Bezárás
filmkritika

Szerelmi háromszögbe csomagolt népirtás – fontos film az örmény genocídiumról

Az ígéret egy giccses, de fontos film az örmény népirtásról, aminek során legalább 600-800 ezer embert gyilkoltak meg Törökországban 1915-1918 között.

1915. április 24-én a Konstantinápolyban élő 250 örményt a török hatóságok letartóztatták és kivégezték. Ők voltak a Törökországban élő örmény kisebbség legbefolyásosabb és leggazdagabb tagjai, az értelmiségiek.

Az ő meggyilkolásukkal elvesztette vezetőit a kisebbség, aminek ezután megkezdődött a deportálása és kiirtása. Az örményeket élelem és bármilyen felszerelés nélkül Szíriába meneteltették, és aki nem halt bele a gyaloglásba és éhezésbe, azokat útközben vagy a sivatagi koncentrációs táborokban megölték. Hivatalos adatok nincsenek, a becslések pedig nagy eltérést mutatnak: 1918-ig a törökök szerint 200-300 ezer, a tudósok szerint 600-800 ezren, az örmények szerint 1,5 millióan vesztették így életüket.

Az események félelmetes hasonlóságot mutatnak a holokauszttal, és egyes történészek véleménye szerint Hitler felhasználta az örmény genocídium tapasztalatait a zsidók kiirtására kitalált terveiben.

A keresztény vallású örmények korábban erős korlátok között, fél- vagy másodrendű állampolgárokként (pl. nem viselhettek fegyvert, nagy adókat kellett fizetniük, és tanúvallomásuk nem volt elfogadható egy muszliméval szemben), de békében és biztonságban élhettek az iszlám vallású Oszmán Birodalomban.

Az azonban az 1800-as években hanyatlásnak indult, sorra vesztette el a háborúkat (és ezzel területeket), az elszegényedő és rettentő korrupt országban pedig egyre jobban kezdték utálni az átlag törököknél gazdagabb és kulturálisan is fejlettebb örményeket.

A konfliktusok már 1876-ban, II. Abdul-Hamid szultán hatalomba lépése után vérengzésig fajultak, de 1909-től kezdett igazán eldurvulni a helyzet. Akkor a szultánt megpuccsolták az “ifjútörököknek” nevezett nacionalista forradalmárok, akik a birodalom megmentését a vallásilag, kulturálisan és nyelvileg is egységes népességben látták. Ebből a jövőképből minden tekintetben kilógtak a keresztény örmények, és a nacionalisták egyre nyíltabban uszítottak is ellenük.

1914-ben aztán az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán belépett az I. világháborúba, és támadást indított az orosz hadsereg ellen, de megsemmisítő vereséget szenvedett. A török hadügyminiszter a kudarcért a határ mentén élő örmény kisebbséget hibáztatta, mondván ők lepaktáltak Oroszországgal. A kormány propagandahadjáratot indított, a török lapok arról írtak, hogy az örmények szövetkeztek az ellenséggel, és felkeléseket terveznek.

Ezután jött 1915. április 24-e, a Konstantinápolyban élő örmény vezetők kivégzése. Egy hónappal később pedig a parlament elfogadta az örmények deportálását lehetővé tevő törvényt, ami kimondta, hogy bárki, aki nemzetbiztonsági kockázatot jelent az országra, az kitelepíthető. A kitelepítés volt a népirtás fedősztorija, és természetesen lett egy olyan törvény is, amivel a meggyilkolt örmények vagyonát lefoglalta az állam.

Politikai okokból a haza ellenségeinek nevezték az örményeket, majd elvették mindenüket. A vagyonukat és az életüket is.

A népirtásnak rengeteg külföldi szemtanúja volt Törökországban, különböző diplomaták, újságírók (pl. a New York Times szinte naponta cikkezett róla), missziósok, orvosok, mérnökök. Az örmények szisztematikus legyilkolása ellen tiltakozott Franciaország, Anglia, Németország, az Egyesült Államok, az Osztrák-Magyar Monarchia, és XV. Benedek pápa is, de tenni senki nem tett semmit, Törökország pedig nem foglalkozott a nemzetközi kritikákkal.

A 2 milliós örmény kisebbségből legalább 600-800 ezren meghaltak 1918-ra, a túlélők pedig elmenekültek és szétszóródtak más országokban, például nálunk is sokan telepedtek le.

Bár a rendkívüli szervezettség, és a meggyilkoltak nagy száma is egyértelműen azt mutatja, hogy genocídium volt, Törökország máig tagadja ezt, és Magyarország sincs a világ azon 24 országa között, amelyek népirtásként ismerik el a történteket.

A témáról több film készült már, amik közül az 1982-ben, Franz Werfel regénye alapján forgatott “A Musza Dagh negyven napja” a leghíresebb. Az örmény genocídium nagyszabású feldolgozása híres sztárok szereplésével azonban 2016-ig váratott magára. Ekkor mutatták be “Az ígéret” (The Promise) című filmet Amerikában, és 2017. nyarán Magyarországon.

A nagyjából 100 millió dollárba kerülő film költségeit Kirk Kerkorian örmény származású amerikai milliárdos állta, a bevételeit pedig jótékony célokra ajánlották fel.

A történet középpontjában egy szerelmi háromszög áll: egy Törökországban dolgozó amerikai újságíró (Christian Bale) barátnője, egy Párizsban nevelkedett örmény lány (Charlotte Le Bon) megismerkedik Konstantinápolyban egy örmény orvoshallgatóval (Oscar Isaac), akivel egymásba szeretnek, de közbeszól a történelem. Kettejük, illetve hármójuk kapcsolatának hátterében látjuk az egyre erőszakosabban nacionalista török belpolitikát, és az örmények szisztematikus, kegyetlen leölését.

A szerelmi háromszög fordulatai sokszor giccsesek, de arra jók, hogy oldják a nézőben a feszültséget. A kivégzések, kínzások, tömeggyilkosságok, az éhezéstől botorkáló tömegek, a halomra ölt gyerekek, a felvágott hasú terhes nők, kőhöz csapott magzatok látványa még így is rettentően felkavaró. A 12-es karika nyugodtan lehetne 18-as.

Ha jobban belegondolunk, máris nem annyira idegesítőek a női főszereplő időnként teljesen értelmetlennek tűnő lépései, és ingadozása a két férfi között. Némi empátiával érthetővé válik, hogy egy kiszámíthatatlan háborús helyzetben, iszonyatos történések közepette nehéz átgondoltan dönteni, és végig erősnek maradni lélekben.

A három főszereplő nem valós személy, de a Jean Reno által alakított francia admirális, a török belügyminiszter és az amerikai nagykövet igen. Utóbbi kettő között pedig igazából is lezajlott az a beszélgetés, ami kiválóan bemutatja a nacionalista török kormány embertelenségét:

Talaat pasa elkérte a nagykövettől az amerikai életbiztosítással rendelkező örmények listáját, hogy a török állam felvehesse az általa legyilkoltak után járó pénzt.

Az is ismert történelmi tény, hogy a török kormány hazaárulóknak bélyegezte az örményeket, de a filmben van még egy jelent, ami különösen a magyar nézők számára elgondolkodtató jelenkori párhuzam. Kifejezetten dermesztő pillanat, amikor a népirtást dokumentáló amerikai riporternek azt mondja a török prominens, hogy “Maga nem újságíró, hanem külföldi ügynök!”.

Az örmény népirtás fő felelősei, a három pasa –  Mehmed Talaat belügyminiszter, Ahmed Dzsemal kormányzó, és İsmail Enver hadügyminiszter – egyébként soha nem álltak bíróság előtt. Az I. világháború után, 1918 júliusában hatalomra került VI. Mehmed szultán ugyan megpróbálta felszámolni a nacionalizmust, és hadbíróságokat állított fel, amelyek az ifjútörök mozgalom tagjait bebörtönözték, a pasatriót pedig távollétükben halálra ítélték. Viszont a pasák már 1918-ban elmenekültek az országból.

Végül nem a jog, hanem a bosszú érte utol őket: ,Talaat pasát 1921-ben Berlinben, Dzsemal pasát 1922-ben Tbilisziben gyilkolták meg örmény merénylők a Nemeszisz-hadművelet keretében, Enver pasát pedig a Vörös Hadsereg egy örmény tagja ölte meg 1922-ben Tádzsikisztánban.

Spoiler-riadó: Aki már látta a filmet, vagy még nem, de nem is tervezi megnézni, az itt elolvashatja angolul, hogy mennyire követte a mozi a megtörtént eseményeket.

Erdélyi Katalin

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom