Bezárás
filmkritika

Az amerikai kártyavár összedől? – Fikció és valóság a Trump-győzelem után

Éles fénytörésbe helyezi a köztévén most – az elnökválasztással párhuzamosan – futó, Kártyavár című amerikai politikai thrillersorozatot a Trump-diadal. A széria főhőse egy cinikusan manipuláló törvényhozási háttérstratéga, a Kevin Spacey által zseniálisan életre keltett Frank Underwood. Az ő dolgos hétköznapjain át ismerhetjük meg a rendszer üzemelését – hogy a végére a kevés megmaradt illúziónkat is vitriolként marja szét a remek alkotás, a közmédia egyre fogyó nézhető termékeinek egyike.

KORMÁNYPROPAGANDA HELYETT VALÓDI HÍREK

Előfizetőket keresünk – támogasd a független tényfeltáró újságírást havi 1000 forinttal!

Korrupció, demagóg trükkök, kíméletlen hatalmi játszmák, a riválisok megfélemlítése, zsarolása, lejáratása, a nyilvánosság sakkfiguraként történő mozgatása. De úgy tűnik: a valóság felülmúlja a szerző és rendező legvadabb rémálmait is.

A most véget ért elnökválasztás (illetve annak eredménye) után bizonyos dolgokat még a leg(ál)naivabbak sem mondhatnak a nevetségessé válás közvetlen veszélye nélkül. Például, hogy bezzeg a művelt Nyugat szuperhatalmi központjában nem lehet olyan unortodox módszerekkel csúcsra ugrani, mint nálunk.

Valamint, hogy ott nem lehet primitív indulat-, és félelemkeltéssel tömegeket irányítani, lebutított – hamis, de tetszetős – közhelyekkel választást nyerni. Mert dehogynem lehet. Nem ez a kérdés – hanem az, ami ebből következik.

A kölcsönös árulás jelzős szerkezete határozza meg a nyitó epizódból fakadó cselekményszálat. Frank, a törvényhozási stratégaként dolgozó politikus annak reményében vitte győzelemre az újonnan beiktatott elnök kampányát, hogy ezért beveszik a kormányba. De az áhított pozíciót mégse ő kapja. Bármennyit dolgozott is, bármennyire alárendelte magát a felsőbb érdekeknek, nem akarják honorálni erőfeszítéseit.

A mellőzéséről szóló döntés a háta mögött született, nem is értesült róla korábban – csak amikor tudatták vele. Ami szintén jelzi: nincs benne ama bizonyos felső körben, de még informális bizalmi hírcsatornái sincsenek. A sértett politikus bosszút esküszik. Színleg belenyugszik, hogy megrekedt az eddigi pozíciójában. Rááll, hogy lojális pártemberként a Fehér Ház új lakója érdekében ténykedjen.

De valójában “kettős ügynök” lesz. Pártja kulisszáinak takarásában saját magánháborúja haditervein dolgozik. Hogy kicsinálja azt, akit az elnök helyette jelölt a miniszteri székbe. (Frank további imádni való piszkos húzásait nem részletezzük – mindenki nézze meg a sorozatot.) A véletlen sodorja útjába az ugyancsak karrierje vegetálása miatt frusztrált, Kate Mara által játszott újságírót. Aki hajlandó a titkos szócsövévé válni a manipulatív, lejárató kiszivárogtatásban.

Aztán a bosszú leendő eszközének szerepét osztja Frank a pásztoróráról haza igyekezve a rendőri ellenőrzésen fennakadó képviselőre. Azt gondolnánk, hogy szexuális téren a nyilvánosság előtt felvállalt imázstól való magánéleti eltérést kemény retorziókkal büntető USA véleményklímája óvatosságra inti a félrelépő politikust. S ügyel rá, hogy véletlenül se bukjon meg az alkoholteszten amikor tilosban jár. Ehhez képest olyan magabiztossággal próbálja leinteni az igazoltató rendőrt, mintha bérelt helye lenne a felcsúti Pancho Aréna egyik VIP-páholyában.

Vagyis: ezt gondoltuk az elnökválasztás végéig. Csakhogy mindez eléggé felülírta a bennünk élő sztereotípiákat. Trump győzelmével ugyanis egy olyan tabu is megdőlt, amelynek kimúlását e kritika írója egyáltalán nem bánja. Kiderült ugyanis, hogy immár Amerikában sem lehet egy politikust önmagában a prüdéria terrorjával, a szexuális életvitelének kiteregetésével megbuktatni.

Persze ahhoz, hogy mindez így legyen, kellett egy Trump. Aki nemigen akart mintakeresztény, templomjáró családapát alakítani. Különösebben soha nem próbálta titkolni, hogy (mint a róla készült életrajzi filmből is fény derül rá) finoman szólva sem egy monogám típus. Clintonék szexbotrányokra fókuszáló negatív kampánya öngyilkos bumeránghatást generált.

Pedig Hillary Clinton okulhatott volna abból, hogy a férjét sem tudták lemondásra kényszeríteni a ’90-es évek második felében a házasságon kívüli szexkapcsolataival. A szexuális zaklatás persze más tészta – de ilyet se Bill Clintonra, se Trumpra nem tudtak jogérvényesen rábizonyítani. Maradt a vélelmezett félrelépéseik miatti csámcsogás, de ez egyikük esetében sem volt elég a buktatáshoz. Nem pótolta a hiányzó kampányerőt.

Hogy jön ide sorozathősünk, a jó öreg Frank? Úgy, hogy ő sem igazán hagyományos párkapcsolatban él. Vele intellektuálisan egyenrangú felesége nem egy otthonülős kertvárosi háziasszony. Az ő viszonyuk a politikai barátság és a nyitott házasság keveréke. Mindkettőjüknek van, illetve volt házon kívüli szexnexusa. Ezt nagyon ragozniuk se kell egymás előtt – félszavakból is veszik a lapot.

Frank esetén a szexpartner az újságíró, akinek ő a titkos forrása. Mindenesetre a négy évvel ezelőtti elnökválasztás idején körüljárta már e sorok írója, hogy az Obama újraválasztásával egy időben rendezett melegházasság-, és könnyűdrog-legalizáló népszavazások szétrombolták a kőkonzervatív Amerika mítoszát. Ironikus, hogy most ezt a munkát a republikánusok tetőzték be szexuálisan szabados jelöltjükkel.

Kapcsolódó cikkek

Atlanta: a mosolygós amnézia után megint beszédtéma a “white privilege”

Detroit: a város meghal, a madarak kirepülnek

Nem látták jönni: a közvéleménykutatók és Donald Trump történelmi győzelme

Amerikai elnökválasztások: a Times Square-n csak néztünk, mint a moziban

Amerika választ: dühösen és illúziók nélkül

Kicsoda Hillary Clinton?

Trump és Viktor

Hogy mi egyéb analógia van a film és realitás viszonylatában? Az egyik ilyet bele lehet tömöríteni az egyik jelenetbe. Mikor Frank egy őt szponzoráló nagyvállalati pénzemberrel találkozik. Utána pedig (a nézőre kikacsintó, a sorozat védjegyéül szolgáló utánozhatatlan monológgal) lesajnálóan felvilágosít bennünket, hogy valójában tévútra lépett ez a vállalati funkcionárius, amikor a gazdasági befolyást választotta a politikai tisztség helyett. Pedig (ahogy Frank elmagyarázza) az utóbbi jelenti az igazi hatalmat.

Lehet, hogy Trump is ezt a leckét sajátította el. De a legfontosabb tanulság nincs benne az amúgy nagy élvezettel fogyasztható sorozatban, mely a sokévi átlagnál magasabb nívón prezentálja a hatalom boszorkánykonyháját. Ugyanis az, hogy a politika ilyen, nem egy falrengető felfedezés. Megírjuk mi, újságírók, sőt: maguk a politikusok is egyre kevésbé tagadják.

Az összeadódó, egymás hatását felerősítő válságok nyomán mind jobban teret hódító populizmus kitermelte a Trump-féle politikaellenes, elitellenes, öngyűlölő politikust. Aki harsányabban ócsárolja, szidja önnön szakmáját, mint a kocsmában ordítozó frusztrált kisember. Mi több: megfogadja, hogy lerombolja a politika aktuális, fennálló rendszerét, ami szerinte megérett a pusztulásra. Hogy aztán esélyesen létrehozzon valami még rosszabbat.

Na, de igazából ki (pontosabban: kik) ennek a létrehozói? Idegen, megszálló csapatok? Államcsínyt elkövető fegyveres erők? Nem. Hanem maguk a tömegek, demokratikus választáson. A populista tömegdemokrácia nem a tömegek elnyomása, hanem épp a tömegek egyre korlátlanabb uralma.

A korlátokat lebontó tömeguralom, amely kiiktatni, megkerülni, ignorálni, gyengíteni próbál minden, útjában álló gátat. Minden ellensúlyt, minden féket, minden független intézményt, minden, a többségi akaratmaximálást blokkoló kisebbségi, egyéni, civil vagy szakmai jogot. A modern demokrácia az intézményes joguralom által korlátozott tömeguralom. A populizmus intézményesítése: a tömegmentalitás eszkalációja a jogállam rovására.

A kritikust nem lepte meg túlzottan, s pláne nem sokkolta Trump győzelme. Nagyon is tisztában volt a nyugati demokrácia eme Achilles-sarkával. Ne mondhassák, hogy utólag okos: 2005-ben írt egy tanulmányt ezen gyenge pontokról. Csak egy sor mindebből:

A Király Őfelsége helyett ugyan formálisan a Nép Őfelsége uralkodik, de a Trón és Oltár szövetségét nem feltétlenül az ész uralma váltja fel, hanem a Csőcselék és a Demagóg párosa.

A demokrácia a nép uralma, ami rendben van. Addig, ameddig a nép szava nem Isten szava, hanem gyarló emberek kórusa. A populizmus viszont Isten helyére (vagy a politikailag nem igazán ateista USA-ban: Isten mellé) a Népet állítja bálványként. S a bálványozott nép előbb-utóbbi hinni is kezd önnön csalhatatlanságában. S olyat tesz, mint most az urnák előtt.

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom