Bezárás
filmkritika

A Magyar Közösségtől a szovjet főhadiszállásig – hová tűnt Atzél Ede?

A báró Atzél Ede eltűnésének rejtélyéről szóló dokumentumfilm megtekintésére készülve komolyan nagyon szurkoltam a rendezőnek, a producernek, a finanszírozó Médiatanácsnak, de még a köztévének is. Hogy próbáljanak valami fogyaszthatóbbat és hitelesebbet összehozni, mint a Raul Wallenberg elrablásának ügyében a közmédia műsorára tűzött alkotás. Azt persze nem volt nehéz felülmúlni.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

A Nyomtalanul alkotói nem azt csinálták, hogy egy lerágott, vagy legalábbis már sokak által megrágott csontot (Wallenberg-rejtély, ügynökügy, rendszerváltás) próbálnak sokadszorra feldolgozni, ráadásul politikailag elfogult és/vagy dilettáns hozzáállással. Ehelyett megkíséreltek egy jóval kevésbé ismert, homályban maradó történetet reflektorfénybe tenni. Ami – a főleg régebbi  köztévés, médiatanácsos produkciókkal összevetve – egészen jól sikerült.

Atzélnak a II. világháború utolsó évében, 1944 decemberében történt eltűnése (elrablása?) máig tisztázatlan. Fogalmunk sincs, hogy a magyar kiugrási kísérletben és a szovjetekkel folytatott fegyverszüneti tárgyalásokban kulcsszerepet játszó Atzél Ede hogyan, és miért tűnt el.

Annyit tudunk, hogy 1944 december 3-án a Budapest ostromára készülő szovjet hadsereg gödöllői főhadiszállására igyekezett. Hogy útközben veszett nyoma, netán a szovjetek “vendégeként” történt vele valami, azt homály fedi.

Ténykérdés, hogy a szovjet titkosszolgálatnak komoly bűnlajstroma van emberrablásokban. Ha kényelmetlenné, feleslegessé vált, netán veszélyesnek ítélt személyek eltüntetéséről volt szó, a diplomáciai vagy képviselői mentelmi jog, illetve a menedékjog, a parlamentereknek a hadijog alapján járó immunitás sem tartotta vissza őket. A svéd diplomata, Wallenberg esete közismert.

De nem sokkal ezután svájci diplomatákat is letartóztattak. Arnold Feller és Max Maier követségi ügyvivőket a szovjet elhárítás vette őrizetbe, miként Svájc königsbergi konzulját is elrabolták.

“A szovjet hatóságok hónapokon keresztül tagadták, hogy tudnának valamit az érintettekről, majd amikor 1945 nyarán Svájc politikai menedékjogot adott egy szovjet vadászrepülő hadnagynak, elővették a diplomaták ügyét és zsaroláshoz folyamodtak.  A svájci kormány ennek hatására ki is szolgáltatta a pilótát.” – írja Ungváry Krisztián Magyarország szovjetizálásának kérdései című tanulmányában. (Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Szerkesztette Romsics Ignác. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 284.o.)

Az 1945-ös magyar választáson győztes Kisgazdapárt főtitkárát, az országgyűlési képviselő Kovács Bélát is a szovjet megszállók hurcolták a Gulágra. (Ahogy a náciellenes ellenállásban, kiugrási kísérletekben részt vevő Bethlen István volt miniszterelnök, felsőházi tag is szovjet fogságban halt meg.)

S ugyancsak nem sokkal a II.világháború után történt, hogy a szovjet hírszerzés Isztambulból “hazarabolt” egy disszidálni készülő szovjet diplomatát, Konsztantyin Volkovot, aki Kim Philbyt is lebuktathatta volna.

1956-ban a tököli szovjet parancsnokságra a csapatkivonásról tárgyalni érkező Maléter Pál honvédelmi minisztert tartóztatták le. A Nagy Imre-kormány jugoszláv követségen menedéket kapó többi politikusát pedig hamis ígérettel kicsalták az épületből és Romániába deportálták.

A szovjet titkosszolgálat bevett módszerei közé tartoztak a külföldön végrehajtott merényletek, emberrablások. Mi több, ezek még a KGB méltó utódaként viselkedő SZVR, illete a katonai hírszerzés, a GRU eszköztárába is beleférnek: elég a Litvinyenko-, vagy a Szkripal-ügyre gondolni.

Az 1944-45 folyamán hadszíntérré vált Magyarországon persze nem kellett ahhoz politikusnak vagy diplomatának lenni ahhoz, hogy valaki eltűnjön. A szovjetek tömegével szedték össze a civileket is, elhajtva őket málenkij robotra.

Az is lehetséges persze, hogy valaki csupán “ütközetben eltűnt”, és a hadifoglyokkal való elszámolás sem volt valami pontos.

Az utolsó magyar hadifogoly, Toma András csak 2000-ben került elő. A Szovjetunió jogutódának számító Oroszország hatóságai máig nem adtak megnyugtató választ Atzél sorsára, holott van olyan Gulag-fogoly, aki úgy nyilatkozott: látta őt az egyik táborban.

De ki is volt Atzél Ede? “Az erdélyi földbirtokos báró Atzél Ede a legfelsőbb politikai körökbe volt bejáratos. Kapcsolatban állt a kormányzó szűk baráti és családi körével, felesége Bethlen István unokahúga volt.” – írja könyvében a dokumentumfilmben is nyilatkozó Szekér Nóra történész. (Titkos társaság. A Magyar Testvéri Közösség története. Jaffa Kiadó. 2017. 210. o.)

Atzélt az időszak katonai, illetve titkosszolgálati vezetőihez is baráti és/vagy kollegiális szálak fűzték.  Így például Dálnoki Veress Lajos hadtest-, majd hadseregparancsnokhoz, akit a nyilas hatalomátvétel után őrizetbe vettek, illetve a beszédes elnevezésű Államvédelmi Központot irányító Kudar Lajoshoz. Akit a nyilasok kivégeztek. De kapcsolata a titkosszolgálati szervekkel nem a háború végén, a kiugrással, a fegyverszüneti tárgyalásokkal indult.

Az idézett kötet szerint már korábban “….a romániai magyar hírszerző hálózat egyik ügynöke volt: feladata “a kisebbségi hálózatból eredő katonapolitikai és katonai hírek továbbítása.” (Uo.) A Horthy-korszak elitjéhez tartozó Atzélnál tehát egyértelmű, hogy a magyar hírszerzésnek dolgozott.

Amellett tagja volt egy másik titkos szervezetnek is. A Magyar Közösség, amelybe belépett, csak egy volt a Trianon utáni Magyarország “félhivatalos”, a hatalommal összefonódó titkos társaságai közül. (Összeállításunkat a témában lásd itt.)

Innentől persze aligha meglepő, hogy a szovjetek esetleg “utaztak” Atzélra. Ugyanis gyakran még a nála kevésbé gyanúsakra is kémként tekintettek. “A nyugati segélyszervezetek, például a War Refugge Board (Háborús Menekültügyi Hivatal) alkalmazottait kémként kezelték. A szovjet szervek bizalmatlansága odáig fajult, hogy a pártvonalhoz hű kommunista ellenállókat is először letartóztatták, és a cionista ellenállókat németeknek való kémkedéssel gyanúsították.” – írja Ungváry a korábban már idézett tanulmányában. (298. o.)

Nemigen lehet csodálkozni, hogy Atzél, mint a Magyar Közösség tagja, célponttá vált. Két évvel később a titkos társaság számos tagját letartóztatták. A belőlük kivert vallomások szolgáltak “bizonyítékul” a száműzetésbe kényszerített Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök, és a Gulagra hurcolt Kovács Béla pártfőtitkár ellen. S ezeket az embereket már hónapokkal, sőt némelyiket talán évekkel korábban is figyelte a kezdettől Péter Gábor által irányított államvédelem, az ugyancsak kommunista vezetésű katonai elhárítás, valamint a szovjet hírszerzés.

Nem lehetetlen, hogy magát Atzélt is azért fogták le, hogy kompromittáló vallomást szedjenek ki belőle, amely jól jön majd a későbbi leszámoláshoz.  Atzél pályafutása azért is figyelemre méltó, ugyanis hírszerzői jelentései fogadtatásából, utóéletéből kiderül, mennyire tehetetlen volt a Horthy-rendszer, és annak névadója, mennyire nem tudott saját előítéletein átlépni. Még akkor is képtelen volt erre, amikor már önnön fennmaradása, túlélése múlott rajta.

A magyar kiugrást az ország 1944. március 19-i német megszállása után a hasonló román tervekkel akarták összehangolni. A terv kulcsfigurája az erdélyi magyar hírszerző, Atzél Ede volt, aki  “…barátja és rokona, báró Bánffy Miklós révén a román politikai körökkel is kapcsolatban állt.”

A sikeres kiugrás esélyei  megsokszorozódtak volna, ha a szomszédos ország hadseregével és hírszerzésével közösen lépünk akcióba.  Nyilván ennek ára lett volna, a román fél az Észak-Erdélyről való lemondást, a második bécsi döntés felülvizsgálatát kérte. Csakhogy a visszaszerzett területek így is elvesztek, hogy románok tőlünk függetlenül, s nálunk hamarabb kiugrottak, mi pedig csak késve, ráadásul sikertelenül tettük ezt. Míg egy sikeres közös kiugrás talán javított volna valamit a győztesek előtti megítélésünkön.

Ám a kormányzó minden ilyen tervet elutasított.  “Ambrózy Gyula, a kabinetiroda főnöke Atzél számára kieszközölt egy kormányzói meghallgatást, de Horthy – “Atzél drámai helyzetértékelése ellenére” – elzárkózott a tervektől. Csak a román átállás után, amikor a terv lényeges elemét jelentő, románokkal való összehangolás lehetősége már elveszett, adta meg a felhatalmazást a küldöttség szervezésére.” (211.o.)

Titkos társasággal jól el voltunk látva akkoriban, de épp a magyar kiugrás kapcsán derült ki, hogy a sok, egymással párhuzamos, egymást átfedő titkos szervezet nem sokat ért, amikor élesben kellett volna együttműködniük.

Persze nem álltak jobban a kiugráspártiak ellenfelei sem.  “Jellemző a nyilaskeresztes pártban uralkodó káoszra, hogy még a párton belül is több fegyveres testület működött – a Fegyveres Nemzetszolgálat és a Pártszolgálat -, melyek egymással szemben is háborút vívtak.”jegyzi meg Ungváry Krisztián.

1944 őszén a magyar közigazgatás, sőt a magyar állam az összeomlás felé sodródott, a győztesek seregei megállíthatatlanul nyomultak előre, a kétségbeesett elit pedig puccsok és ellenpuccsok terveivel igyekezett ideig-óráig megőrizni hatalmát. Atzél sok tekintetben egyszerre volt szuverén egyéniség, valamint a tömegeket igájába hajtó korszellem rabja. Ő is, mint abban a korban milliók, a Trianonban elcsatolt területek visszaszerzésének lázában égett. Élt benne valamilyen nacionalista-forradalmi romantika.

Ugyanakkor, mint tényekkel, adatokkal dolgozó politikai háttérember és hírszerző, pontosan tudhatta, a trianoni határokon túli területek megtartása, illetve a régi rend átmentése egyre reménytelenebb. A terület-visszacsatolásokat a szomszédos államok ellenségesen nézték, az azokat “nekünk ítélő” Hitleren felülkerekedő nagyhatalmak pedig nem ismerték el. Mi több, a határon túli magyarok körében is mind nagyobb volt az elégedetlenség.

„Édes Erdély, itt vagyunk, benned éhen meghalunk.” – ez a rigmus egy, a Belügyminisztériumnak szóló rendőri jelentésben szerepel 1941 nyarán. (Ablonczy Balázs: a Visszatért Erdély 1940-1944 83. o.) De a Felvidéken is volt hasonló mondóka, amelyet e poszt írója először az anyai nagymamájától hallott: “Beneš volt az apánk, selyem volt a gatyánk. Horthy lett az apánk, lyukas lett a gatyánk.”

Mindkettő ugyanarról szólt. Hogy az 1938-41 között visszatért területek magyarjainak jelentős része a kezdeti eufória után óriásit csalódott. A Horthy-rendszer adminisztrációjának a visszafoglalt részek közigazgatásába odarakott anyaországi emberei nemegyszer viselkedtek úgy, mint a gyarmatosítók.

„…a vezetőállásokat mindenütt mágnásokkal, dzsentrikkel és anyaországbeliekkel töltötték be, csak az egészen kis állásokat dobták oda az erdélyi bennszülötteknek, mint a koncot a kutyáknak.”– ismerteti a fenti jelentés.

“….ismerjük meg, “szerezzük vissza” a hőseinket. A saját történelmünket ugyanis mi magunk kell megírjuk.” – zárja beszédes című, – A történelmet a győztesek írják – a fimet kommentáló vezércikkét a Figyelő publicistája. Amivel önmagában nem is volna gond. Csak nem úgy kéne eme bizonyos történelmet meg a hősöket visszaszerezni, és nem úgy kéne bánni velük, ahogy a visszaszerzett területek lakóival bántak a visszaszerzők, lásd fent.

“Nem ismerte a megalkuvást. Sem a kommunistákkal, sem a nácikkal nem kollaborált.” – írja Atzélról a film médiatanácsi oldalán lévő ajánló. Ami jól hangzik. Csak épp nem igaz. Atzél Ede nagyon is ismerte a megalkuvást. Ő – szemben Horthyval – hajlandó lett volna megalkudni a románokkal, csak hogy véget vessen a háborúnak. S hajlandó volt együttműködni – idegen szóval kollaborálni – a szovjetekkel is, hogy az ország minél kevesebb szenvedéssel tudjon békét kötni, új életet kezdeni. Elindult hát tárgyalni velük, bár számíthatott rá: erről az útról nem biztos, hogy visszatér.

Amennyiben hősiessége, bátorsága tiszteletre méltó, akkor viszont Horthy Miklóst ugyanezért nem tisztelhetjük. Ő ugyanis nem vállalta azt a sorsot, mint előtte Teleki Pál, és utána Nagy Imre. Akik másképp bár, de egyaránt levonták a konzekvenciát, mikor politikájuk csődöt mondott.

1944 őszén nem volt olyan, hogy aktív politikusként valaki nem kollaborált. Vagy a nácikkal kollaborált, kitartva a végsőkig, vagy a szovjetekkel működött együtt, a kiugrásért dolgozva. Ha így vesszük, Horthy mind a nácikkal, mind a szovjetekkel kollaborált. Kinevezte a Sztójay-kormányt, a deportálásokat lebonyolító Endre és Baky államtitkárokat, majd a szovjetekkel próbált megegyezni, aztán ennek kudarca után kinevezte Szálasit miniszterelnöknek, nem vállalva a mártírhalált.

Ha valaki tiszteli az Atzél-féle hősöket, akkor mondja ki azt is: Horthy nem volt az.

S biztos jó lett volna, ha Atzél Ede megalkuvás nélküli tagja a Magyar Közösségnek, aki mereven ragaszkodik annak felvételi szabályzatához? Ez ugyanis azt mondta ki – mint Szekér Nóra a kötetében leírja – hogy a tagság feltételének számít a magyar származás (apai ágon, valamint anyai nagyapai ágon.) Ezt a feltételt – ahogy erről már korábban is szó volt – kiindulási pontnak tekintették, de nem érvényesítették kizárólagosan. De a kritérium létezett, és a Közösség szemléletét mégiscsak meghatározta.” (69. o.) De ebben a tagság elég rugalmas volt, így lehetett például a társaság alapítója a zsidó származású Rákosi Jenő. (61. o.)

Nem jobb, ha Atzél a Közösség azon, mérsékeltebb  tagjaihoz tartozott, akikkel “lehetett alkudni”, s akik elismerték, zsidó származásúak is lehetnek jó magyar emberek, mintha a felmenőket méricskélte volna? Persze kérdés, mi értelme egy olyan feltételrendszernek, amely a létrehozói szerint is betarthatatlan?

A XX. század is tele volt ilyen doktriner, művi konstrukciókkal.  A valóság azonban más. Nincs megalkuvás nélküli ember – bármennyire próbáltak ilyet létrehozni az “új ember” kultuszára épülő totalitárius rendszerek.  A kérdés az, kivel, mivel, mikor, hogyan és miért alkuszunk meg? Atzél Ede pályafutása is ezt tanúsítja.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom