobban feltűnnek neki. Hangsúlyosan igaz ez a magyar történelemre, amelyről minden filmkritikusnak, szakújságírónak megvan a saját, külön bejáratú érintettsége, véleménye.  Biztosra veszem: ha a film cselekményének színhelye Bhután, Ecuador vagy Zambia lenne, a történelmi hátteret jóval kevésbé ismerve simábban lehetne a cselekmény krimicsavarjaira fókuszálni.  De akinek hozzám hasonlóan szintén kevésbé jött be a Trezor, pusztán ez ne vegye el a kedvét a rendező más alkotásaitól. Ott van például a a Vizsga.  Nívós szocializmus-kori thriller és kémdráma a nyers kádárizmus időszakából.

Amely méltán nyert Arany Hugó díjat. Ezt a zsűri után a filmet szintén megnéző kritikus is tanúsíthatja. Az elmúlt majd negyedszázadban sokszor gondolhattuk: a szocialista érában játszódó krimi a szocializmussal (és a nyersanyag javát gyártó Berkesi Andrással) együtt jobblétre szenderült. Voltak ugyan próbálkozások, hogy a cenzúrából, ideológiai szájbarágásból felszabaduló műfaj tovább éljen, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Vizsga – a Kolorádó Kid mellett – ígéretes ugródeszkának tűnik a hanyatló kommunizmus golyónyomoktól szeplős, „mocskos utcáira” adaptált film noir születéséhez. A főhőst mindkét esetben Nagy Zsolt alakította, aki már a Zuhanórepüléssel beszerzett e sorok írójánál pár jó pontot. (Ahogy egyénként az HBO-n futó Terápiát Mácsai Pál mellett miatta is érdemes volt nézni.)

A sztori a Trezor cselekménye után egy évvel indul. Jung András, a belügyi rejteklakások hálózatában dolgozó, fedett állományú SZT-tiszt 1957 karácsonyán az egyik „szolgálati ingatlan” felé siet. Jung paraszti gyökerű vidéki káder. Típusa azoknak, akik a Rákosi által indított 1952-53-as anticionista, Izrael-ellenes kampány, a moszkvai orvosper, Péter Gábor letartóztatása, majd a Nagy Imre-korszak felülvizsgálatai idején “elbocsátott légió”, a döntően kispolgári vagy értelmiségi családból jövő, gyakran zsidó származású ávós tisztek helyére kerültek, vérfrissítés gyanánt. Most viszont az ő revíziója van soron. Főnöke, Markó Pál a csoportjával lehallgatja és követi tanítványát, akit a fellazítás, az ellenforradalom “vérzivataros napjai” után emelt fel. Jung ügynöket fogad, interjúztat – miközben a kollégái őt figyelik. Hogy kiértékeljék a lojalitását. A „vizsgabizottságban” ott ül egy titokzatos instruktor, Kulcsár, akit a Trezorban is kulcsszerepet vivő Scherer Péter alakít.

Markó döbbenten észleli, hogy Jung egy olyan nővel szeretkezik a BM-lakásban, aki nem besúgó, ellenben – egy titokzatos fotó szerint legalábbis – Corvin-közi felkelő volt. A célszeméllyé vált elhárító kiszúrja a nyomába szegődött árnyékokat, s a mellékutcákban, lépcsőházakban zajló bújócska közben elénk tárul, milyen hitelesen rekonstruálta a filmkészítő a ’40-es évek végétől a ’60-as évek elejéig tartó „hosszú ötvenes évek” ruházatát, jármű-és lakáskultúráját, utcaképét, könnyűzenei világát. Jung a zsebében kibiztosított fegyvert markolva próbálja utolérni követőit. A rutinos néző már arra gyanakszik, ez Lapusnyik Béla, a ’62-ben Ausztriába disszidáló, majd a testvéri szolgálatok valamelyikének internacionalista segítségével likvidált fiatal belügyes alhadnagy története.

Figyelem, spoilerveszély! Alábbiakban a cselekmény fordulatairól, végkifejletéről következik leírás. Ha a megfejtendő rejtély izgalmára vágyik filmnézés közben, akkor inkább ne olvassa el.

De nem. Éváról, Jung barátnőjéről (Hámori Gabriella) kiderül, hogy állambiztonsági provokátor, akit Markó tudta nélkül, de a belügy jóváhagyásával raktak oda tálcán Jung elé, hogy próbára tegyék a hűségét. Ismerve a béketábor farkastörvényeit, valószínűleg az életben is gyakran megeshetett, hogy a rendőrállami gépezet valamelyik csavarjának átállására, szökésére történő felbujtás, az erre kínált alkalom gyakran provokációs lojalitásteszt volt csupán. Werner Stiller, az NSZK-ba disszidált keletnémet hírszerző írja le, hogy Stasi-növendékként olyan feladatot kapott, hogy lépjen át illegálisan Nyugat-Berlinbe. „Megtaláltam a szögesdróton a nyílást, átbújtam alatta és máris Nyugaton képzeltem magamat…És mit ad isten, mit találok az erdőben a földön? Egy üres cigarettásdobozt. Egy keletnémet márkájú F6-ost. Hamar rájöttem, hogy nem is Nyugaton vagyok, hanem az NDK-ban, és az egész csak ellenőrzés volt. Később én magam is többször használtam ezt a fiktív határátkelőt az IM-ek megbízhatóságának vizsgálatára.” (Az ügynök. Életem három titkosszolgálatnál. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2011. 29-30.o.)

Nagyon pontosan írta le ezt a „disszidensfrászt” Halász Péter regénye, az Árnyékok New Yorkban. Melyben egy ávósból lett külkeres „dobbantani” készül a New York-i reptéren. De az érkezési oldalon egy amerikai magyarba botlik. Az illető ’49-ben disszidált kötödés, akinek üzemét akkor épp a külkeres államosította. Ráismerve korábbi tönkretevőjére, a nyomába szegődik, mert azt gondolja, az illető a Népköztársaság hírszerzője, akit most leleplezhet, így revánsot vehet elvett gyáráért. Az ávós-külkeres viszont arra gyanakszik: a kötödést (akire persze nem emlékszik) a BM állította rá, emigrálását megakadályozandó. Kettejük üldözési mániával átszőtt „párbaja” a cselekményszál. Eme regényben is van egy, BM által állítólag „hazarabolt”, szeszkazán ex-disszidens, aki kocsma-szerte a rémtörténetével próbálja elrettenteni társait a lelépéstől. Ténykérdés: ez a kisemberi-kishivatalnoki magánparanoia nem volt teljesen alap nélküli, elég csak Lapusnyik Béla vagy épp a tényleg “hazarabolt” Ábrányi Aurél esetére gondolni. (Lásd a PDF-dokumentum 13-14.oldalát.)

Markó, a belügyes főtiszt, Jung atyamestere falazik az emberének, nem hagyja veszni. Időben figyelmezteti, ezzel a hátszéllel fiatal titkosrendőr át is megy a vizsgafeladaton. De ekkor jön a dupla csavar másik fele. Hogy itt nem(csak) Jung vizsgázott, hanem Markó (is). S elhasalt a vizsgán. Ez volt a Kulcsár vezérelte igazi beugratás. Markó akkor bukott el, mikor kollegiális emberségből mentőövet dobott a bajtársának. Ezért kegyvesztettséggel, pártból való eltávolítással bűnhődik. A Kulka János által életre keltett Markó karaktere láttán több belügyes legenda felrémlik. Tömpe András, illegális kommunista, a politikai rendőrség ’45 utáni megszervezője, aztán az ’56-ban szétzilálódott magyar hírszerzés reorganizátora. Közben „másodállásban” szovjet hírszerző Latin-Amerikában.

Tömpe a sztálinista törvénysértések ’62-es felülvizsgálata, majd a ’68-as csehszlovákiai bevonulás hatására lassan, de biztosan meghasonlott. Félreállt, előbb belügyes pozíciójából távozott, utána ’68-ban kelet-berlini nagyköveti tisztségéről is lemondott, a szovjet invázió elleni tiltakozásul. Végül az ellene indult pártfegyelmi ügy hatására öngyilkos lett. Vagy Mátyás László ezredes, a Politikai Nyomozó Főosztály vezetője, akit 1957-ben erélytelensége miatt váltottak le. „Ijesztő lehet e megállapítás, de az a rendőrség a normális, amely[ik] mindenkit le akar tartóztatni.”mondta Kádár, Mátyást kritizálva, hogy nem elég ügybuzgó a represszió frontján. E film, mint a nyers kádárizmus celluloid-lenyomata, kitűnően mutatja be, hogy a kádári engedmények útját brutális cinizmus, modern tüzesvas-, és vízpróbák kövezték ki. Amelyen elbuktak, akik össze akarták egyeztetni a humanizmust és a lojalitást.

Papp László Tamás 

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom