Ha ettől a filmtől sem esik meg a szíved a menekülteken, akkor pszichopata vagy

Chasing-Asylum-e1464437931385

 

Releváns és aktuális dokumentumfilmet sugárzott az HBO nemrég. Az ausztrál menekültpolitikát humanitárius, jogvédő szemszögből bemutató Chasing Asylum megdöbbentő párhuzamokat villant fel a magyar helyzettel. Egyáltalán nem igaz, hogy “a művelt Nyugat” soha nem tenne olyat, mint a kerítésépítő, egyetlen menekültet befogadni sem akaró NER. Merthogy tesz – s jóval régebb óta, mint Orbánék.

 

Kormánypropaganda helyett valódi híreket!

18516641-1-42

kormanypropaganda_800gif

Részletek, letölthető SZJA 1% nyilatkozat itt

 

Az ausztrál kormány az utóbbi években folyamatosan szigorított az Indonézia felől hajóval érkező menedékkérők kezelésén. Már nem engedik az ötödik kontinens földjére lépni őket. 2013. július 19. után a befogadásért folyamodók őrzött táborhelyeken kerülnek elhelyezésre Ausztrália felségterületén kívül, a Pápua Új-Guineához tartozó Manus-szigeten, illetve a Nauru Köztársaság szigetállamában.

Ezek lényegében sátor-, és konténervárosok, ahová ezreket zsúfoltak be. Eme létesítményekbe újságírók nem mehetnek be, ott felvételt készíteni tilos. Csak illegálisan bejuttatott rejtett kamerával tudtak a mű készítői videóképet rögzíteni. Valamint a személyzet korábban ott dolgozó, ám a körülmények, a bánásmód miatt felmondott tagjainak nyilatkozataiból állt össze a kép.

A rendelkezéseket előterjesztő, illetve végrehajtó politikusok közül senki nem volt hajlandó interjút adni.

Vannak olyan menedékkérők, akik több mint egy éve vannak a magas kerítésektől övezett, biztonsági őröktől nyüzsgő, katonai börtöntáborra emlékeztető objektumokban. 2175 főt tartottak a film készítése idején e helyeken. A személyzet egykori tagjainak nyilatkozataiból kiderül, hogy gyakori az öncsonkítás és az öngyilkosság.

A fogvatartás körülményeit direkt úgy alakítják, hogy az illetőket mihamarabbi távozásra bírják. A táborszemélyzet zömében képzetlen emberekből, jelentős részben diákokból, nyugdíjasokból állt, akik még soha nem dolgoztak ilyen területen. A koldusszegény törpeállamok vezetésének dollármilliárdnyi nagyságrendű összeget adott az ausztrál kormány, hogy átvegyék  menekülteket. Az itt tartózkodás határozatlan idejű, nincs semmiféle határideje a kérelmük elbírálásának.

 

 

A “migránsgondozónak” odaküldött fiatal tábormunkások döbbenetes körülményekbe ütköztek. Az első utasítás, amit olvastak: “A személyzetet ki kell képezni a Hoffman-kés használatára.” Ezzel szokták levágni a kötélről az öngyilkosságot megkísérlő táborlakókat. “A kiszervezett menekültügyi őrizet lényege, hogy a bekerülők ne tudják, mi lesz a sorsuk.” – mondja egyikük.

Tízezer menedékkérő rekedt Indonéziában, ugyanis a sikeres hajóelfogási program miatt nem tudnak Ausztráliába bejutni, a táborba kerüléstől viszont félnek. Afganisztánból menekülő hazarák is próbálnak Ausztráliába jutni, de őket sem fogadják be. Sokan felteszik a kérdést, miért menekülnek tovább a köztes országokból, jelen esetben Pakisztánból, Thaiföldről, Malájziából, Indonéziaból az emberek, hiszen ott már nem üldözik őket?

Való igaz, hogy itt nem üldözik őket, de befogadni sem hajlandóak. Státuszuk miatt nem kaphatnak se munkát, se oktatást, sem bármiféle komolyabb segítséget. 2014. július 1. után az Indonéziába érkezőket már nem engedik be Ausztráliába.

Félreértés ne legyen: azok sem juthanak be Ausztráliába, akiknek kérelmét jogosnak találták. Azokat is Pápua Új-Guineán vagy Naurun telepítenék le. Ennek sem az ideérkezők, sem a helyi lakosság nem örült. Az egyik menedékkérő belemondta a kamerába, hogy ők kannibáloknak hitték az itt lakókat:

“Az interneten láttuk, hogy embert esznek, és vannak, akik embereket kínoznak.”

Manus szigetén az egyedülálló férfiak táborát alakították ki. Nyilatkozik egy biztonsági tiszt, aki a személyzet kiképzéséért volt felelős. Martin Appleby azelőtt fegyőrként dolgozott. A férfi elszörnyedt a világháborús időkből itt maradt bádogkunyhók láttán. Az épületek bűzlöttek a fekáliától. Hamarosan járványos betegségek kezdtek terjedni.

Ausztrália éves szinten 1,2 milliárd dollárt költ e két tábor fenntartására. Vagyis ez menekültenként félmillió dollár. Ennyi pénzből akár luxusszintű elhelyezésre is futná, de ehelyett nyomornegyedekre emlékeztető állapotok uralkodnak.

Naurun napi szinten négy ember tett kárt magában. A családokat szétválasztották. Az egyik női fogoly azt mondja: a héten lesz a születésnapja, akkor szeretne meghalni. “Úgy járkáltak fel-alá, mint a zombik.” – állítja az egyik szemtanú.

A menedékkérőkkel érkező gyerekeket is ezekbe a börtöntáborokba zárják – természetesen őket is határozatlan időre. A gyerekek név helyett a csónakok azonosítóját használjak, a rajzaikat is így írják alá, barátaikat is így nevezik. Rendszeresen felmerült a gyanú, hogy az őrszemélyzet szexuális bántalmazásokat követ el a fogvatartottak sérelmére.

A túlkapásokat dokumentáló Moss-jelentés szerint: “A menedékkérő szerint kétszer is megerőszakolták a táborban. […] Cigarettához  szexuális szolgáltatásért jutottak. […] Kértük, hogy 4 percig zuhanyozhassunk, az őr azt felelte: ha láthatom a gyerekedet meztelenül. […] Az őr állítólag rágógumit ígért neki, ha megnézheti a nőt meztelenül.” Szociális munkások szerint “az ausztrál kormány már 17 hónappal azelőtt tudott a gyerekek zaklatásáról, hogy elkészült volna a Moss-jelentés.” – hangzik el a dokumentumfilmben.

Fenti atrocitások eltussolásának jegyében döbbenetes cenzúrarendelkezés született: “2015-től azok, akik a Naurun és Manus szigetén törtentekről beszélnek, két év börtönt kaphatnak. Az orvosok, nővérek, szociális munkások is. Azok is, akik a szexuális zaklatást jelentik.”

Az egyik tábori munkatárs szemtanúja volt egy bántalmazásnak. Az őt kihallgató rendőrök megpróbálták rávenni, hogy vonja vissza, illetve változtassa meg a vallomását, amit végül meg is tett.

A naurui befogadóközpontban a körülmények miatt lázadás történt. 300 táborlakó próbált kitörni. (A személyzet tagjai egy ott készült felvételen egy ember lelövésén viccelődnek.) A Manus-szigeten is tüntetések kezdődtek. Összetűzések voltak a táborlakók és a helyi lakosság között.

Az egyik menekültkérőnek átvágták a torkát, a másiknak kiverték a szemét. Az egyik őrizetes, Reza Barati meghalt. Egy 24 éves iráni menedékkérő pedig egy Brisbane-i kórházban halt bele a fertőzött ételtől kapott vérmérgezésbe. (Ő is a Manus-szigeti táborban volt.)

Az ausztrál kormány Kambodzsába szeretné áttelepíteni a menekülteket: vagyis a Föld egyik legszegényebb államába. Az ország 40 millió dolláros támogatást kapott. Aztán ezt kiegészítették még 15 millió dollárral. De összesen csak öt embert sikerült letelepíteni.

A menekültekre nem az őrök túlkapásai jelentik a legnagyobb veszélyt, inkább a jelenlétüket ellenségesen figyelő helyi lakosság. (Kérdés: ha egy gazdag ország nem akarja befogadni a menekülteket, mert nem érzi magát képesnek az integrálásukra, akkor mennyire erkölcsös és fair egy szegény – az integrációra még kevésbé alkalmas – ország nyakára küldeni őket?)

Több mint 20 szexuális erőszak történt Naurun, de vádat soha nem emeltek.  Egy másik adat szerint összesen 67 esetben molesztáltak gyerekeket, és 33 esetben jelentettek nemi erőszakot. Az őrszemélyzet fentebb már említett kiképzőtisztje, Martin Appleby – miután jelentette a túlkapásokat – fenyegetéseket kapott.

2015-ben pedig az ENSZ is kimondta, hogy Ausztrália bánásmódja a menekültekkel szemben sérti a kínzás tilalmát. Az erre jövő kormányzati választ Orbán Viktor is megirigyelhette volna. “Az ausztrálokat ne akarja senki kioktatni. Nagyon unjuk már, hogy az ENSZ kioktat minket. Különösen miután nekünk sikerült megállítanunk a hajókat.”

A ’70-es években viszont Ausztrália 70 ezer vietnami menekültet fogadott be Malcolm Fraser kormányfő idején. Fraser ezt azzal indokolta, hogy ők is harcoltak Vietnamban, így szolidaritást kell vállalni az onnan menekülőkkel. (Ugyancsak az HBO sugározta a dokumentumfilmet, amely bemutatta: hogyan próbáltak amerikai katonák segíteni az északi diktatúra csapatai elől menekülő dél-vietnamiakon.) Szimbolikus, hogy épp 2015-ben halt meg a vietnami menekülteket befogadó Malcolm Fraser.

2013-ban azonban Ausztrália a menekültkvótát 20.0000 főről 13.750 főre csökkentette. (Jelenleg 60 millió ember van menekültstátuszban a Földön.)

Ellenpéldaként a dokumentumfilm a német wilkommenkulturt hozza fel,  az egymillió menekült befogadását. Míg Ausztrália csupán 12 ezer fő befogadását vállalta. A német minta persze szintén öngólnak bizonyult. E sorok írója teljes mértékben jogosnak tartja a dokumentumfilm által felvetett morális, humanitárius, szakmai és politikai kifogásokat. De azt is tudja: sok százezer vagy több millió ember korlátozás nélküli befogadása éppúgy súlyos problémákat, konfliktusokat, vállalhatatlan szituációkat okozna – ahogy Németországban és szerte az Unióban okozott is – mint az embertelen ausztrál modell.

Valószínű, hogy az Ausztráliába menekülni akarók között is vannak sokan, akik nem (vagy csak nagyon nehezen) tudnának beilleszkedni, a nyugati társadalom szabadságjogokon alapuló rendjét elfogadni. Nyilván lennének a jóhiszeműséggel, a támogatással, a segítséggel visszaélők. Ahogy szexuális ragadozók, gengszterek és terroristák is.

Megérthető, ha egy társadalom (az ausztrál, a magyar, vagy bármely egyéb) fél és szorong ettől. De az nem fogadható el, hogy nincs középút, nincs harmadik (vagy negyedik) ösvény. Csak az általánosító, xenofób panelekkel operáló bezárkózás vagy a kapuk meggondolatlan, szűrés vagy kontroll nélküli kitárása és nyitva hagyása.

A menekültek egyéni vizsgálata, jó-és rosszhiszeműekre, bűnözőkre és becsületesekre, integrálhatókra és reménytelenekre, fundamentalistákra és mérsékeltekre, dolgozni akarókra és potyautasokra való szétválasztása nyilván nehezebb, mint mindenkit kirekeszteni – vagy épp dilettáns módon boldog-boldogtalant beinvitálni.

Csakhogy nincs más út, ha a rendszerüket a világ többi részénél különbnek gondoló, büszke nyugatiak akarunk maradni.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi ezer forinttal!

Ha nem csak elméletben fontos a sajtószabadság: részletek itt.