Bezárás
filmkritika

Argentin házfoglalók Fehér elefántja

1935 óta épül, de máig nincsen készen a déli félteke alighanem legsztálinbarokkabb épülete, a Buenos Aires-i Elefante Blanco/Fehér Elefánt. Az eredetileg tüdőszanatóriumnak tervezett épületben és környékén évtizedek óta házfoglalók, a társadalom számkivetettei élnek. Harcukról a bürokráciával, a rendőri erőszakkal, a sajátjaik drogbandáival mozifilm és dokumentumfilm is készült.

„Nem akarok meghalni értük, élni szeretnék, hogy segíthessek rajtuk” – imádkozik Julián atya (Ricardo Darín). Spoiler: nem jön neki össze.

Az Elefante Blanco (2012, rendezte: Pablo Trapero) argentin film nyomornegyedének papjait, az argentin Juliánt és a belga Nicolást (Jérémie Renier) amazóniai konfliktuszónából vezényli tovább az egyház Buenos Airesbe. Abba a Villa Lugano negyedbe, ahol a hetvenes évek elején a jezsuita Carlos Mugica is szolgált. Mugica a Munkás Krisztus parókia megalapítója volt. 1974-ben szélsőjobbos paramilitánsok agyonlőtték, hívei máig szentként tisztelik. A film neki állít emléket.

Az előzetes angol felirattal:

A teljes mozi is megnézhető a Youtube-on spanyol nyelven, de sajnos olyan pocsék minőségben, hogy inkább nem javaslom. B-terv: Gnula.nu-n a második lehetőség, szintén spanyolul. Még több argentin mozit pedig ezen a blogon találsz.

Az erősen balos felszabadítás teológiája szülőföldjén katolikus papon nagyon nem a kelet-európai klisét, a tömjénfüstben és aranykelyhek között pácolódott társadalmi és politikai konzervatív képmutatást szükséges érteni. Hanem erős kétkezi missziót, a szegények szolgálatát, vö. a szintén argentin jezsuita Ferenc pápa elveit és igyekezetét.

A kemény és kilátástalan küzdelemben minden főszereplő megcsömörlik, Juliánnak ráadásul egy eltitkolni próbált agytumor is kijutott. Ilyen körülmények között nem hat giccses és kötelező forgatókönyv-fordulatnak, ellenkezőleg, tökéletesen érthető és természetes Nicolás atya szerelmi viszonya a telep szociális munkásával, Lucianával (Martina Gusman). Nem is különösebben titkolják a kapcsolatukat, amin sem a hívek, sem Julián nem botránkoznak meg. Love is love.

Juliánnak ugyanakkor, latinpapság ide vagy oda, erősen meggyűlik a baja saját egyházi feletteseivel is, akik semmiképpen sem konfrontálnának az állami hatalmasságokkal. Miközben saját rebellis embereit pedig éppen higgasztani igyekezik. Egyik erőfeszítését sem koronázza jelentősebb siker.

A közhatalom egyetlen módját ismeri a szlömös negyed rendezésének: a rendőrrohamot. Hiába hogy az épületet, ami körül a nyomorúságos viskók düledeznek, s amit időről időre elfoglalnak a környék számkivetettei, az állam nem használja semmire.

A harmincas években kezdték el építeni a Fehér Elefántot, mint Latin-Amerika legnagyobb kórházát. Többször adták át nagy csinnadrattával politikusok az évek során, mint a Várkert Bazárt, de a rezsimek cserélődtek, néha a célok is, a monstrum azonban csak nem akart elkészülni. A filmbeli házfoglalók megelégelték a teszetoszaságot és a hitegetést, bevették az épületet – egészen addig amíg lovasrendőrök szét nem oszlatták őket.

Ettől fogva mindennapos látogatók a negyedben valamelyik hárombetűs szerv csapatai, a legtöbbször droglaborokat, terjesztőket és bárókat keresnek – éppenséggel akad belőlük a telepen. A papok egyik mentorált tinédzserét, okkal vagy sem, menekülés közben lábon lövik a rendőrök. Julián és Nicolás rejtené el az autójukban, hogy kórházba jussanak vele. Fennakadnak azonban az egyik rendőri ellenőrzésen. Tűzharcba kerülnek.

Julián emlékére a film végén éppen olyan megható menetet tartanak hívei, mint amilyet ő vezetett korábban Mugica atya tiszteletére.

Hogy a film nem nagyon túlozza el a latin világban egyébként nem is különösebben egyedi jelenség Fehér Elefánt és környéke bemutatását, egyrészt a mártír pap valós sztorijából is tudható. De például ez a dokumentumfilm is alátámasztja (angol felirattal):

A sztálinbarokk házcsontváz lakói mesélnek a mindennapjaikról. Vidékről, a kilátástalanságból a jobb élet reményében a fővárosba költözött családok. Az idősebb generációk munkába járnak a bádogvárosból, az egyik asszony helyi közkonyhát vezet, olcsó, olykor a környékbeli piac szemetéből guberált alapanyagokból.

A gyerekeik számára nincs jövő. Az iskolákban kinézik őket, ha kiderül a lakóhelyük, segítséget nem kapnak sehonnan. A drogbandák újratermelik kuncsaftjaikat és katonáikat.

Idősebb, kemény vonású nő története: „jó fiú volt, dolgos. A legnagyobb fiam. A rendőrök hátba lőtték egy kilencmilliméteressel, kerekes székben él”.

Rádi Antónia