Isten hozta a Gileád Köztársaságban! – a csajok titkos hatalma egy férfidiktatúrában

handmaid

 

Margaret Atwood regényének sorozatadaptációját tűzte műsorra nemrég az HBO. Aki olvasta a regényt, nem fogja különösebb meglepetés érni – aki nem, annak sérelmére pedig nem fogok spoilert elkövetni.  A tévészéria – kisebb dramaturgiai módosításoktól eltekintve – hűen követi a cselekményt. A történet a negatív utópia és a politikai sci-fi keveréke. Egy, a demokratikus USA romjain létrejött keresztény fundamentalista államban játszódik. Ahol a radioaktív katasztrófa miatt nagyon kevés termékeny nő maradt. Így aztán méhük, illetve annak gyümölcse is az állam tulajdonát képezi. A nő, mint kényszeranya és szülőgép – sokaknak vonzó gondolat. 

 

1xckok

 

Atwood az ultrakonzervatív tengerentúli fundamentalizmusról mintázta a képzeletbeli diktatúrát. Ugyanakkor a gondolat, hogy az emberi reprodukció nem bízható az egyénre, hanem a közjót biztosító hatalom dolga annak felügyelete, valamennyi totalitárius és tekintélyuralmi rezsim sajátja.

A nézet pedig, hogy a gyermeknevelés túl bonyolult ahhoz, hogy a szülőkre bízzuk, nemcsak a tradicionalista, de a modernista köntösben jelentkező önkényuralmak családpolitikájában is feltűnt.

A jakobinus terror emblematikus figurája, Saint-Just úgy vélte, hogy: “Csak a rettegésből születhet meg a Paradicsom, az általános boldogság. Az erény eszményi állama. Az állam, amelyben a gyermekek csak ötéves korukig maradnak az anyjuknál, „azután halálukig a köztársaság tulajdonát alkotják”. Az állam, amelyben az ifjak nevelése „tíztől tizenhat éves korig katonai és földművelési irányú”. Amelyben minden huszonegy éves férfi a templomban tesz vallomást arról, kik a barátai. Amelyben a részeget, ha „rosszat tesz vagy mond, száműzik”. S amelyben minden felnőtt egyforma ruhában jár…” (Fekete Sándor: A Nagy Francia Forradalom, 97.o.)

A könyv, s az abból fakadó sorozat persze egy szükséghelyzetet ír le, ahol a lakosság többsége nemzőképtelenné vált. Paradox módon egy ilyen helyzetben a termékeny nők maradékának rendkívül nagy hatalom összpontosulhatna a kezében – amennyiben önállóan dönthetnék el, kinek szül gyereket. A Gileád Köztársaság pont ettől a joguktól fosztja meg őket.

A regény világa önmagában nézve annyira nem unikális. Számos, a politikai jövő témájában alkotó szerző leírt már ehhez hasonló utópiákat – a 2006-os magyar kiadás fülszövege is orwelli ihletésűnek nevezi. Atwood változata nem sorolható a leginkább érdekfeszítőbb cselekményszövésű művek közé, mégse tekinthető puszta Orwell-epigonnak. Eredetiségét az biztosítja, hogy az ő írói víziója a szexuális totalitarizmus.

A puszta tartalomnál gondolatébresztőbb, amit a bipoláris, hidegháborús közelmúlt világában született, a fiktív közeljövőben zajló regény a jelennek üzen. Lévén, hogy hagyományos értékeket kultiváló tradícionális családmodellben gondolkodó politikus jelentős része titkon ma is a Gileád Köztársaságban él. Jelenleg is úgy vizionálják a születések csökkenése miatti nemzethalált, akár Gileád káderei.

Persze – nyíltan legalábbis – egyikük se mondana olyat, hogy a nőket fosszák meg szavazati jogától, s kényszerítsék anyaságra. De ha másképp nem is, a kedélyes dohogás és dörmögés szintjén gyakran beszélnek arról, milyen jó is volt az a kor, amelyben a nők és férfiak egyaránt tudták, mi a szerepük (vagy ahogyan lelkük mélyén szívesen kimondanák: mikor még tudták, hol a helyük).

 

 

Az ultrakonzervatívok egy olyan kort eszményítenek, ahol a nők nem szavazhattak, válhattak, s a férjüket nem jelenthették fel nemi erőszakért – akkor sem, ha ténylegesen megtörtént. Persze ilyet nem mondhatnak, helyette a nők látszólagos tiszteletével leplezik hímsovinizmusukat. Ebben pedig pont azokra hasonlítanak, akiktől olyannyira szeretnek elhatárolódni. Mégpedig a francia forradalom, azon belül is a jakobinus szakaszának politikusaira.

Ahol “…a politikusok többsége a nők hagyományos szerepeinek (anya, feleség, háziasszony) magasztalásával leplezte nőellenes előítéleteit. A forradalom liberális korszakának lezárulásával ez a tendencia felerősödött: 1793. okt. 20-án bezáratták a női klubokat, több politikai szerepet vállaló asszonyt kivégeztek (Madame Roland, Gouges), vagy bebörtönöztek (Lacombe), 1795. máj. 24-én pedig a nőket pedig eltiltották a politikai gyűlések látogatásától. A konzulátus idején összeállított polgári törvénykönyv megerősítette a férjek családfői tekintélyét.” (Hahner Péter: A nagy francia forradalom kisenciklopediája. 126.o.)

Gileád, illetve a valóság konzervatívjairól azt gondolhatnánk: egyszerűek, mint az egyszeregy. Legyen úgy mint régen volt, térjünk vissza a hagyományokhoz, nem kell az a nagy modernség, csak szelídség, szeretet. Valójában egy konzervatív csupa összetett ellentmondás.

A konzervatívok a szex cenzorainak és tiltóinak szerepében lépnek fel. Ugyanakkor néhány szexfüggő libertinus kivételével valószínűleg nincs ember a földön, aki többet beszélne nemi szervekről, szexuális aktusról mint a bigott konzervatívok. Hasonló ez ahhoz, mikor pár mániákus cionistát és bigott ortodoxot leszámítva senki nem foglakozik a zsidókkal annyit, mint az antiszemiták.

A regényben is elrettentő célzattal vetítenek pornófilmeket a leendő kényszeranyáknak. A legtöbb konzervatívra ugyanis a proteszt-fogyasztás jellemző. Vagyis szörnyülködve, dohogva, borzongva falja a tiltott műveket, hogy még jobban felháborodhasson rajtuk.

“Időnként egy régi, hetvenes-nyolcvanas évekbeli pornófilmet vett elő, melyben térdeplő, hímvesszőket vagy pisztolyokat szopogató nők, összekötözött, láncra fűzött, nyakörvet viselő nők, fákról fejjel lefelé lógó, szétfeszített lábú, meztelen nők szerepeltek, de erőszak, verés és gyilkosság is előfordult.” (Margaret Atwood: A szolgálólány meséje. Lazi Könyvkiadó. Szeged. 2006.146.o.)

Egy konzervatívnak a szex nem lehet magánügy. Ahogy egyébként az általa eszményített korokban nem is volt az. Az örökletes abszolút monarchiában az uralkodó és a politikai elit szexuális élete a szó szoros értelmében publikus volt. A házasság elhálása az udvar szeme láttára zajlott. Bizonyítván: a leendő trónörökös tényleg királyi származású.

Prózaibb oka volt eme kukkolásnak az alsóbb néprétegeknél. Egy sokgyerekes parasztcsaládban, ahol több generáció lakott egy szűkös házacskában, lehetőség sem volt az intim szeparációra. A mai értelemben vett magánéletet a liberális polgári társadalom hozta létre.

“A piros szoknyám fel van tűrve, de csak derékig. Alatta a parancsnok ügyködik. Amin pedig ügyködik, az az altestem. Nem mondom, hogy szeretkezik, hisz nem az, amit tesz. A párosodás szó szintén pontatlan lenne, mivel az két együttműködő személyre utal, ezt pedig csak egy végzi. Ugyancsak nem nevezhető erőszakos nemi közösülésnek sem, mert semmi olyan nem történik, amire ne vállalkoztam volna. Sok választásom nem volt, de az adandó néhány közül ezt választottam.” (Uo. 117.o.)

E bizarr szertartás, amit a regényben leírnak – hogy a diktatúra élcsapatához tartozó férfi a háznépe tudtával, a felesége jelenlétében, sőt aktív közreműködésével ejti teherbe az erre kirendelt nőt – tulajdonképpen a legősibb hagyományok egyike.

“És látá Rákhel, hogy ő nem szűle Jákóbnak, irigykedni kezde Rákhel az ő nénjére, és monda Jákóbnak: Adj nékem gyermekeket, mert ha nem, meghalok. Felgerjede Jákób haragja Rákhel ellen, és monda: avagy Isten vagyok-é én, ki megtagadta tőled a méhnek gyümölcsét? És monda ez: Ímhol az én szolgálóm, Bilha, menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa.” (Teremtés Könyve, 30. fejezet, 1-3. vers.)

A konzervatív férfikép igazából nem áll távol a valláserkölcsi ihletésűnek nehezen gondolható Tapló Télapó definíciójától. “A férfi szexuális lény, egy darwini kúrógép.” Valami hasonlót fogalmaz meg a szolgálólányok kiképzője is a regényben.  “- A férfiak szexgépek – mondta Lydia néni -, vagy annál nem sokkal többek. Csak egyet akarnak. Meg kell tanulnotok bánni velük, a saját érdeketekben. Vezessétek őket az orruknál fogva – a metafora szerint. Ez a természet rendje. Ez Isten eszköze. A dolgok már csak így működnek.” (175.o.)

S aki úgy vélné, mindez csupán egy liberális regényíró kitalációja, annak érdemes beleolvasni egy Orbán Viktor kormányzása idején középiskolai segédkönyvé nyilvánított műbe, amelynek szerzője ultrakonzervatív szellemiségű.

„A fiúkat, férfiakat nemi vágyuk többnyire folyamatosan űzi, hajtja a kielégülés felé, ami szinte kivétel nélkül azt jelenti, hogy ebbeli igyekezetükben különösebb erkölcsi megfontolás nem érdekli őket. A hímnemű ösztönlény általában poligám (több nőstényt kívánó) természetű.” (Szabó Kálmán: Mindennapi erkölcsünk – Gyakorlati erkölcstan középiskolásoknak című műve. (Kairosz Kiadó, 2001. 192. o.)

A férfiak egy részét tagadhatatlanul frusztrálja ama – a regényben, illetve a sorozatban titokban, egy liberális társadalomban viszont mind nyíltabban megjelenő női hatalom, amely maga dönti el, kivel létesít szexuális kapcsolatot úgy gyermeknemzés, mint élvezet céljából.

Aki volt már tagja valamely alkalmi szexpartner-kereső online csoportnak, tanúsíthatja, hogy ott is a látszólag erősebb nem tagjai frusztráltabbak. Egy nőnek átlagban mindig könnyebb ilyen célra találni valakit. Márpedig ez a frusztráció politikai erő, amelyből hatalom kovácsolható. Csakhogy hiába minden erőlködés: a Gileád Köztársaságban sem kaphat mindenki nőt alanyi jogon.

A parancsnokot fuvarozó, s egyúttal a titkosrendőrség besúgójaként a háznépre is felügyelő sofőr, Nick például nem részesül ilyen juttatásban. “A személyzet tagjaként itt lakik a garázs fölött. Alacsony rangú: nőt nem utaltak ki neki, egyet sem. Olyan, aki nem számít: valami fogyatékossága lehet, vagy nincsenek kapcsolatai.” (27-28. o.)

Így aztán végső soron mindig a nő győz, bármennyire is alávetik, előbb-utóbb felszínre tör a girlpower.  Mint a könyv egyik jelenetében is lealázza a fegyveres kiskatonákat ez a csajhatalom.

“A bajuszos fiú kitárja előttünk a gyalogosoknak szánt kiskaput, és hátralép, félreáll az útból. Mi áthaladunk, s ahogy távolodunk tőlük, tudom, a két siheder figyel minket. Nekik még nem engedélyezett, hogy nőt érintsenek. Csak a tekintetükkel tapinthatnak meg. Kissé megriszálom a csipőm, érzem, ahogy libben a bő szoknya. Olyan ez, mintha az ember kerítés mögül kukucskálna, vagy kikötött kutyával ingerkedne, az orra előtt csontot lengetve… Elszégyellem magam, hisz ezek a fiúk semmiről sem tehetnek, még túl fiatalok. Aztán rájövök, mégsem szégyellem magam. Élvezem a hatalmat, amit a kutya elé tartott csont jelent. Passzív ellenállás, de ellenállás. Remélem, a srácoknak merevedésük van tőlünk, és kénytelenek lopva a deszkákhoz dörgölőzni. Hadd szenvedjenek éjszaka a priccsükön. Manapság nincs mód levezetődésre, maguknak kell megoldaniuk, az viszont szentségtörésnek számít. Nincsenek képeslapok, filmek, pótszerek; csak én és az árnyékom, távolodóban az úttorlasz mellett vigyázzban álló két fickós kölyöktől, akik hosszan bámulnak utánunk.” (33. o.)

Akiknek mindettől kedvük támadt a sorozathoz, megnézhetik az HBO-n, akár okostelefonról is.

Papp László Tamás

 

tetszett_a_cikk3