Bezárás
filmkritika

Ha Orbán a Kárpátok Nixonja, akkor ki lesz a magyar Mark Felt, avagy Mély Torok?

A Watergate-botrányt kiszivárogtatásával kirobbantó, Mély Torok néven ismertté vált belső informátorról szóló 2017-es filmről írva nemigen lehet spoilert “elkövetni”. Az ügy, mint a modern oknyomozó újságírás máig legnagyobb fegyverténye (egy riportot, melynek következményeként lemondott az USA elnöke, hatásaiban nehéz felülmúlni) köztudomású tény. 2005 óta azt is tudjuk, ki volt Mély Torok. Engem nem is a konkrét, múltbéli történés, az agyonírt sztori hozott izgalomba. Arról bajos is volna már gyökeresen újat “villantani” – a mű sem törekszik rá. Inkább csak összefoglalja a dolgokat. Van azonban egy mozzanat, ami a múltidézés közepette elsikkad a filmben, nincs elég hangsúlyosan benne. Pedig relevánsabb, időtállóbb, mint az eredeti, sok tekintetben mítosszá, legendává is vált Watergate. Ez pedig a politika és független intézmények viszonya.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

Látszólag unalmasan hangzik, olyannak, ami csak szakbarbár politológusokat, alkotmányjogászokat érdekelhet. Valójában ebből nagyon izgalmas “mi lett volna ha…” elmejáték is következhet. De csak akkor, ha szeretjük azokat a filmeket – pörögjenek bár a filmvásznon vagy hipotetikusan az agyunkban – ahol nincsenek éles sziluettekkel megrajzolt jók és rosszak. Kétségtelen, hogy az ilyen műveket csak az tudja igazán élvezni, aki nem szenved árnyalatvakságban.

Tudjuk, ki volt Mély Torok. Az FBI-t évtizedeken (pontosan majdnem 48 éven) át, 1972 májusi halálig vezető igazgató, J. Edgar Hoover helyettese, a szervezet második embere, Mark Felt. Akinek komoly esélye volt rá, hogy ő legyen az új FBI-igazgató. De Nixon elnök a szintén évtizedek óta az FBI-nál dolgozó Felt helyett saját emberét, egy nyomozói múlttal nem rendelkező külsőst, az igazságügyi államtitkár Patrick Grayt jelölte a posztra.

Magyar szemmel lehangolóan ismerős helyzet: a régóta valamely közintézménynél dolgozó, szakmailag kompetens hivatalnok helyett egy teljesen inkompetens pártkatonát neveznek ki a papíron független testülethez. S a kormánykáder, ahelyett, hogy objektíven tenné a dolgát, próbálja a hatalmon lévő politikusok elleni vizsgálatot akadályozni, eltussolni. Így a néző rokonszenve természetesen a helyettesé, aki, látva a dolgokat, titokban a sajtóhoz fordul. Jól tette: az, hogy Nixon idején a Fehér Házban megsértették a törvényeket, emiatt az “elnök embereinek”, s végül magának az elnöknek is bukni kellett, már történelem. Nem is ez az érdekes, a jelen Magyarországán is izgalmas kérdés.

Hanem az: milyen indítékok vezették Feltet a botrány kirobbantásában? Ez önmagában persze nem volna lényeges. Nem kell, hogy egy whistleblower motivációja fennkölt, nemes legyen. Következményetikailag akkor is lehet üdvös egy leleplezés, ha szándéketikailag nem feltétlenül az. Csakhogy Feltet bizonyos utólagos értékelések szerint az vezette a kiszivárogtatáshoz, hogy Nixon nem őt akarta FBI-igazgatónak. Ez pedig már mélyebbre vezet annál, mint amit a botrány felszíni rétegei megmutatnak. Játszunk el a gondolattal: Nixon mégis Feltet nevezi ki FBI-igazgatónak. Ebben az esetben valószínűleg nincs a Watergate – legalábbis úgy, olyan következményekkel, ahogy mi ismerjük.

Feltet valószínűleg nem egyszerű karrierizmus, íróasztalféltés, de nem is valamiféle morális indíték vitte rá a dologra. A valóság ennél bonyolultabb. Annál biztosabban összetettebb, hogy itt “régi szakemberek” álltak szemben “politikai komisszárokkal.” Feltet (és más régi FBI-tisztviselőket) valóban felháborította, hogy J. Edgar Hoover halála után nem szakmabeli, hanem a Fehér Ház embere lett a vezető. És igen: az FBI (köszönhetően J. Edgar Hoovernek) tényleg jelentős részben független, komoly szuverenitást, autonómiát élvező intézmény volt. Csak hát ebben, ha a jogállamiságot, demokráciát nézzük, nem volt sok köszönet.

Magyar (illetve kelet-közép-európai) fejjel hajlamosak vagyunk önmagában értéknek tekinteni, ha valaki a kormánytól (főleg a nekünk ellenszenves kormánytól) független. Különösen akkor, ha napi szintű az irritáló gyakorlat, hogy mindenhová pártembereket, politikusrokonokat neveznek ki. De épp Hoover, Felt és az FBI példája bizonyítja, hogy ez sem feltétlenül jó. Nagyon nem. Az FBI a ’20-as évek elején történt létrejöttétől egy pártfüggetlen, pártok fölött álló szervezetnek látszott, amelynek vezetője mind a republikánus, mind a demokrata elnököket, törvényhozókat pártsemlegesen szolgálta. Csakhogy ez valójában nem azt jelentette, hogy az FBI olyan jogszerűen, professzionálisan dolgozott, hogy egyetlen politikus sem talált a munkájában kivetni valót.

Épp ellenkezőleg:  az FBI állam volt az államban, egy kontroll nélküli testület, amelynek vezetőjét egyetlen politikus sem merte leváltani. Mert a törvénytelen megfigyelések, lehallgatások révén szinte minden jelentősebb politikusról voltak kompromittáló adatai. Holott nyilvánvalóan nem egészséges, ha valaki csaknem fél évszázadon át majdhogynem teljhatalommal vezet egy titkosszolgálati szervet. Ilyesmi még diktatúrában is ritka, nemhogy demokráciában. Felt nem Nixon és a Fehér Ház törvénysértésein háborodott fel, hanem féltette az FBI “állam az államban” típusú privilégiumait. Amennyiben őt nevezik ki, valószínűleg még jó darabig fennmarad a hallgatólagos alku. Az FBI nem teregeti ki a Fehér Ház szennyesét, viszont cserébe “független” marad. Független marad a jogi kontrolltól, a tevékenységére való a civil rálátástól.

Nixon kétségtelenül “sáros” volt, de ne legyünk naivak: aligha ő volt az első USA-elnök az amerikai demokrácia történetében, aki kémkedett riválisai után. Azzal viszont, hogy az FBI-t is közvetlen ellenőrzése alá kívánta vonni, sértette az intézményi önérdeket. Dobjunk fel egy hazai analógiát: az újságírók, a civilek, a jogvédők mellett a bírák is jogosan tiltakoznak az ellen, hogy az uralmon lévő kormányzat egy politikusrokon kinevezésével, s más eszközökkel folyamatosan próbája befolyása alá vonni az igazságszolgáltatást.  Minden ilyen tiltakozásnak helye van. De ne gondoljuk, hogy minden bíró önzetlenül, jogfilozófiai, morális érvektől vezetve teszi ezt.

2010 előtt e poszt írója, s más kollégái is leírták azt, hogy a jogrendszerben igenis létezik a jogállamiság ellen ható bürokratikus önérdek, létezik egy érintetetlen, érdemben ellenőrizhetetlen bírói kaszt. Magam taláros bonapartizmusnak neveztem ezt a jelenséget. Hogy a bírák egy része nemcsak a politika, de a törvény fölött is áll. Aminek fényes bizonyítéka, hogy 1989-90 után komoly, rázós, politikai ügyben egyetlen vezető bírót sem ítéltek letöltendő börtönre. Pedig az igazságszolgáltatásban valószínűleg ugyanúgy van korrupció, mint bárhol másutt. Sőt, a bírák nagy hatalma miatt még inkább. De vannak bizonyos, “szent tehénnek” tekinthető védett szakmák. Osztályvezető főorvosok, kórházigazgatók is ritkán kerülnek előzetesbe hálapénz elvárása, kizsarolása miatt, pedig valószínűleg nemegyszer történik ilyen.

Tehát megvan ez a képlet, hogy vannak bizonyos közhatalmi szakmák, szektorok, amelyek úgy “függetlenek”, mint Hoover idején az FBI. Őrzik privilégiumaikat, fedezik és védik egymást. (Hoover alatt FBI-ügynököket nem nagyon ítéltek el kényszervallatásért, jogtalan házkutatásért.) Nyilván helytelen, ha a tengerentúlon Nixon, idehaza Orbán rájuk ront, hogy odategye a saját katonáit. De attól még ne mondjuk, hogy amit ők csináltak, az rendben van.

“W. Mark Felt ugyanis nem egyszerűen lojális beosztottja volt Hoovernek, hanem istenítette és kiszolgálta főnökét. Mindenben. A hatvanas évek végén a cégen belül csak “bűnbanda” néven ismert osztályt vezette, amelynek az volt a feladata, hogy folyamatosan ellenőrizze a helyi kirendeltségeket, vajon teljes pontossággal hajtják-e végre Hoover legapróbb kívánságát is. Hibázni pedig nem lehetett. Az FBI belső reformját kezdeményező igazgatóhelyettest, William Sullivant Felt segített ellehetetleníteni.”írja róla Meszerics Tamás. (Sullivan éppenséggel eltúlzottan, már-már karikatúraszerűen negatív szerepben tűnik fel a filmben, ami jól tanúsítja, hogy a rendezői legendaszövés és a faktuális nyersanyag nem feltétlenül esik egybe.) Tehát amit Nixon tett, azt a Hoover és Felt vezette szervezet is megtette. Pont azért fordult Felt Nixon ellen, mert a nixoni jogsértő állam már a szövetségi rendszeren belül kontrollálatlanul létező “FBI-államot” is fenyegette.

Szinte minden újságíró ismer olyan intézményvezetőt (rektort, színház-, vagy kórházigazgatót, rendőrkapitányt) akiről tudja vagy legalábbis sejti, hogy nagyon nem kóser. Tesz az előírásokra, megalázza a beosztottjait, az intézményt saját hitbizományaként kezeli, haveri és rokoni alapon osztja a pénzt. Vagyis azt csinálja kicsiben, mint Orbán nagyban. Aztán egyszer csak leváltják. Nem az általa megalázott, kihasznált, szexuálisan vagy csak szimpla bunkósággal zaklatott emberek miatt. Egyszerűen kell a helye egy NER-kádernek. S ekkor varázsütésre az illető hős, mártír, Orbán áldozata lesz. Félreértés ne essék, rossz ember is lehet jogsértés áldozata.

Csak akkor ezt kell mondani: ez egy rossz ember, akivel rossz dolgok történtek, törvénysértés áldozata lett. Nem pedig azt csinálni, hogy valakivel Orbán kibabrál, netán az illető szól valamit Orbán ellen, s a következő héten már szentté avatják, valamelyik káderhiánnyal bajlódó ellenzéki pártocska miniszterelnök-jelöltnek kéri fel. A valóság teljességének feltárására utazó újságírás szerintem olyan, hogy bemutatja, ki volt a Nixon, mi volt a Watergate, miért kellett belebuknia. Aztán ugyanazzal a lendülettel az őt megbuktató ember esetleges hátsó szándékait, önös motivációit is megmutatja, amint fény derül rá, ki volt az. Nem az egyrészt-másrészt egyensúlyozgatás miatt, hanem egyszerűen azért, mert így kerek a világ.

Mark Felt nem a jogállamot védte, hanem az FBI intézményi önérdekét. A kettő részben és bizonyos pontig egybeesett. De valóban csak részlegesen, ideig-óráig. Felt a Nixon által elkövetett jogsértéseket leleplezte, de az FBI általiakat takargatta. Még a Watergate-ügyben is. “Hogy a Hoover-féle gondolkodás mennyire átitatta W. Mark Felt személyiségét, azt az is bizonyítja, hogy amikor Gray bukása után az új igazgató, az immár nem politikai kinevezett William Ruckelshaus megpróbálta felgöngyölíteni a szálakat és kivizsgálni az FBI érintettségét a Watergate-botrányban, Felt ott tett keresztbe neki, ahol tudott. Majd egy hónap múlva sértődötten nyugdíjba vonult.” Annyit szerintem bármely újságíró vagy akár rutinosabb újságolvasó tudhat, hogy nem minden forrás, informátor, kiszivárogtató hős. Illetve, hogy számtalan oka lehet annak, amiért valaki leleplez egy bűncselekményt.

S attól, hogy ilyet tesz, más ügyekben még ő is lehet elkövető. Mondjuk eléggé nyilvánvaló, hogy a román korrupcióellenes ügyészséggel szembeni támadások zömében politikaiak. Ugyanakkor ez a tény önmagában nem jelenti (nem jelentheti) azt, hogy egy ilyen szervezetnél ne lehetnének korrupt tisztviselők, vezetők, ne történhetnének hatáskör-túllépések. Vagy a vezetőjének egy hangfelvételen nyilvánosságra jutott kijelentéseit, módszereit ne lehetne megkérdőjelezni, helyteleníteni. Mert a világ már csak ilyen bonyolult. S arra, hogy a habonyi óriásplakátokon faék-egyszerűségűnek próbálják láttatni, nem a fordított előjelű faék-faragás a megfelelő válasz. Ha Orbán a Kárpátok Nixonja, akkor valószínűleg a titkos és nyílt ellenlábasai közt is vannak Mark Feltek. Budapesten, Berlinben, Brüsszelben és Washingtonban egyaránt. Egyszer majd megtudjuk, kik azok. Remélhetőleg nem kell rá harminc évet várni.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom