Bezárás
filmkritika

Egy fiktív és egy valódi escortlány tapasztalatai – sorozat a valóság tükrében

Furcsa dolog a HBO-n futó Barátnő rendelésre című sorozatot nézni. Ugyanis hősei pont azok akik több, az Átlátszón közölt riportomban is forrásaim voltak: “felső kategóriás”, szállodákban dolgozó escortlányok. Jópár háttérbeszélgetés, mélyinterjú után reflexszerűen összevetettem a karaktereket a forrásaimmal, mennyire hitelesek, életszerűek? Az egyik – escortként ma is aktívan dolgozó – riportalanyomat pedig felkértem, beszéljen a sorozatban látott helyzetekkel kapcsolatos valós tapasztalatairól. Érdekes összkép jött ki tengerentúli fikció és a magyar realitás összevetéséből. Vigyázat, spoilerveszély!

Közhelyszámba menő fordulat, hogy van egy nőtípus, aki vonzódik a rosszfiúkhoz. Miként az is, hogy egy bizonyosfajta férfi pedig a rosszlányokat kedveli. A két szó, bár egymásnak formai tükörpárjai, mégsem teljesen ugyanazt jelenti. A rosszfiú bűnözőt, a rosszlány pedig a legősibb mesterségnek nevezett szakma képviselőit, akik pénzért nyújtanak szexuális szolgáltatást.

Utóbbi persze önmagában nem feltétlenül bűn. A legtöbb nyugati országban nem is üldözik. De ez a kifejezés mégiscsak azt sugallja, hogy az illető rossz, romlott – amiatt, hogy képes erre a munkára. Netán csak azért csinálja, mert valami rossz dolog történt vele, ami őt is elrontotta – vagy pedig rossz emberek erre kényszerítik.  Azonban mind a sorozat, mind a riportban ábrázolt valóság inkább cáfolata, mint alátámasztása a fentebbi előítéletnek.

Az utcán, illetve egyes bordélyokban tényleg előfordul kényszerítés, zsarolás, de az escortréteg, s többnyire még a lakáson dolgozók is rácáfolnak arra a feltevésre, hogy ezt a szakmát kizárólag olyanok űzik, akiknek semmilyen egyéb választásuk nem volt, mi több, egyenesen kényszerítve vannak rá.

A sorozat eredeti címe – Girlfriend experience – sokkal kifejezőbb. Szexipari szakzsargonban Magyarországon ezt barátnős fílingnek szokták nevezni a fizetős együttlétet igénybe vevő ügyfelek. Mely valami olyasmit jelent, hogy az illető szexmunkás képes olyan légkört teremteni, melyben a vendége elfeledkezik róla, hogy pénzt adott a randevúért és aktusért, s úgy érzi mintha kölcsönös szimpátiából történt volna.

A makktársak (ahogy a fizetővendégek magukat önironikusan nevezik) elismerésnek, dicsérő jelzőnek szánják ezt a címkét. A cím nem is lehetne találóbb. Egy escortlánynak ugyanis sokkal több munkájába kerül ezt kiérdemelni, mint lakáson “rendelő” kollégájának. Utóbbi esetben többnyire egyórás (ritkábban többórás) programról van szó, amelynek oroszlánrészét egy vagy több aktus teszi ki.

Fel-, illetve levezetésként itt is van persze társalgás, de ez így is különbözik a félnapos vagy akár teljes hétvégés időtartamú escortkínálattól, ahol már nem csak (vagy főként nem) szexről beszélhetünk. Hanem közös szabadidős (éttermi, wellness, utazásos) programokról is. Ennyi ideig pedig már jóval nehezebb az illúziót folyamatosan generálni.

Az első évad főszereplőjénél, a Chelsea Rayne művésznéven dolgozó  lánynál volt a legkézenfekvőbb az összehasonlítás. Felidéztem azokat a riportalanyaimat, akikkel személyesen találkoztam: vannak-e átfedések. Találtam ilyeneket. Húszas évei derekán vagy harmincas évei elején járó nő, aki már befejezte vagy félbehagyta az egyetemet.

S legtöbb forrásomra ugyanúgy igaz, hogy amennyiben letennének bárki elé tíz fotót és önéletrajzot, köztük az övéket, hogy melyikük “az” örömlány, biztosan nem őket választanák. Valahogy a szexmelóból élőket alapból extrovertáltnak képzeljük. A sorozat hősnője nem ilyen, hanem inkább kicsit introvertált, némiképp talán antiszociális.

Chelsea (valódi nevén Christine) tudatosan a karriert választja a gyerekszülés és a családalapítás helyett. A legtöbb néző szemében lehet, hogy már ettől ellenszenves lesz. Mert milyen nő az, aki nem akar gyereket? Hát pont ilyen, aki a testéből él.

Holott egyrészt a szexmunkások közt is vannak többgyerekes édesanyák, másrészt egy gyerekeit nevelő háztartásbeli nő is ugyanúgy a testéből – pontosabban a testi funkcióiból – él. Csak épp más testi funkcióiból, mint a szexmunkás. A szülés és gyermeknevelés, mint faji reprodukció ugyanúgy az emberi testet veszi igénybe, mint az örömszerzés. És szintén pénzzel – családtámogatással – motivált.

A főszereplő pályakezdő vállalati jogászként dolgozik. A legtöbb escortlányt, akivel beszéltem, ugyancsak a jól kereső szakértelmiségbe való bekerülés motiválta korábban, vagy legalábbis erre mutattak a felsőfokú tanulmányai. Aztán (mint az introvertált és/vagy beilleszkedni kevésbé tudó emberek jelentős hányadát) visszariasztotta őket a munkahelyekre jellemző kényszerközösség és csoporthierarchia.

Sokan azért választják ezt a foglalkozást, hogy ne kelljen bejárniuk sehová, hanem ők dönthessék el, hány ügyfelet fogadnak, milyen szolgáltatásokat vállalnak. Christine a forrásaim némelyikéhez hasonlóan egy ügynökségnél kezdte, mint alkalmazott, illetve alvállalkozó, de hamarosan függetlenedett. A sorozat első évada alapvetően hitelesen mutatja be, mik is ennek a szakmának a rizikófaktorai.

Nemrég indult egy konferenciaprojekt, melynek címe Rejtőzködő szexualitás – titkolt identitás. Az ott ismertetett kutatási eredmények alapján a saját nemükhöz vonzódók, illetve az átlagtól különböző nemi életvitelt folytató heteroszexuálisok (nyitott házasságban, poliamoriában élők, a hagyományostól markánsan elütő szexuális vágyaknak hódolók) mellett leginkább a szexmunkások és ügyfeleik kénytelenek titkolózni.

Jelentős részük azáltal válhatna zsarolhatóvá, hogy a rokoni, baráti, lakóövezeti körük tudomására hozzák, miből élnek. A filmben ez úgy történik, hogy egy magát sértettnek érző ügyfél titokban rögzíti a szexuális aktust, aztán, mikor a lány nem hajlandó vele újból találkozni, bosszúból nyilvánosságra hozza a felvételt – aminek súlyos következményei lesznek a munkahelyén és családján belül egyaránt.

Hasonló sztori a valóságban is megesett. Egyik legjobb forrásom, a szexmunkásokról készül riportsorozatban már idézett Melinda is vált majdnem – ha nem is ilyen, de hasonló – lejáratási kísérlet áldozatává a munkája során.

“Kint voltam Svájcban, de ahol dolgoztam, oda alig jött vendég. Pár nap után közöltem a hely vezetőjével (aki egyébként magyar volt), hogy elmegyek. Ő viszont követelte, hogy fizessem ki a hirdetési díjat, amit rám költött. Nem voltam rá hajlandó, erre a többi lány előtt zsarolni kezdett, hogy besúgja a szüleimnek, mivel foglalkozom. Az itthoni címemet azért tudta, mert az ott tartózkodáshoz szükséges papírokhoz meg kellett adni a személyes adataimat. De ezután sem fizettem neki, segítséget kértem, így aztán nem történt semmi. A szüleim ma sem tudják, hogy ezt csinálom. De a korábbi barátom igen. Őt nem zavarta. Neki egyébként a rokonai között is van escortos csaj.” – mondja a lány, akinek tehát Svájc nem jött be.

Melindával történt az is, hogy pár hónapja valaki feltörte a “szolgálati” honlapját. Láthatóan károkozás céljából tette az illető: letörölte az összes ott lévő tartalmat. “Volt tippem, hogy ki lehetett, de persze nem lehetett rábizonyítani.” – fűzi hozzá. S az óvatosság a fentebbi eset ismeretében nem tűnik indokolatlannak.

“Én még a munkához használt SIM-kártyát is úgy szerzem be, hogy ne lehessen visszanyomozni. A konspirációt valószínűleg túltolom egy kicsit.” – mosolyodik el. – “Persze ebben a szakmában mindenki védi a személyazonosságát. Én nem tudom, kik állnak a hirdetőoldalak vagy escortügynökségek mögött, ők sem ismerik a valódi kilétemet. Ahogy többnyire az ügyfél se az igazi nevét mondja be. Bár ez sincs mindig így. Van olyan ügyfelem – nem is egy – aki a saját privát vagy céges e-mail címéről küld megkeresést. Én ilyet nem csinálok, sőt folyton amiatt parázom, hogy a magánéletben és a szakmában használt postafiókom egyszer csak összekapcsolódik, amikor párhuzamosan vannak a gépemen megnyitva.” – ecseteli a magas elővigyázatossági szintet.

Melinda ugyan elkerülte a lelepleződést, de akadtak ijesztő találkozásai.

“Egy fiatal srác, aki már eleve furcsa volt. A modora és a fellépése is eléggé agresszívnek tűnt. Utólag szoktak fizetni, de van, hogy már előtte kiteszik a pénzt az asztalra, de én nem veszem el – csak a végén, távozáskor. Az illetőnek nem jött össze az aktus, amitől csak még feszültebb lett. Felöltözött, visszavette a pénzt, és elzavart. Akadt olyan látogatóm is, aki hat órát fizetett ki, aztán csak négyet maradt, amiért ott a helyszínen nem is reklamált, de utólag hívogatott és próbálta elérni, hogy mégiscsak kompenzáljam az elveszett időt. Az ilyenek azonnal feketelistára kerülnek.”

Mert nemcsak a vendégek osztályozzák és minősítik a szolgáltatókat, de utóbbiaknak is van belső adatbázisa. Amelybe a notórius zaklatók, illetve a megbízhatatlan vagy komolytalan ügyfelek kerülnek. Mondjuk akik ismétlődően lemondják a találkozót vagy alkudozni próbálnak.

De a békés – jóhiszemű vagy szelídebb – kliens is jelenthet problémát. Az egyik ügyfél a sorozatban átlépi a határt, nem tudja kezelni a szituációt, beleszeret. Még érdekesebb helyzet, amikor az idős milliárdos ügyfél ugyancsak szorosan kötődik hozzá, s végrendeletében ráhagy egy jelentős összeget. Viszont a családtagok ráperelnek, betámadva a testamentumot. Christine pedig nem akar bíróságra menni, ugyanis akkor kénytelen volna felfedni kilétét és megélhetését.

Történt olyan, hogy úgy érezted, egyik vagy másik ügyfél többet érez irántad, többet lát bele a kapcsolatotokba, mint amennyi belefér? Illetve át is lépett bizonyos határokat?  – kérdezem Melindát.

“Volt már olyan, hogy valaki kicsit többet akart. Konkrétan egy pasi, akivel egy hétvégi sítúrára mentem, eleinte nagyon nyomult, de nála ez szerencsére nem volt zavaró.  Később írogatott, érdeklődve, hogy vagyok, illetve mondta, hogy sokat gondol rám.” – feleli. És? Miként lehet az ilyenfajta érzelmi belebonyolódást kezelni? – faggatózom tovább. “Hát, például úgy, hogy barátságosan válaszoltam az üzenetekre, de azért nem túl lelkesen, csak annyira, hogy az ügyfél megmaradjon” – neveti el magát. –  “Ez csúnyán hangzik, de hát érted szerintem, miért kellett.” – teszi hozzá.

És fordítva volt? Olyan, hogy te léptél át határt, éreztél a szakmai hozzáállásnál többet egy vendégnél? – vettem fel. “Ja, erre is volt már példa: a kedves vendég nagyon szép beszámolót írt rólam, teljesen le volt nyűgözve tőlem. Igazából én is megkedveltem, úgyhogy beszélgettünk neten, sokszor elég hosszan. Végül is az lett, hogy elmentem hozzá egyszer, a kedvezményes áron. Kicsit szerintem ő is úgy viselkedett, mintha akarna valamit, de aztán, mikor komolyabban gondolkoztam volna a dolgon, kiderült, hogy menyasszonya van, akivel házasságot és gyereket terveznek.” – számol be a nem várt fordulatról.

A sorozat második évada már határozottan a politikai szálat gombolyítja. Tiltott kampányfinanszírozás, escortlánnyal való közösülés során rögzített videóval megzsarolt politikus. Lelki háttérként pedig az új hősnő labilis személyisége, a társadalomtól való idegensége. Bár jóval kevésbé ítélkező vagy prekoncepciós, de mégis az escortlét sötétebb oldalát próbálja kidomborítani a sorozat.

Ugyanakkor hétköznapi dolgokat kevésbé hoz tudtunkra a forgatókönyvíró. Mondjuk azt, hősnőnk milyen zenét hallgat, hova jár szórakozni vagy milyen, amikor a hobbijának él. Mintha akkor kevésbé lehetne fenntartani a sérült, elveszett lány mítoszát.

Az egyik riportalanyomnál majdnem egy teljes napot eltöltöttem, s a beszélgetés alatt rengeteg más is szóba került. Ezek a riportból forrásvédelmi okokból kimaradtak, pedig egy sorozatrendező nagyságrendekkel színesebb egyéniséget tudna filmre vinni eme nyersanyagból. A lányok némelyike álnéven titkos webnaplót ír, amelyből szintén sokdimenziós léthelyzetek, interakciók rajzolódnak ki.

Van még egy kérdés ami csak villanásnyira jelenik meg a sorozatban: drogok és szexmunka kapcsolata. Nem igazán hangsúlyozzák túl, főként nem előítéletes, sztereotip módon. Hogy jól teszik, azt a kutatások is alátámasztják – legalábbis itthon. Egy 2010-es kutatás alapján:

“A vizsgálat megállapította, hogy a prostituáltak között az átlag magyar lakossághoz viszonyítva jóval többen próbálnak ki drogokat, és jóval többen használnak illegális szereket. A kutatócsoportnak az a feltételezése azonban nem igazolódott be, hogy sokan csak azért dolgoznának szexmunkásként, hogy droghoz jussanak vagy drogot vegyenek a keresetükből. Válaszadóiknak mindössze húsz százalékával fordult elő, hogy pénz helyett alkohollal vagy droggal fizették ki. Ahogy az átlagos fiatal felnőttek, úgy a szexmunkások is általában a munkájukon kívül, rekreációs céllal drogoznak a felmérés szerint.” (Munk Veronika: Kéjutca. Magyar szex euróért. Bookline. 2017. 167.o.)

Összességében elmondható, hogy mintha a nemiség tabusított zónáiról kezdene reálisabb, a prédikálás és megbélyegzés helyett az életszerű ábrázolás irányába forduló képalkotás polgárjogot nyerni.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom