A feledés genezise – üres házzal ment Szegeden a tatárszentgyörgyi romagyilkosságról szóló mozi

A Genezis tartalmi kritikájánál is hűebben tükrözi a lényeget, hány fős közönség előtt vetítették Szegeden a Belvárosi Moziban. Két ember – e sorok írója és annak házastársa – volt jelen az ürességtől kongó teremben. Kis túlzással elmondható: arányaiban nagyjából ennyire szűkült a kör, amelyet még jelenleg is foglalkoztat a romák ellen csaknem tíz évvel ezelőtt indult sorozatgyilkosság. Tódor János múlt évben boltokba került riportkötete éppúgy az érdektelenség homályában rekedt, ahogy valószínűleg erre a filmre is a sors vár.

A tatárszentgyörgyi gyilkosságban csonkává vált roma családból és az ügy negyedrendű vádlottjának karakteréből ihletet merítő alkotás természetesen fikció. Legalábbis nem tudhatjuk, milyen határig meríthetett a valóságból, mennyire sikerült abba „beletrafálnia”. Ugyanis a lényeget illetően máig nem tisztázott, pontosan milyen szerepet játszott az ügyben a Koszovóban hivatásos katonaként, majd a katonai elhárítás ügynökeként ténykedő fiatalember. Ez persze a rendezőnek nem is feladata. Sejteti ugyanakkor, miszerint a halálbrigád negyedik tagjának valamiféle része lehetett társainak lebukásában. Mondjuk valóban erre is utalhatnak letartóztatásának körülményei, illetve a három másik vádlottnál jóval enyhébb büntetése. Amit ösztönösen hitelesnek ítélhet a néző, az a túlélő áldozatokkal, így a műben szereplő roma kisfiúval szembeni bánásmód. A többségi átlagemberek között persze nyilván lehetnek olyanok, nem is kevesen akiknek alkoholos befolyásoltság idején kiszaladt a száján, hogy Hitlernek a zsidók helyett ezeket kellett volna kiirtania.

De a nagyobbik részük azért inkább valami olyasmit képviselt, hogy neki a becsületes cigányokkal semmi baja, még ha a többségüket nem is tartja annak. A gyilkosságok után sokaknak módja nyílhatott volna, hogy ezt a felfogásukat a gyakorlatban is kifejezzék. Mindez persze nem történt meg, inkább egyfajta zavartan rideg, a berzenkedést és averziót leplezni próbáló távolságtartás uralta az üggyel hivatalból foglalkozni kénytelen, vagy lakóhelyénél fogva érintett közeget. Mondhatjuk, hogy sem a halálosztag elvárásai, sem pedig egyes jogvédők titkon nyilván szavakba öntött vágyai sem teljesültek. A gyilkosok szándékosan nem uzsorásokat, vagy más, a „cigánybűnöző” sztereotípiájába beleillő célpontokat választottak, hanem vétlen kisembereket, azon belül többször nőket és gyerekeket, hogy ezzel provokáljanak ki polgárháborút többség és kisebbség viszonylatában.

Viszont az irracionalitás ezúttal ellenük dolgozott. Az emberi természet kiismerhetetlenségére utal, hogy miközben Olaszliszkán egy meg sem történt sérelem miatt a képzelt tettest meglincselték, a valódi gyilkosságok után, amikor romák százezrei ténylegesen retteghettek, a haja szála nem görbült egyetlen többséginek sem, akármilyen Gárda-mellényt vagy egyéb félkatonai viseletet hordott is. A kisfiú által ellopott, s titkon, a sötétben rejtőzve a vadász családjára szegezett, de végül el nem sütött puska ennek jelképe a filmben. De úgyszintén nem vált valóra a ki nem mondott remény, miszerint ezek a gyilkosságok annyira szörnyűek, hogy katarzishoz vezetnek, s a társadalom legalább azokhoz a cigányokhoz másképp kezd viszonyulni, akiket, szavakban legalábbis becsületes(ebb) nek, veszélytelen(ebb)nek tart. Ez sem következett be.

Ehelyett az történt, mely folyamatot a Genezis is megpróbál többé-kevésbé hűen ábrázolni. A közeg valamiféle hűvös tárgyszerűséget öltött magára, arra törekedvén, hogy minél gyorsabban lezárja az ügyet, s vele az egész cigánykérdést. 2010 után a politikai elit különböző csoportjai egymástól függetlenül, de nyilván egymással kölcsönhatásban úgy döntöttek, hogy a roma ügyre, a cigány tematikára a  régebbi formában, illetve a korábbiakhoz viszonyítva feledés vár. A  balliberális elit azért tett így, mert rájött: kicsorbult a sokáig újból és újból bevethető antifasiszta politikai csodafegyver. Pásztor Albert jelölése látható határköve volt ennek. A Jobbik a cukiságra, a NER pedig a migránspszichózisra cserélte le a roma kártyát.

A cím találó: az olaszliszkai lincseléssel kezdődő, s a rasszista gyilkosságsorozattal záruló időszak egy új kor genezisévé vált. Amely nem napirendre tűzte, hanem feledésre ítélte a cigánykérdést. A  romák helyzete persze a médiahibernálással nemhogy megoldódna, de a hallgatás, a mélyülő látencia súlyosbítja a dolgot. Ám a túlélésért küzdő, nyomortelepeken vegetáló roma szegmens valószínűleg nemigen kér a korábbi típusú figyelemből sem. A se a Gárda-masírozásból, se a Bayer-típusú cigányozásból, ahogy a doktriner, a politikai korrektség miatt csőlátású „kisebbségvédelemből” sem.  A cigányság jelentős része ugyanúgy megkötötte a maga posztkádári különbékéjét a NER-rel, ahogy annyian mások. A nyugdíjasok mellett a rezsim legfontosabb szavazórétege épp a szegregátumokban létező, kiszolgáltatott roma lakosság. Melyben jórészt valószínűleg éppúgy nincs érdeklődés a film iránt, ahogy a többség oroszlánrészében sem.

Papp László Tamás