Bezárás
dokumentumfilm

FAÉK 2016 – miért ugrott egymásnak a népi és az urbánus tábor a rendszerváltás után?

Huth Gergelynek ismét sikerült közpénzből egy – finoman szólva – sajátos ténykezelésű filmet rendezni. Korábbi alkotása, a Lejáratás és bomlasztás 9 millió forintos támogatást kapott. Ezt a későbbi, Szétszakadt Magyarország című művét ugyanennyivel finanszírozta a Médiatanács – szintén a Magyar Média Mecenatúra keretében. A 2016-os filmet nemrég ismételte meg a köztévé. Aki lemaradt róla, ne búsuljon, online is megtekinthető. Érdemes megnézni: a film a konteós logikájú mítoszkonzerválás iskolapéldája. Állatorvosi lova annak, hogyan nem szabad a közelmúlt eseményeiről filmet csinálni.

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!
Támogatom

A mű a következő állítással, valamint kérdéssel indít: “A demokratikus ellenzék a nyolcvanas években teljes egyetértésben és egységben követelt szabadságot és demokráciát. Jobb-, és baloldali, népi és urbánus egyaránt. Mégis, mire eljött a rendszerváltás, jobban utálták egymást, mint az addigi diktátorokat. Miért?” Lehet-e feltenni egy ilyen kérdést? Lehetni lehet. Csak épp nem érdemes erre alapozva milliókból filmet csinálni.

Mert ennek körülbelül annyi értelme van, mintha egy történész ilyen felvetésre alapozna filmet: “Az antifasiszta államok a II. világháború éveiben teljes egyetértésben és egységben harcoltak Hitler ellen. Kommunisták és polgári demokraták egyaránt. Mégis, mire eljött a győzelem, jobban utálták egymást, mint a nácikat. Miért?” Felesleges minderre pénzt költeni, mert pontosan tudjuk a választ. Arra is, miért váltotta az antifasiszta szövetséget a hidegháborús szembenállás, s arra is, miért bomlott fel népiek és urbánusok, jobbosok és balliberálisok taktikai érdekszövetsége a rendszerváltás során.

A párhuzam azért is találó, mert a szovjet-angolszász “fegyverbarátságot” ugyanaz tartotta egyben, ami az 1985-ös monori találkozón létrejött, s a Kerekasztal-tárgyalásokig úgy-ahogy funkcionáló népi-urbánus taktikai akcióegységet: a közös ellenség. Az állítás már csak azért is hamis, mert nem volt itt semmiféle teljes egyetértés vagy egység. Ez egy kényszerű együttműködés volt, amelynek résztvevői nemigen bíztak egymásban, s gyökeresen másképp látták a múltat, s képzelték el a jövőt. A II. világháborúhoz hasonlóan a ’80-as évek második felében is az történt, hogy ahogy gyengült a közös ellenség, közeledett a győzelem napja, úgy jöttek elő az átmenetileg félretett antagonisztikus ellentétek. Az antifasiszta Népfronthoz hasonlóan az antikommunista verzió is addig működött, amíg volt ki ellen együtt harcolni.

A filmben Huth felteszi a kérdést:“Mi lehet az oka annak, hogy ez az egység aztán nem volt igazán tartós?” Egyik interjúalanya, a Fidesz-kampányok hajdani oszlopos embere, Bayer Zsolt harcostársa, Pesty László adja meg a választ. “A titkosszolgálatok nagyon jól mérték föl, már ’87-ben: az egyetlen módszer a rendszerváltás számukra előnyösebb lefolyására az, ha meggyengítik az ellenzéket oly módon, hogy az azon belüli ellentéteket felerősítik.” Ennek bizonyítására hozzák fel az ÉK 87 fedőnevű műveletet. Melynek célja, hogy összeugrasszák a népi és urbánus szárnyat. “…ma már egészen világos, hogy a rendszerváltást megelőzően mindent elkövettek azért, hogy éket verjenek az ellenzéki csoportok közé.”nyilatkozta Huth a film apropóján a Magyar Időknek.

Hogy ilyen akció létezett, nem kérdéses. A kérdés az, emiatt következett-e be a későbbi szakadás? A film nyilvánvalóan ezt sejteti. Huth későbbi megállapításai is erre utalnak. “Ha a párt által megrendelt állambiztonsági akcióknak a forgatókönyveit olvassuk, van egy momentum, ami végigkíséri ezeket: a rendszerváltó mozgalmak és intézmények élére kell állni.” Ami már egyenesen arra céloz, hogy netán magát a rendszerváltást is a titkosszolgálatok irányították volna. A film persze ezt nyíltan nem mondja – nem is nagyon teheti, hisz ezt alátámasztó bizonyíték nincs. De a mű hangulata, atmoszférája mégis erőteljesen rájátszik arra a tipikusan magyar, sőt kelet-közép-európai érzületre, hogy hogy olyan szép lehetett volna, annyira egységesek voltunk, úgy összefogtunk, de gonosz, sötét erők a háttérből megfúrták az egészet.

Holott a népieknek és urbánusoknak, keresztény-nemzetieknek és liberálisoknak nem volt szükségük a kommunista aknamunka “segédkezésére” ahhoz, hogy a ’80-as évek végétől jól összevesszenek. A két irányzat már a ’30-as években erőteljesen szemben állt a zsidókérdés, az antiszemitizmus, Trianon, falu és nagyváros viszonya, az irodalom és kultúra szerepe, a népesedés, a politikai rendszer megváltoztatásának módja, az új rezsim jellege, szocializmus és kapitalizmus ügyeiben. Titkosrendőri mesterkedésnek tulajdonítani mindezt olyan, mintha a szovjet-amerikai konfliktust valami titkos harmadik erő művének vélnénk. Mindenesetre nem csoda, hogy a Lakitelek Népfőiskolán, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum és a Dunaversitas Egyesület közreműködésével megrendezett Rendszerváltó Filmszemlén a művet különdíjjal jutalmazták.

Mert a Népfőiskola-alapító Lezsák Sándor parlamenti alelnök nagyjából ugyanazt gondolja erről. “Arra is rá kellett jönniük, hogy a rendszerváltó pártok politikáját a korábbi állambiztonsági szervek emberei kontrollálták, sőt esetenként alakították. Milyen tevékenységet fejtettek ki az MDF-be beépített ügynökök?” – kérdezte Lezsáktól a választ borítékolva Szőnyi Szilárd 2002-ben a Heti Válaszban. “Aknamunkát. Nem véletlenül történt az MDF szeletelése. A Boross Péter által említett profizmussal dolgoztak, ezért fizették őket. Ez kemény küzdelem volt, ma is az.” – válaszolta Lezsák. A különböző rendszerváltó pártok széthullását, feldarabolódását mindig is divatos volt az oda beépült ügynököknek felróni. Akik (az összeesküvés-elmélet mindenkori szerzőinek világnézetéhez rugalmasan idomulva) hol “a kommunisták”, hol valamelyik rivális szekértábor, politikus, hol pedig idegen nagyhatalom utasításait követték.

Az MDF és a KDNP ’90-es években történt szétesését, zuhanórepülését ironikus módon legalább annyian gondolták “Fidesz-ügynökök” munkájának, mint komcsi besúgókénak. “A Fidesz jóval bőkezűbb volt a KDNP-ből áttelepült rezidenseihez: a parlamenti frakciótagság a legnépszerűbb ellenzéki pártban nem lebecsülendő zsold. Csakhogy a KDNP-s jövevények teljesítették, amit vállaltak: a Kereszténydemokrata Pártnak valóban eltört a gerince. Az MDF viszont inkább csak fellélegzett a belterjes pártelit gőgös kivonulása után. Orbán Viktornak igaza van: a sikertelen merénylő legfeljebb vacsorát kap.” – írta a ’90-es évek második felében az ekkor még Fidesz-bíráló, aztán a NER-médiában karriert befutó (jelenleg a Mediaworks tartalomfejlesztési vezérigazgató-helyetteseként ténykedő) Csermely Péter. (139 perc. A szerzői kiadása, Gödöllő, 1998, 125.o.)

Másik oldalról a némi összeesküvés-elméletért a szomszédba ritkán menő, bőszen fasisztázó Bartus László írta a két párt 1996-97-es szakadásáról: “A KDNP és az MDF politikusainak többsége szerint a jobboldalon nem spontán folyamatok mentek végbe: a Fidesz szalámitaktikája befolyásolta a Kövér által emlegetett “pártfejlődést.” […] A fiatal demokraták a parlamentben is megtalálták azokat a képviselőket, akik a “trójai faló” mintájára viselkedtek a KDNP-ben.” (Bartus László: Jobb magyarok. A szerző magánkiadása, 2001. 237-238.o.)

Ne legyünk naivak: a kormányok (pláne a diktatórikus kormányok) valóban gyakran igyekeznek beépülni a rivális szervezetekbe. Jogállamban is megesik – a Watergate-ügytől az NSA-botrányig húzódik a sor – hogy kémkednek a politikai ellenlábasok, kritikus polgárok után. De világpolitikai folyamatokat, rendszerváltásokat, illetve az azok során létrejövő pártrendszereket nem lehet tervgazdasági módon, egy titkosszolgálati központból irányítani.

A korábban a tárgyalóasztal azonos oldalán, szövetségben, sőt: akár egy pártban lévő politikusok nem azért fordultak szembe egymással, mert titkosrendőrök ezt akarták. Ezek a pártok, szekértáborok eleve nagyon heterogének voltak. Az MDF-ben 1989-ben ott ült a későbbi MIÉP-et létrehozó Csurka István, a liberális jogvédő Furmann Imre, a pályafutását aztán Fidesz-holdudvarban folytató, majd LMP-alapító Elek István, a szkinhedeket “patronáló” Király B. Izabella vagy a később a Gyurcsány-pártban lehorgonyzó Debreczeni József. A KDNP-ben az inkább MIÉP-pel szimpatizáló Giczy-vonal és a Fideszhez húzó Semjén-irányzat harca okozta a szakadást. De a liberális pártokban is húzódtak törésvonalak. Az SZDSZ-ben az MSZP-vel való koalíciót támogató Pető Iván, s az azt ellenző, s aztán a Fidesz-frakcióba átlépő Tölgyessy Péter hívei között. Az akkor még liberális Fideszben a jobboldal együttműködni akaró Orbán és az SZDSZ-be átlépő, a Horn-kabinet miniszterévé vált Fodor Gábor között lett hasonló ellentét.

Nem az a csoda, hogy a fenti politikusok viszonylatában szakításig, kizárásig, átállásig menő összeütközés lett. Hanem az, hogy éveken át kibírták egy pártban. Ennek oka, hogy a diktatúra hanyatlása, az átmenet mégiscsak egy rendkívüli helyzet volt, amely átmenetileg összehozott különböző gondolkodású embereket. “Mégis mi romlott el? Nemcsak az hungarikum, hogy itt gyakorlatilag teljes egység volt az Ellenzéki Kerekasztal körül, hanem az is, hogy akik ott egységesen, egy közös ellenséget, a diktatúrát, a megszállókat utálták, ők alig egy év múlva már egymást sokkal jobban utálták a szocialistáknál.” – teszi fel a kérdést Huth. De már a kiinduló felvetés is hamis.

Teljes egység ugyanis soha nem volt. A Kerekasztal-tárgyalásokon például a köztársasági elnök megválasztásáról nem tudtak megegyezni az ellenzékiek. Az MDF hajlandó volt elfogadni a közvetlen elnökválasztást, az SZDSZ és a Fidesz azonban nem. Ennek jelentősége az volt, hogy a közvetlen elnökválasztáson a legjobb esélyei a Lakiteleken, az MDF-alapításnál is “bábáskodó” Pozsgay Imrének lett volna. Az ellenzéki pártok egysége tehát nem volt fenntartható. Az a mítosz, hogy zseniálisan ördögi taktikával az állampárt (majd utódpárt) illetve az annak dolgozó titkosszolgálat ugratta volna egymásnak a rendszerváltó pártokat, már csak azért sem helytálló, mert az MSZ(M)P legalább annyira megosztott, polarizált volt ekkor, mint az ellenzék. Egyes vezetői, mint Pozsay Imre vagy Szűrös Mátyás inkább jobbra, a népiekhez húztak, míg Horn Gyula vagy Vitányi Iván inkább az SZDSZ-szel akart valamilyen együttműködést.

Huth azonban a legváratlanabb (bár az utóbbi éveket nézve tán annyira nem is meglepő) helyről kap a felfogását alátámasztó érvelést. “Az lett volna a jó, hogy ha egy nagykoalíció jön létre 1990-ben. Tehát hogyha Antall József nem úgy dönt, hogy egy úgynevezett keresztény-nemzeti kormányt akar csinálni, és a már akkor elég rossz állapotban lévő Kisgazdapárttal és Kereszténydemokrata Néppárttal akar egy koalíciót kötni. Szerintem, ha azt az utat választja, hogy az SZDSZ-szel, mint a választásokon második legnagyobb párttal próbál egy nagykoalíciót létrehozni, lett volna ennek is politikai rizikója, de ezt a mély ellentétet, ami kirobbant az ellenzék között, talán meg lehetett volna akadályozni.” – állítja Fodor Gábor.

Őt nem a stratégiai éleslátásáról ismertük sohasem, de ez még tőle is erős. Tudva, hogy még az egymáshoz közelebb álló pártok is mennyire megosztottak, torzsalkodók voltak, egy MDF-SZDSZ koalíció utólag még kevésbé tűnik reálisnak. “Nem biztos, hogy garantálni tudnám a kormányüléseken a minisztereim testi épségét.”fogalmazott Antall József Kónya Imre MDF-frakcióvezető szerint a nagykoalíció lehetőségéről. Érdekes, ahogy a saját karrierjét is a szekértáboros harcra, a kiásott lövészárkok fennmaradására, az egyik oldal melletti pártos elkötelezettségre, a másik oldal támadására alapozó Huth Gergely milyen álnaiv módon hüledezik a két oldal szembenállásán, a népi-urbánus ellentéten.

Holott ezek nem a titkosszolgálat által felfújt piszlicsáré semmiségek voltak, hanem mély, valós törésvonalak. Bizonyíték arra, hogy az ellenzékiek összeugrása az ÉK 87 fegyverténye lett volna, nincs, sőt. Pont fordítva van: mikor 1985-ben a III. Csoportfőnökség, ha nem is ereje teljében, de még viszonylag jobb állapotban volt, nem tudta megakadályozni a népi-urbánus párbeszéden alapuló monori találkozót. Az ellentétek később mélyültek el, amikor a rendszer válsága egyre nyilvánvalóbb lett, amely nyilván kihatott a titkosszolgálat működésére is. Ennek oka viszont nem titkosszolgálati aknamunka, hanem a pluralizálódó légkörben egyre nyíltabban felszínre törő belpolitikai ellentétek.

“Az ellentétek Monoron nem kerültek nyíltan a felszínre, de 1986 decemberében Csoóri és Csurka már nem vettek részt az 56-os forradalom évfordulójára Eörsi István budapesti lakásán szervezett konferencián, és a népiek kihátráltak az 1987-re tervezett második monori találkozó szervezéséből is. A két irányzat viszonyát tovább rontotta, hogy a népiek a “demokratikus ellenzék” árulásaként értékelték a Beszélő hat szerkesztője által készített politikai program, a Társadalmi Szerződés 1987. júniusi megjelentetését. Az urbánusok közül viszont többen úgy vélték: miután nem teljesült a népiek kívánsága, hogy állami pénzen megjelenő, kétheti folyóiratot indítsanak, a hatalommal fennálló beszélő viszonyukat is veszélyeztetve látták, ha folytatják az együttműködést a radikálisabb “urbánusokkal”. Csoóriék aztán az 1987-es lakiteleki találkozót már önállóan szervezték.” – írja egy 2015-ös jubileumi cikk, amely szintén cáfolja Huth ama mondatát, hogy itt teljes egység lett volna.

A Huth-film csak jelentéktelen epizódokat tud felhozni a titkosszolgálati egységbontásra: így például a mai olvasónak teljesen ismeretlen Republikánus Kör párttá alakulásának megakadályozását. Ez gyakorlatilag egy értelmiségi klub volt, amely különböző témákban állásfoglalásokat tett közzé. A körhöz tartozó Jakab Lajos minderről ennyit mond: “Azt gondoltam, hogy ennél több kellene, a Republikánus Kör akár párttá is válhatna. Hát, utólag belegondolva lehet, hogy azért nem sikerült ez a dolog, mert beépített emberek voltak a Republikánus Körben. Többen ellenezték, így aztán elhalt az ügy.” – mondja. Vagyis ő sem tudja, legfeljebb nem tartja kizártnak.

Ennyire alapozva finoman szólva is némiképp a valóságtól elrugaszkodottnak tűnik a film egyik “szakértője”, Horváth Attila állítása, hogy: “A rendszerváltozás folyamatában is, amikor létrejönnek az új, demokratikus pártok, akkor a titkosszolgálatok, illetve az állampártnak a különböző emberei, ügynökei ott vannak, illetve beépültek a különböző, alakuló demokratikus pártokba, és hogy ha kellett, egy pillanat alatt azokat szét is tudták verni.” A diktatórikus államhatalom szempontjából legveszélyesebb szervezeteket, az SZDSZ-t, a Fideszt, az MDF-et ugyanis nemhogy szétverni nem tudták, de a párttá alakulásukat sem akadályozták meg.  Horváthnak egyébként is vannak sajátos kijelentései. “De egyébként a médiát is érdemes megfigyelni. Abban a pillanatban, ahogy feláll az MDF-kormány, akkor ugyanaz az össztűz, ami eddig a volt állampártra irányult, és a múlt bűneinek a leleplezésére, az most hirtelen az MDF-kormányt kezdi ostromolni.” – Bizonyára így volt, de mi abban a meglepő, hogy egy normálisan működő demokráciában a sajtó elsősorban a kormányt támadja és ellenőrzi? S mennyiben támasztja alá az összeugrasztási konteót?

De nem is ez a legérdekesebb. Hanem az, mikor szóba kerül Pozsgay Imre diktatúrában játszott szerepe. Deutsch Tamás Fidesz-alapító, egykori miniszter, jelenlegi EP-képviselő Pozsgay Imrének a diktatúrában játszott szerepéről is beszél. Aki szerinte “…a közéleti karrierje során legkevesebb háromszor vált Saulból Paullá, de nem olyan magasztos módon. Ő ’88-ban, ’89-ben ’90-ben azon állampárti vezetők egyike, akik az akkori titkosszolgálatnak utasítást adó politikai döntéshozó testületek tagja volt, a titkosszolgálati módszerek alkalmazásával begyűjtött információk az ő íróasztalán is landoltak.”

Mindez rendben is volna. De az már valahogy nem kerül szóba, hogy Pozsgay aztán a Fidesz Nemzeti Konzultációs Testületében ült, illetve a NER-alkotmány kidolgozásában is részt vett. Szűrös Mátyás KB-titkár pedig a Fidesz-kongresszus meghívott díszvendége és felkért szónoka volt. Mert az viszont elhangzik Alexa Károly szájából, hogy őt a ’80-as évek elején Barna Sándor későbbi fővárosi rendőrkapitány, Demszky Gábor majdani személyes tanácsadója próbálta beszervezni. Meg hogy – ahogy Huth fogalmaz “…a szabaddemokraták az egykori nómenklatúrával kötöttek koalíciót.” Az valahogy nemigen kerül szóba, hogy Orbán Viktor és pártja is szívélyes viszonyt ápolt később a nómenklatúra bizonyos tagjaival. Áder János elnökként konkrétan díszvacsorát adott Pozsgay tiszteletére.

A Fidesz (annak dacára – vagy talán épp azért -, hogy az MSZMP népi-nemzeti kádereivel ő is lepaktált) mai napig szívesen terjeszt elméleteket arról, hogy a beépített emberek még a rendszerváltás után is dolgoztak a pártokban, így az övékben is. Legalábbis a film kontextusában erre utal Deutsch Tamás arra vonatkozó célzása, hogy . “…1990 nyarán, bizonyos értelemben a semmiből egy hihetetlen intenzív párton belüli elégedetlenség üti fel a fejét. Alig néhány hónapja a Fideszbe belépő emberek egyszer csak az akkor néhány ezres taglétszámmal bíró Fidesz belső működésének rettentően nagy kritikusaivá válnak. “ Ilyenkor az újságolvasó embernek bevillan az 1998-as megfigyelési ügy, amely pár héttel az első Orbán-kormány hatalomra jutása után robbant ki. Orbán Viktor lényegében olyan kijelentést tett, hogy a balliberális Horn-kabinet idején közpénzből megfigyeltek Fidesz-politikusokat. A vádakból azonban semmi nem igazolódott be.

De a NER-média újra és újra felmelegíti a mítoszt, hogy a kommunista titkosszolgálat hálózata még a rendszerváltás után is működött. S ez futtatta vakvágányra a rendszerváltást. Pedig egyértelműnek tűnik, hogy amennyiben egy diktatúra vagy bármilyen más autoriter rezsim bukásra ítéltetik, azt semmiféle titkosszolgálat nem tudja megmenteni. A III/III ÉK 87 fedőnevű akciója sem tudta a világtörténelem folyamatát megtorpedózni. A posztkommunisták vagyonátmentése, illetve 1994-es győzelme, a rendszerváltók taktikai szándékegységének felbomlása nem valamiféle műveleti terv eredménye volt. A pártokon és szekértáborokon belüli, illetve azok közötti összeütközések bele voltak kódolva a rendszerváltó elit múltjába, illetve jövőképébe.

Sokféle összeesküvés-elméletet gyártottak arról is, miért lett Orbán Viktor hirtelen liberálisból jobboldali vagy hogyan vált Moszkva-ellenes atlantistából Putyin barátjává. A G-nap után Simicska Lajos részéről olyan gyanú lett felvetve, hogy ez utóbbinak a magyarázata Orbán állítólagos ügynökmúltjában keresendő. De bizonyítékok nélkül ez épp olyan konteó volna, melyekre Huth alkotása is épít. Lerágott csontok helyett inkább arról volna érdemes dokumentumfilmet csinálni, vajon milyen terveket készített, s kiket szervezett be a szovjet hírszerzés a rendszerváltás során? De ezt a témát valahogy nem ildomos bolygatni mostanság az olyannyira rendszerváltó NER-körökben.

A filmet nem ezért érdemes végignézni, ugyanis erről nemigen esik szó benne. Inkább arról árulkodik akaratlanul is, milyen önigazoló legendákat gyárt a politika és politikus magának. Fodor Gábor, mint hajdani SZDSZ-es politikus, már hősi rendszerváltás-védő cselekedetnek látja az 1994-es szoclib koalíciót. “Az is egyértelmű volt, hogy ha itt a nyugati világ azt az üzenetet kapja, hogy visszatértek a volt kommunisták, csak egy kicsit ilyen szolidabb kivitelben, akkor itt semmiféle segítség nem lesz. Hogyha azt látják, hogy ott vannak mellettük azok, akiket megfigyeltek és bebörtönöztek az idejük alatt, akkor azt fogják mondani, hogy hát akkor itt azért valami mégiscsak történt, tehát itt azért mégse visszarendeződés van ebben az országban.” – mondja.

Pedig nem is az az érdekes, miért lépett be az SZDSZ 1994-ben az MSZP-vel alkotott koalícióba. Hanem, hogy miért nem lépett ki onnan az 1996 őszi Tocsik-botrány, a 2002 júniusi D-209 ügy vagy az őszödi beszéd 2006 őszi kiszivárgása után? Miért maradt benn annak dacára, hogy emiatt elveszítette tömegbázisa és a liberális értelmiség java részét, s amikor végre 2008-ban kilépett, akkor már késő volt. Az SZDSZ a 2010-es választások után gyakorlatilag megszűnt létezni. Sokan erre is csípőből konteókkal válaszolnak. Miszerint a nómenklatúra ügynökaktákkal zsarolta az egykori szamizdatosokat. Pedig a sanszos válasz ennél jóval lehangolóbb. A hatalomvágy és a közös ellenségkép (látjuk ezt a ma hatalmon lévőknél is) rendkívül erős drog. Az MSZP-ben és az SZDSZ-ben nem sok közös volt.

Az egyetlen politikai dolog, ami ezt a koalíciót összetartotta, hogy Orbán hatalomra jutását, “a fasisztákkal cimboráló felcsúti miniduce” visszatérését meggátolják. Addig próbálták kidumálni az egyik elvtelen alkut a másik után, mígnem Orbán kétharmaddal jött vissza. Mert ha már Huth a filmje végén bemutatja a 2016. március 15-i ellenzéki tüntetést, akkor mi is vonhatunk egy analógiát. Rendkívül csábító volna – á la Huth – valamiféle Habony Árpád által kitalált, titkosszolgálatilag végrehajtott ÉK 2018 fedőnevű, ellenzéki pártokat összeugrasztó műveletnek betudni a sorozatos ellenzéki fiaskósorozatot és buktázást. Bizonyára lehetnek most is téglák a különböző ellenzéki pártokban, de miként a rendszerváltás nem azért alakult úgy ahogy, mert voltak besúgók, a jelenlegi helyzetet sem lehet erre felfűzni. Nem egy ördögi hírszerzőmanőver bénítja le az ellenzéket, hanem önnön gyávasága, jövőkép-nélkülisége, képzelőerejének teljes hiánya. Miként a rendszereket nem pusztán a titkosszolgálatok működtetik, úgy leváltásukat sem fogja helyettünk semmiféle titkosszolgálat se elvégezni.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom