Pablo Escobar, John Gotti, és a posztkommunista magyar maffiaállam – összehasonlító elemzés

Idén a szervezett bűnözés két olyan figurájáról is vetítettek mozifilmet, akik a maguk korában – a saját országukban, illetve nemzetközileg is – a maffiavilág celebjei és politikusai egyben. Pablo Escobar és John Gotti nem a sötétben bujkáló gengszterek voltak, hanem közszereplők és sztárok, akik hazájuk, közösségük, népük jótevőjének szerepében igyekeztek feltűnni. A két filmalkotást megnézve, valamint Pablo Escobar fiának, az Átlátszón már bemutatott emlékiratait újraolvasva eléggé nyilvánvalónak látszanak bizonyos analógiák a szervezett bűnözés, illetve egyes, mostanság illiberálisnak, unortodoxnak hívott rezsimek populista, autokrata vezetőivel.

Annyiban bizonyosan, hogy életük során nemzeti és/vagy lokálpatrióta húrokat pengettek, de legalábbis büszkék voltak a gyökereikre, közösségük védelmezőiként igyekeztek fellépni. Magukat pedig az emberektől elszakadt igazságszolgáltatás, a főáramú politika, globális és/vagy föderális államhatalom áldozatának próbálták beállítani. S létrejött körülöttük egy kisemberekből álló rajongótábor, akik elhitték, hogy bálványuk csak jót akar nekik, s a washingtoni bürokraták hamis vádakkal akarják elítéltetni.

Még tüntetéseket, mozgalmakat is szerveztek ennek megakadályozására. Melyek résztvevői ugyanolyan lelkesen vonultak, mint a Békemenet a brüsszeli bürokraták ellen. Nem akarunk Magyar Bálint nyomdokaiba lépve maffiaállamozni, azt pedig végképp nem állítjuk, hogy a tekintélyelvű politikusok szimplán gengszterek, illetve, hogy egy drogbáró vagy keresztapa szervezete és a NER-típusú hibrid rezsimek ugyanolyanok volnának. De hasonlóságok kétségtelenül léteznek. Vegyük ezeket sorba.

– Politikai szerepfelfogás. Pablo Escobar igazából nemcsak szeretett volna politikus lenni, de az is volt. 1982-ben a kolumbiai parlament tagjává választották. Nem töltötte ki a ciklusát: a drogkereskedelem miatti támadások okán lemondott. John Gotti ugyan nem indult választásokon, de bizonyos környékeken, így Ozone Parkban és Howard Beachen olyan népszerű volt, hogy talán győzött is volna.

Ha megnézzük, ők, s más drogbárók, keresztapák politikusként vajon milyen pártot, vagy államot építettek volna, valahogy nem a bázisdemokrata vagy liberális mozgalmak ugranak be. Hanem az autoriter, karizmatikus vezetésű szervezetek, melyeket a vezér iránti kritikátlan hódolat, a neki alárendelődő testületek jellemeznek. Ennek köszönhetően a vezető olyannyira bebetonozza hatalmát, hogy békés eszközökkel jóformán leválthatatlan. A maffián belül is ritkán fordul elő vértelen, szelíd utódlás.

– Robin Hood pózában. Pablo Escobar Medellin nyomortanyák nélkül elnevezéssel szociális lakásprogramot indított, s igyekezett a szegények gyámolítójaként feltűnni. Nem is eredménytelenül. Sokan a nehéz sorsú emberek barátját látták benne. Nemigen fogva fel, hogy erőszakos bűnszervezete jóval nagyobb anyagi kárt okoz a társadalomnak, mint amennyit jótékonyságból visszajuttat oda. Gotti ugyancsak népszerű volt bizonyos kisemberi rétegek soraiban. Amikor 1992-ben végül elítélték, külön buszokkal tömegeket vittek az ügyészség épülete elé. A rendfenntartókkal való összetűzésig fajuló demonstráció résztvevői körében Gotti hős volt, aki az övéit védelmezte.

Más szervezett bűnözők is próbálták magukat népük jogainak védelmezőjeként feltüntetni. Idősebb Joseph Colombo, egy másik bűnszervezeti család feje létrehozta az Olasz-Amerikai Civil Jogok Szövetségét. 50 ezer ember részvételével 1970 június 29-én gyűlést rendeztek. Demagóg trükkjük ugyanaz volt, mint az autokrata politikusoké. Mikor bűneik miatt vádat emeltek, szimpatizánsaik arról beszéltek: csak azért üldözik őket, mert az amerikai olasz kisebbséghez tartoznak, mert az USA-val szemben a kolumbiai nemzeti érdeket védelmezik. Tehát a propagandájuk ugyanarról beszélt mint nálunk, amikor azt állították, hogy Brüsszel nem tiszteli a magyarokat, illetve el akarja venni a magyarok jogait.

– Tudatos médiahasználat. John Gotti rendkívüli módon ügyelt az öltözködésére, megjelenésére, profi módon nyilatkozott. Talán jobban is,  mint nem egy politikus. Szemben a bűnözők korábbi generációjával, akik rejtőzködni,  bújkálni próbáltak, ő kereste a nyilvánosságot. Tudva, hogy a bírósági tárgyalások televíziós bemutatásán keresztül befolyásolni lehet a közvéleményt. Escobar is próbálta karitatív és közéleti tevékenységével legalizálni magát a néptömegek felé. Abban is hasonlított Orbán Viktorra, hogy a vele szemben kritikus lapokat igyekezett megvásárolni. Csak a módszerük különbözött némiképp. A NER-médiabirodalom az ellenzéki vagy független lapkiadókat igyekszik felvásárolni. Escobar viszont, amikor 1983. augusztus 25-én az El Espectador című lap leleplezte bűnözői múltját, utasította embereit, hogy a lap összes példányát vásárolják fel.

– A törvények fölött állás. A maffia vezetői azt a benyomást próbálják kelteni, hogy ők érthetetlenek, őket úgysem fogják soha kiadni vagy elítélni. John Gottit el is nevezték Teflon Donnak, mert újból és újból felmentették a vele szemben indított eljárásokban. Escobarnál ugyancsak sokáig úgy tűnt, hogy megússza a felelősségre vonást, az Egyesült Államoknak való kiadatást.

„Ahogy teltek a napok, édesapám egyre magabiztosabb lett a nyilvános szerepléseiben, és egyik beszédében, amelyet Caldas településének központi parkjában tartott, Antioquiában, kikelt a kiadatás ellen, és azt követelte az aktuális kormánytól, hogy semmisítse meg az Egyesült Államokkal aláírt megállapodást. Nacionalista beszédet mondott, egyszerű nyelvezetet használt, amelyet egyértelműen a szerényebb jövedelmű körzetekre alakított ki.” (Juan Pablo Escobar: Apám, a drogbáró. Helikon Kiadó. 2017, 2018. 242.o.) Ilyenkor eszünkbe juthat, hogyan próbálja szabotálni a NER-rezsim Hernádi Zsolt MOL elnök-vezérigazgató Horvátországnak történő kiadatását, illetve miként próbál kibújni az uniós kötelezettségek alól.

– Jó kapcsolat a diktatórikus rendszerekkel. Hogy Orbán Viktort nemigen korlátozzák morális gátak abban, hogy nyíltan vagy alig burkoltan diktatórikus rezsimekkel üzleteljen, illetve azokat dicsérje, köztudomású ténynek vehető. A keresztapák és drogbárók hasonlóképp bizalmas viszonyt ápoltak egyes diktátorokkal. Escobar, amikor menekülni kényszerült hazájából, fia emlékiratai szerint 1984 májusában Panamában az ország de facto vezetője, Manuel Antonio Noriega tábornok egyik luxusingatlanában rejtőzött. A panamai hadsereg főparancsnoka még rendőröket is küldött, hogy ők vigyázzanak a körözött bűnözőre, akit egy kolumbiai miniszter meggyilkolásáért üldöztek.( I. m. 273.o.) Később pedig a szovjet típusú nicaraguai diktatúrában talált menedéket. (278-279.o.) De a kubai rezsim egyes magas rangú tisztviselői is segítséget nyújtottak neki a kokaincsempészethez (231-232.o.)

Mussolini rendszeréről a legtöbben úgy tudják, hogy keményen üldözte a szervezett bűnözést, ám az Egyesült Államokban gyilkossággal vádolt Vito Genovese mégis a fasiszta Olaszországban talált menedékre. Feltételezések szerint ő rendelte el az USA-ban száműzetésben élő Carlo Tresca antifasiszta újságíró meggyilkolását. Ettől függetlenül Genovese Olaszország amerikai megszállása idején a katonai hírszerzésnek dolgozott, illetve átvette a feketepiac irányítását. Az pedig régóta tudható, hogy az USA-ban „dolgozó” maffia kapcsolatban állt Fulgencio Batista kubai diktátorral.

– „A hipokrita Nyugat áldozatai vagyunk, amely velünk csináltatja a piszkos munkát”. A ’70-es években a szexuális forradalom, a hippikultúra liberális atmoszférájának hatására a nyugati társadalmak hallgatólagos toleranciával kezelték az olyan drogok használatát, mint a marihuána, az LSD vagy akár a kokain. Ekkoriban – miként azt Escobar fia is leírja visszaemlékezésében –  a drogok ellenőrzése viszonylag laza volt. „Nem létezett még specifikus törvénykezés, és egyszerű csempészetnek tekintették a drogkereskedelmet. Az üzletág démonizálása és büntetőjogi esetté tétele majd később következik.” (212.o.) Később Ronald Reagan konzervatív ellenforradalma idején kezdődött a drogok elleni háború, a fogyasztás, a kereskedelem és a gyártás szigorúbb büntetése. Escobar hívei vélhették úgy – talán nem is alaptalanul -, hogy a drákói szigor vezetett az erőszakhullámhoz. Miként a demokrácia exportja, az iraki háború az Iszlám Állam felemelkedéséhez.

Miközben az amerikai hatóságok üldözték a maffiát, a titkosszolgálat a II. világháború alatt a szicíliai partraszállás idején, majd az 1959-es kubai hatalomváltás után a Castro ellen tervezett merényleteknél igénybe vette szolgálataikat. Sam Giancana, az egyik maffiavezető részt vett a Castro-rezsim megbuktatására kidolgozott CIA tervek végrehajtásában. Viszont 1975-ben, amikor a Watergate-botrány árnyékában a CIA különböző műveleti napvilágra kerültek, Giancana a Frank Church szenátor által irányított vizsgálóbizottság elé lett idézve. Valószínűleg mind a maffia, mind a titkosszolgálat attól tartott, hogy kínos részletek válnak nyilvánossá.

John Roselli, egy másik – szintén beidézett – gengszter: „Feltárt néhány részletet a Mongúz hadművelettel kapcsolatban, és azt mondta, hogy törekvéseit úgy tekinti, mint országa iránti szeretetének hazafias kifejezését.” (Carl Sifakis: A Maffia enciklopédia. Glória Press Kiadó. 2001. 287.o.) Nem sokkal ezután Roseli és Giancana is gyilkosság áldozata lett. Sokak szerint azzal, hogy a bizottság elé hívták őket, célkeresztet raktak a hátukra. Vagyis feláldozták a piszkos munkát végzőket. „Giancana egyik lánya szerint ez tisztességtelen, mivel az apja a kormánynak végzett jó munkáért kitüntetést érdemelt volna.” (147.o.)

Valójában azonban a maffiózók többsége nemigen vette komolyan a Castro elleni CIA-terveket. A Mongúz-művelet tökéletes kudarc volt. A II. világháború idején pedig a szervezett bűnözés hasonló taktikával vette rá az USA kormányát az együttműködésre, mint az általa megzsaroltakat a védelmi pénz fizetésére. 1942. február 11-én New York kikötőjében valakik felgyújtották a Normandia haditengerészeti csapatszállító gőzöst. A szabotázsban a maffia keze volt, amelyet személyesen Lucky Luciano maffiafőnök hagyott jóvá. Aztán utána felajánlották, hogy segítenek megvédeni a haditengerészet járműveit.

Escobar is szeretett volna a tisztes üzletember, filantróp és politikus képében tetszelegni, aki csak megadja az embereknek,  amire vágynak. Ha ez a kokain, akkor azt. Bizonyos tudatmódosítók dekriminalizálása vagy legalizálása tényleg felvethető volna. De Escobarnak esze ágában sem volt legálissá tenni a drogot. Egész pályafutását illegális üzletekre alapozta. Egyszer felkereste egy nagyvállalkozó, hogy fektessen be egy cégbe amely bevezetné a gázt a magánlakásokba. Fia szerint Escobar válasza a következő volt: „Sajnálom – felelte édesapám komolyan -, de én nem ruházok be legális üzletekbe.”(235.o.)

Az illiberális rezsimek politikusai is gyakran védekeznek azzal, hogy ők végzik a piszkos munkát a nyugati demokráciák helyett. Nem is teljesen alaptalanul mondják ezt. 2001 szeptember 11. után a terrorizmussal gyanúsított embereket fejlődő országok börtöneibe szállították, hogy ott jogállami korlátok nélkül vallathassák őket.  A NER-propaganda is gyakran hivatkozik arra, hogy migránsügyben Orbán végzi a nyugati országok helyett a piszkos munkát, amiért inkább köszönettel tartoznának neki. Valójában Orbánnak rendkívül kényelmes a helyzet, melyben az illegális bevándorlás problémájára megoldást nehezen találó Uniót az egységes megoldás szabotálásával zsarolhatja.

– Stadionok. Nemcsak Orbán Viktor, de jó néhány keresztapa is vonzódik a sportlétesítményekhez. Persze a szervezett bűnözőket gyakran csak a bundákból szerezhető pénz vonzza a sportpályákra. Jó példa minderre az 1919-es Black Sox-ügy, mikor az amerikai szervezett bűnözés lefizette a Chicago White Sox játékosait, hogy a baseball mérkőzést a Cincinnati Reds nyerje. De Pablo Escobar valóban rajongott a labdarúgásért. „Az ezt követő hétvégeken édesapámnak nagyon sok dolga volt, a saját pénzén épült futballpályákat és egyéb sportlétesítményeket adta át Medellinben. Május 15-én tizenkétezer ember előtt végezte el a kezdőrúgást az első meccsen a vadonatúj focipályán, Tejelo kerületében a város északnyugati részén. Júniusban pedig Moravia focipályáját adta át a Club Atlético Nacional tartalékos játékosai és helyi focisták társaságában.” (261.o.)

– Családi értékek. A keresztapák nemcsak a formális, intézményes jogállamot tagadják. De saját köreikben is csak a vér szavában hisznek. Igazából kizárólag abban bíznak, aki a család, a maffiaklán tagja. Ezért is feltételezték a hatóságok John Gotti bebörtönzése után, hogy a Gambino-család ügyeit a fia, ifjabb John Gotti veszi át. S ezért akarta a Cali kartell Escobar bukása után a fiát is megölni. A klánbűnözés világában élő hagyomány a vérbosszú, hogy a családfő megölése után a rokonaira is halál vár. A törzsi háborúk zárt világában ugyanis a család fejének a haláláért az örökösnek kötelessége hosszút állni. Így aztán az ő megölése egyfajta preventív csapás. A maffiafőnökök a diktátorokhoz hasonlóan előszeretettel vonják be családtagjaikat is az üzletbe. Nem számolva azzal, hogy így ők is célponttá válnak.

Az autokrata, illiberális politika szintén gyakran űzi családi alapon a politikát. A G-nap idején az Orbán-hű szerkesztők ama indokkal mondtak fel Simicska Lajos kiadóvállalatánál, hogy a kegyvesztett oligarcha utasítást adott volna a miniszterelnök rokonainak támadására. Simicska ezt tagadta, de kérdés: ha valóban ilyesmire adott volna utasítást, az elítélhető-e? Az esetben természetesen igen, ha az illető családtagnak a rokoni szálon túl semmi köze a közhatalomhoz, közpénzhez, közérdekű döntésekhez. Tudjuk, hogy a miniszterelnök veje, öccse, illetve édesapja esetén többről van szó. Ők akkor jutottak közpénzhez vagy közmegbízatáshoz, amikor közeli rokonuk töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Innentől kezdve nehezen védekezhetnek azzal, hogy ami a miniszterelnök háza táján történik, ahhoz nekik politikai vagy anyagi értelemben semmi közük.

Egy uniós tagállam megkérdőjelezhető törvényi háttérrel, de félig-meddig, úgy-ahogy mégiscsak demokratikusan választott politikusának tevékenysége nyilván nem hasonlítható egy az egyben hadurak, diktátorok vagy gengszterek módszereihez. De az egyre kevésbé titkolt, s lassan már büszkén felvállalt nepotizmus mégis ezek udvartartását idézi fel.

– „Mindenki így csinálja.” Mikor a keresztapákat bírálják a cselekményeik, a tetteik miatt, gyakran védekeznek azzal, hogy nincs más lehetőségük, mert ilyen az egész világ. Mindenki korrupt, mindenki a sajátjainak kedvez, mindenki követ el bűncselekményeket, mindenki mások rovására terjeszti ki a hatalmát, legfeljebb mások ügyesebben titkolják, nem buknak le, nem vállalják fel nyíltan. Valójában nincs is demokrácia vagy jogállam, a világ egy dzsungel, az egész csak arra szolgál, hogy becsapják és leigázzák, aki hagyja magát. Ezért aztán harcolni kell, s nem lehet, de nem is szabad válogatni az eszközökben.

Escobar fia apja szemére vetette a sok halottat követelő leszámolásokat, a polgárháborúba süllyedt országot. Mire a drogbáró így felelt: „Akkor mégis hogyan kellene megvívnom a háborúmat az állam ellen, ami egyébként ugyanolyan terrorista, mint jómagam? Hogyan harcoljak a korrupt rendőrséggel és a kormánnyal, akik a los Pepesszel szövetkeznek? Hát nem látod, hogy én vagyok az egyetlen drogkereskedő, akit támadnak? Emiatt döntöttem úgy, hogy akkor bandita leszek, és kész. És tényleg bandita vagyok. Nem úgy, mint azok, akik napközben egyenruhában feszítenek, éjjel meg csuklyát húznak a fejükre.” (339-440.o.)

Ugyan nem gépfegyverekkel, rakétavetőkkel és bombákkal, de hasonló logika alapján vívja háborúját Brüsszel ellen Orbán Viktor is. E szemlélet alapján a jog nem számít, nem igazi korlát, csak a politika eszköze. Mindenki csak a hatalom, az erő kultúrája révén tud előre jutni. A totalitárius rezsimek propagandájában is a leggyakoribb érv volt, hogy „Maguknál meg verik a négereket.” Valójában nincs igazi demokrácia, a különbség csak annyi, hogy épp melyik csoport tudja megszerezni a hatalmat és legitimálni önmagát.

Sokat szóltunk már a hasonlóságokról, de ne hallgassuk el a különbségeket sem. Sokan hasonlítják maffiához vagy diktatúrához a NER-típusú rezsimeket. S láthatjuk, van is jó néhány rokon vonás. De a eltérésekről sem szabad megfeledkezni. Az ellenzéki tüntetők szerint Orbán Viktor sem különb a diktátoroknál vagy a drogbáróknál, s úgy is kéne elbánni vele. De a nép valahogy az istennek se akarja őt forradalommal megdönteni vagy szavazással leváltani, s még az sem történik, ami Escobar valamint a neki menedéket nyújtó Noriega esetén igen. Hogy Amerika csapatokat, ügynököket, tanácsadókat küld, akik kézre kerítik vagy levadásszák. Ez valószínűleg nem is fog megtörténni.

Orbán és a hozzá hasonlók pontosan tudják, hogy a XXI. században, a nyugati civilizációban nem lehet a hatalmat úgy gyakorolni, ahogy politikusokat kilóra megvásárló vagy lelövető drogbárók, vagy a banánköztársasági diktátorok tették. Bizonyos határokat nem tudnak, vagy nem is akarnak átlépni. Az Orbán által épített hibrid rezsim lényege, hogy (legalábbis nyíltan, tetten érhetően) nem használ alvilági vagy diktatórikus módszereket. Nem gyilkoltat újságírókat, nem hirdet fegyveres akciókat, nem számol le az ellenzékkel. Bolond lenne ilyet tenni, hisz a demokrácia részleges fenntartásával az Unió és a nyugati cégek pénzéből tudja finanszírozni az uralmát.

Egy ilyen hibrid rezsim jóval „civilizáltabb”, ravaszabb és trükkösebb, mint Escobar, Gotti vagy Noriega. Ügyel rá, hogy bizonyos határokat ne lépjen át, így leszámolni sem tudnak vele úgy, mint a fenti maffiarezsimek és gengszteroligarchiák irányítóival. Más utat kell választani, hogy túljárjunk a NER-rendszer eszén. Az analógiák persze csábítóak, de szinte mindig sántítanak valahol.

Papp László Tamás