Mi vezeti az anarchista merénylők kezét?

E hónapban volt 120 éve, hogy egy magányos anarchista, az akkor 25 éves Luigi Lucheni Genfben, 1898. szeptember 10-én megölte Ferenc József feleségét, Erzsébet osztrák császárnét. Az évfordulóra készült film nem egy mélylélektani dráma. Nemigen törekszik rá, hogy feltárja az elkövető valódi belső indítékát, vagy hogy a konkrét tettől elszakadva próbáljon bizonyos törvényszerűségeket felfedezni. Ehelyett (akárcsak A Merénylet – Szarajevó 1914 című, szintén évfordulós 2014-es alkotás) valamiféle összeesküvés-elméletet próbál a valóságra ráerőltetni.

„A merénylet a cenzúra extrém formája.” – idézi George Bernard Shaw 1911-es, Blanco Posnet árultatása című művét Stephen J. Spignesi a történelem leghíresebb merényleteiről szóló 2003-as művében. (Célkeresztben. Híres merényletek Julius Caesartól John Lennonig. Saxum Kiadó) A mondat bizonyos értelemben rendkívül találó.

A merénylő úgy akarja kitörölni a létből (legtöbbször értelemszerűen a politikai létből) áldozatát, mint a könyveket, újságokat, filmeket égetők, bezúzók vagy csak betiltók a nemkívánatosnak ítélt műveket. Persze kérdés: vajon ki törekszik jobban a cenzúrára? A merénylő vagy az őt elítélők? S biztosan az a megértés útja, hogy a tettest olyan ellenszenvesre formáljuk, mint Csőre Gábor Luchenit a Pajer Róbert rendezte műben?

Persze az évfordulós filmek jelentős részének nem az a célja, hogy a téma állóvizét jól felkavarva mondjon valami nagyon vitaébresztőt, provokatívat. Hanem letudandó, kipipálható iparosmunka-rutinfeladatok ezek. Hogy most ennek van szezonja, erre van pénz, ezt kell szeretni. S ha a pénz ki lesz rá fizetve, akkor azért már hozzunk össze valamit, ne mondhassák, hogy nem csináltunk semmit. Úgy nagyjából ez a film is hasonló kategória. Lentebb próbálunk bizonyos kérdésekre a köztévén leadott film helyett választ adni.

Az ilyen típusú bűncselekmények elkövetőinek motivációja gyakran ugyanaz, mint ami az epheszoszi Artemisz-templomot felgyújtó Hérosztratosz kezét is vezette: hogy nevét örökre beírja a történelembe. Ha a merénylőknek tényleg ez a célja, akkor az üldözőik vesztésre állnak. Hérosztratoszt nemcsak kivégezték, de a neve említését is megtiltották, az mégis fennmaradt. Miként a politikai gyilkosságok elkövetőié is. A századfordulón, illetve a XX. század első felében elkövetett anarchista merényletek tetteseinek motivációjára kínálkozik egyéb interpretáció, mely ugyanakkor nem zárja ki a fenti értelmezést sem.

Eszerint figyelemre vágyó, nárcisztikus személyiségek, akik betegesen vágynak arra, hogy meghallgassák őket. De miért is volna eme vágy önmagában beteges? Lelke mélyén minden ember erre vágyik – csak nem megy olyan messzire, mint ők. Lucheni árvaházban nőtt fel, gyerekkorától alkalmi munkákból élt. (Ha megnézzük a merénylet után róla készült fotót, idősebbnek látszik a koránál: a kemény munka, illetve a háborús évek nem fiatalítanak. Részt vett az Olaszország számára megalázó kudarccal végződő 1896-os abesszínai hadjáratban.) Képzetlen, iskolázatlan segédmunkásként (főleg abban a korban) esélye sem volt, hogy nézeteivel, véleményével elismerésre tegyen szert, vagy egyáltalán bárki komolyan vegye a mondandóját.

Sorsa emlékeztet a három évvel később, 1901. szeptember 6-án William McKinley amerikai elnököt meggyilkoló Leon F. Czolgosz pályafutására. Czolgosz ugyan nem volt árva, de a tizenegy (más forrás szerint: hét) testvére mellett valószínűleg kevés figyelem jutott rá. Szintén anarchista volt, aki Emma Goldman hívének vallotta magát. Hasonló nézeteket vallott, mint Lucheni vagy az 1933-ban az akkor megválasztott Roosewelt elnökre tüzelő, de csak a mellette lévő Anton Cermak chicagói polgármestert halálra sebző Giuseppe Zangara, aki – akárcsak „merénylőkollégái” – fizikai munkásként dolgozott.

Anarchistának vallották magukat, de nem tartoztak egyetlen szervezethez sem. Nemigen volt reményük arra, hogy nézeteiket szélesebb körben fejtegessék. Mindhárman jelentéktelen személyiségnek látszottak, akik soha nem fognak országos vagy nemzetközi szinten ismerté válni. Persze ezzel milliárdok voltak, vannak és lesznek így a történelem során. Az eredeti gondolatokra, cselekedetekre nem képes átlagemberek tömegeire haláluk után társadalmi szinten a feledés vár. Elsöprő többségük mindebbe könnyen belenyugszik. Ők azonban nem tartoztak ezek közé.

Az ilyesfajta cselekedettel a társadalomtól elszigetelt, oda beilleszkedni nem hajlandó személyiség rákényszeríti a világot arra, hogy végighallgassa, méghozzá anélkül, hogy türelmetlenül félbeszakíthatná.

Olyanfajta tettek és tettesek voltak ezek, melyekre előtte, illetve utána jóval kevésbé volt példa. Évszázadokon át hivatkoztak az orgyilkosok, merénylők valamiféle felsőbb, isteni hatalomra, amely legitimálja tettüket. A hitük szerint Isten kegyelméből uralkodó II. Henrik burkolt utasításnak vélt óhajtó mondatára („Hát már senki sem szabadít meg ettől az izgága paptól?”) hivatkozva gyilkolták meg a király lovagjai Thomas Becket érseket. S aztán az egyház által rájuk rótt büntetéssel, a Szentföldön harcolva vezekeltek tettükért.

Ravaillac pedig az általa egyedül igaznak gondolt katolikus hit védelmezőjeként döfte le az eretneknek tartott IV. Henriket, akinek, mint tudjuk Párizs megért egy misét. Manapság pedig szintén vallási okból, (de legalábbis a vallásra hivatkozva) hajtják végre tettüket korunk tipikus politikai gyilkosai, az öngyilkos merénylők.

A fenti három merénylő azonban nem hitt semmi ilyesmiben: Czlogosz kifejezetten ateista volt, Zangara pedig még a kivégzésekor is visszautasította a papot. Luccheni is tagadta a hagyományos értékeket. Ezek a merénylők két világ határán nőttek fel. A régi már halódott: a XVIII-XIX század során Európán végighullámzó (s az Egyesült Államokat létrehozó) polgári forradalmak csapást mértek az abszolút monarchiákra. A királyok vagy elfogadták az alkotmányt, vagy lefejezték őket. Az I. világháború végére az utolsó, politikai hatalmukhoz ragaszkodó uralkodók (az orosz cár, a török szultán, a német és osztrák császár) is megbuktak.

Ugyanakkor az új polgári demokráciák nem voltak még igazán erősek. S hamar veszélyes kihívókra találtak a totalitárius pártok és rezsimek (bolsevizmus, fasizmus, nácizmus) képében. Azoknak, akik a hagyományos értékekben (tradicionális család, vallás, nemzetkép) nem hittek, vagy kiábrándultak azokból, az új, modern diktatúráktól pedig féltették a szuverén egyediségüket, jogaikat, szabadságukat, s a gyerekcipőben járó polgári demokráciában sem vélték meglelni a számításukat, az anarchizmus kifejezetten vonzó perspektívának látszott. A Bakunyin és Kropotkin által létrehozott eszmeáramlatot mások között Emma Goldman filozófiája „hangszerelte” modernebbre.

A századfordulón, aztán a I. világháború alatti és utáni években, az 1929-ben kitört gazdasági világválság éveiben rengeteg szegénynek (főleg a Közép-, és Dél-Európából bevándorlóknak, mint lengyel zsidó származású Czolgosz és az olasz Zangara) Amerika sem feltétlenül volt az ígéret földje. A zsidó, olasz és más bevándorlók tömegei, akiknek nem volt vagyona, különleges tehetsége, rokoni vagy politikai „hátszele”, nem sok minden közül választhattak.

Persze jobb volt, mint az otthoni kilátástalanság, amit maguk mögött hagytak. De ez akkor is nagyon kemény, néha kegyetlen életnek bizonyult. Érdemes megnézni a XIX. század utolsó és a XX. felében fiatalon kivándorolt magyarok öregkori visszaemlékezéseinek archív hangfelvételeit is bejátszó Hunky Blues – Az Amerika Álom című 2009-es dokumentumfilmet. Nehéz meghatottság nélkül hallgatni ezeket az egyszerű, idős embereket ahogy sajátos, hunglish nyelvükön beszélnek kivándorlásuk, letelepedésük megpróbáltatásairól. A Keszegárdáról, majnás plézről, Gunár Lináról, a burdról.

Ilyen viszonyok között nőtt fel, és élt Lucheni, Czolgosz és Zangara is. A Svájcban boldogulni próbáló „migráns” Lucheni sem volt jobb környezetben, mint amerikai eszmetársai. Mit csinálhatott egy szegény, képzetlen ember akkoriban? Dolgozhatott látástól vakulásig egy gyárban vagy bányatelepen, a puszta reményből merítve erőt, hogy a gyerekeinek már jobb lesz. Vagy a könnyebb életben bízva – mint sok zsidó és olasz fiatal akkoriban – Meyer Lansky és Lucky Luciano nyomdokain a szervezett bűnözéshez csatlakozott. Lucheni és társai viszont az anarchizmus eszméit szívták magukba. Maguknak való, örök kívülálló személyként jobban vonzotta őket az egyéni cselekvés.

Az ilyen fiatalok vágyait, törekvéseit öntötte szavakba Emma Goldman, mikor  Az egyén helye a társadalomban című esszéjében a következőket írta: „Az életben az egyén az igazi realitás. Kozmosz önmagában, nem az államért van, és nem a „társadalomnak” vagy „nemzetnek” nevezett absztrakcióért, amely csak egyének összessége. A fejlődésnek és a haladásnak mindig szükségszerűen az ember, az egyén volt és marad az egyedüli forrása és hajtóereje. A civilizáció az egyén vagy egyének csoportjainak folyamatos harca az állam, sőt a „társadalom” ellen, vagyis az államimádat által leigázott és hipnotizált többség ellen.” (Az anarchizmus klasszikusai. Szerkesztette: Bozóki András és Sükösd Miklós. Mundus Kiadó, 2009. 271.o.)

Tudjuk, hogy Czolgosz gondolkodására erősen hatott Goldman munkássága. De Lucheni és Zangara is az eszme követőjének vallotta magát. A túlvilági jutalomban egyikük sem hitt, azzal pedig még kivégzésük előtt szembesülniük kellett, hogy a közvélemény elsöprő többsége nem támogatja őket. De egy anarchistát a többség véleménye nem szokott befolyásolni, ráadásul ők az eszme legmilitánsabb irányzatát követték.

Egyikük sem bánta meg tettét, kegyelmet vagy enyhébb ítéletet sem kértek, sőt. Lucheni (mint az a filmből is kiderül) elégedetlen volt a rá kimért életfogytiglannal. A svájci államfőnek írt levelében azt követelte, hogy Luzern kanton törvényei szerint ítélkezzenek fölötte, mert ott még van halálbüntetés, és ő vállalja ezt, hősi halálnak tekinti az akasztófán való kivégzést. Kérését nem teljesítették. Zangara is halált követelt a bírótól: az ő „kívánsága” végül teljesült, mosolyogva ült a villamosszékbe. Czlogosz semmilyen módon nem volt hajlandó védekezni: nem volt hajlandó elismerni a bíróság illetékességét, ügyvédet sem kért.

A kortársak, de az utókor többsége sem igazán értette: a túlvilági életben való remény vagy földi népszerűség, társadalmi elismerés hiányában mi adta ezeknek az embereknek a konok, büszke magabiztosságát, amellyel a halállal is lazán szembenéztek? A legtöbben nem is akarták elhinni, hogy ezek a képzetlen, iskolázatlan figurák önállóan hajtottak végre egy politikai merényletet. A filmben a Cserna Antal alakította vizsgálóbíró összeesküvésre gyanakszik, hogy Lucheni „felsőbb utasításra”, valamilyen szervezet megbízásából cselekedett.

A McKinley-gyilkosság kapcsán az amerikai hatóságok Emma Goldmant akarták gyanúba fogni, hogy köze volt a merénylethez. Tény, hogy Czolgosz próbált kapcsolatba lépni más anarchistákkal, de azok – besúgót, rendőrügynököt gyanítva benne – elutasították a közeledését. Goldmannak semmi része nem volt a cselekményben. Való igaz: Goldman nem ítélte el sem a merényletet, sem a merénylőt. Következetesnek maradva nem is tehette: azzal is egyetértett, amikor 1892-ben élettársa és barátja, Alexander Berkman sikertelen merényletet hajtott végre Henry Clay Frick gyáros ellen.

De bármi legyen is a véleményünk Goldmanról, az kétségtelen, hogy elvhű és bátor ember volt. Czolgosz (akárcsak korábban Lucheni, illetve később Zangara) népszerű embert ölt meg. Így a csőcselék uralta tömeghisztéria még a bírósági tárgyalást is megtagadta volna a tettesektől. Ilyen légkörben életveszélyes, ha valaki emberszámba veszi a gyilkost, megértően viszonyul hozzá, igyekszik beleélni magát a helyzetébe.

A közvélemény az anarchista merénylőkben összeesküvők által mozgatott balekokat látott. Vagy szánalmas elmebetegeket.

Goldman alaposan magára haragította a tömegeket (de még anarchista elvbarátai jelentős részét is elidegenítette magától) amikor „szuperérzékeny lénynek” nevezte Czolgoszt. Pedig esélyes, hogy tényleg az volt. Mindenki szelíd embernek ismerte, aki gyűlöli az erőszakot.

Ám a személyisége valószínűleg pont olyan volt, mint egy finom precíziós óramű, amelyet néhány porszem is tönkretehet. Szenzitív elméje így, ezzel a tettel reagált a külvilág nyers ingereinek záporára. De a tömegeket nem érdekelték Czlogosz (vagy Lucheni és Zangara) pszichés rugói. A bosszú légkörében két ember tanúsított morális integritást. Az egyik a haldokló McKinley elnök. Aki, mikor látta, hogy nemcsak a civilek, de a rendőrök is ütik-verik a már harcképtelen, lefegyverzett Czolgoszt, rájuk szólt: ne bántsák. A másik Goldman, aki McKinley halála előtt felajánlotta segítségét ápolóként (orvosi tanulmányokat folytatott) úgy fogalmazva: a sebesült elnök „pusztán egy emberi lény.” A közvélemény azonban nem díjazta mindezt, ahogy a társadalom az 1933-as Roosevelt-merényletkísérlet után sem a beleérző képességéről volt híres.

Mindenki tudhatta, hogy Zangara anarchista, a korabeli sajtó is így emlegette, a tettes soha nem titkolta indítékát. Ahogy Lucheni sem kifejezetten a császárnéra „pályázott”, hanem egy gazdag és/vagy hatalmas embert akart megölni, úgy Zangara is „hozott anyagból dolgozott” arra a politikusra lőtt, aki épp „kéznél volt”. Mégis elméletek terjedtek arról, hogy Zangara a maffia bérgyilkosa volt, aki nem is az elnököt, hanem Cermak polgármestert akarta megölni.

A teóriák hívei azzal érvelnek, Cermak 1931-ben azt a William Hale Thompsont győzte le a polgármester-választáson, aki köztudomásúlag Al Capone „jelöltje” volt. Így aztán a maffia bosszúja lett volna a gyilkosság. Ellentmond mindennek, hogy az akkori amerikai szervezett bűnözés köreiben a politikusok, illetve az államhatalom képviselői elleni merényletek szigorúan tiltva voltak.

Mikor két évvel a Roosevelt-merénylet után, 1935-ben Dutch Schultz meg akarta gyilkolni az ellene nyomozó Thomas Dewey ügyészt (későbbi republikánus elnökjelöltet), a maffiafőnökök tanácsa, a szindikátus ezt megtiltotta neki. Amikor önhatalmúlag mégis meg akarta tenni, a maffia halálra ítélte és kivégezte Schultzot. S még ha lett is volna olyan profi bűnöző, maffiavezető, aki meg akart volna ölteni egy Cermak-szintű politikust, biztosan nem akkor hajtotta volna végre a gyilkosságot, amikor a célpont épp az elnök társaságában van. Egy olyan gyilkosság, amit az elnök közvetlen közelében hajtanak végre, automatikusan az elnök elleni bűncselekmény szintjére emelkedik. S akkora hajtóvadászathoz, nyomozáshoz vezet, ami a politikába épp hogy „beépülni”, a korrupt politikusokkal jóban lenni akaró maffiának aligha lehet az érdeke.

De persze bármennyire „empatikusak” vagyunk is a merénylőkkel, akármennyire is meg akarjuk őket érteni, a tetteik nyilvánvalóan nem elfogadhatóak. Ha valaki lelövi az általa bűnösnek ítélt politikust, az ugyanolyan önbíráskodás, mintha a tetten ért bűnözőt a rendőrség értesítése helyett megölné.  Jogállamban csak a bíróság szabhat ki halálos ítéletet, mi több: a demokratikus, szabadelvű társadalmak nagyobbik része már a bíróságok ezen jogát is eltörölte azóta. Ha mindenki fegyverrel venne elégtételt a politikai sérelmeiért, az nem igazsághoz, hanem ököljogon alapuló világhoz vezetne.

A politikai erőszakot épp azok a rezsimek alkalmazták leggátlástalanabbul, amelyek (szemben az anarchizmussal) nem felszabadítani, hanem az államnak totálisan alárendelni kívánták az egyént. Az anarchizmus ezen módszere ráadásul nemcsak morálisan tévút, de gyakorlatilag is zsákutcának bizonyult. Céljuk az volt, hogy végzetes csapást mérjenek az államra, de legalábbis súlyosan meggyengítsék azt. De pont a fordítottját érték el. Az anarchisták (és más magányos merénylők) tettei után az állam hatalma (főleg a belbiztonsági, terrorelhárító, titkosszolgálati apparátus jogköre) nemhogy csökkent volna, hanem korábban elképzelhetetlen méretűvé nőtt. Nemcsak a diktatúrákban, hanem a jogállamokban is.

Ezek az anarchisták a „bűnös politikust”, a „gonosz uralkodót” akarták megölni, a civileket nem bántották. De tetteik következménye ironikus módon mégis az lett, hogy manapság a terrormerényletek elsöprő részének még véletlenül se komoly politikus az áldozata. Kisembereket, járókelőket robbantanak fel, szúrnak le, ejtenek túszul. A magányos merénylők, illetve terrorcsoportok (Vörös Brigádok, Vörös Hadsereg Frakció) politikusokat, gyárosokat érintő akciói miatt a politikai és gazdasági csúcsvezetők köré az elmúlt évtizedekben olyan biztonsági gyűrűt vontak, amelyet mind nehezebb, szinte lehetetlen áttörni. Így aztán az iszlám fundamentalistáknak maradnak a puha célpontok: mondjuk a bostoni maraton. A körúti robbantónak meg az egyszerű sarki rendőrök.

Az anarchizmusnak mindezek dacára ma is van helye a figyelemre érdemes gondolatok között.  A diagnózist illetően vannak benne részigazságok, csak a terápiát, a fegyvert választotta meg rosszul. A hatalom ellen nem pisztollyal, késsel vagy bombával kell harcolni. Hanem békésen, de mégis radikálisan: mentális és kulturális hackerként, intellektuális provokátorként, a hatalomra nem vágyó örök kívülálló töretlen szabadságvágyával. Akik ilyenek, azoknak Emma Goldman szavai mindig is vonzerővel bírnak:

„A hatalomért vadul tülekedő pártok és emberek gúnyosan azt fogják mondani, hogy reménytelenül nem illik korunkhoz, amit mondok. Szívesen elismerem ezt a vádat: nyugalmat ad nekem az a bizonyosság, hogy hisztériájuk nem tartós. Hozsannájuk a percnek szól. Az ember vágyát, hogy megszabaduljon minden tekintélytől és hatalomtól, nem csendesíti el ütődött daluk. Az ember vágya, hogy megszabaduljon minden béklyótól, örök. Fenn kell maradnia, és fenn is marad.”

Papp László Tamás