Bezárás
filmkritika

Snowden-film: sablonos hősprofil elmosódott háttérrel

Az Edward Snowdenről készült  legújabb filmben a kritikus összesen három újdonságra bukkant. Az első, hogy Snowden a Kockarandi néven magyarított Geek-Mate nevű alkalmazás révén ismerte meg a barátnőjét. A másik, hogy epilepsziában szenved, ami pár évtizeddel korábban szinte biztosan lehetetlenné tette volna azt, hogy kormánytisztviselőként dolgozzon. Ugyanis az USA egyes államaiban 1980-ig az epilepsziások még házasságot sem köthettek. A harmadik pedig, hogy Ayn Rand a kedvenc szerzője. E dolgokon túl nem igazán mondható különösebben érdekfeszítőnek Oliver Stone filmje. Igaz: olyan rögeszmésen prekoncepciósnak sem, mint a JFK vagy a Nixon, ahol szabadjára engedte konteóvezérelt fantáziáját. A Snowden ehhez képest inkább langyosan semmitmondó.

KORMÁNYPROPAGANDA HELYETT VALÓDI HÍREK

Előfizetőket keresünk – támogasd a független tényfeltáró újságírást havi 1000 forinttal!

Hogy új tények nincsenek benne, az persze megbocsátható volna, hiszen sok ezer cikkben, több száz könyvben, s jó pár tucat dokumentumfilmben gyakorlatilag mindent elmondtak az ügyről, ami hozzáférhető. De az már főbenjáró bűn a rendező és forgatókönyvíró – mindkettő Oliver Stone – részéről, ha az ismert tényeket képtelen új nézőpontból látni, valamint azokból eredeti levezetéseket produkálni.

Márpedig a filmnél ez a helyzet. Talán azért is, mert Stone az obligát elfogultságai miatt hímes tojásként bánik a főszereplő karakterével. Holott rendezőként nyugodtan élhetne interpretációs mozgásterével.

Vannak, akik Snowdent kategorikus kritikátlansággal tartják árulónak, s persze olyanok is, akik ugyanilyen kategorikus kritikátlansággal tartják hősnek. Stone filmje az utóbbi kategóriába sorolható, de tartozhatna az előbbibe is: tökéletesen mindegy. Ilyen nézőpontból csak sematikusan érdektelen alkotást lehet csinálni. Függetlenül attól, hogy mi a poszt szerzőjének véleménye, bármilyen művet örömmel fogadna, amely kritikus távolságtartással viszonyul a Snowden-ügyhöz. E szemléletmódtól válna élvezhetővé, zárójelbe téve a hitvitát.

Snowden figurájának Joseph Gordon-Levitt által megjelenítéséből pont az árnyaltság hiányzik. A filmben a nemzetbiztonságra felesküdő idealista konzervatívból válik a jogsértéseket feltáró idealista liberálissá. Snowden híveinek jelentős része nyilván szentségtörésnek, illetve legalábbis deheroizálásnak vagy áldozathibáztatásnak tudná csak felfogni, amennyiben a pozitív szereplő gyenge pontjaira vagy megkérdőjelezhető döntéseire erőteljesen fókuszálna egy drámaműfajú rekonstrukció.

Miként az Assange gyarlóságaira, baklövéseire rámutató Domscheit-Berg memoárja után is árulást kiáltottak sokan – amivel a kritikus nagyon nem értett egyet.  Mert ha valaki mások leleplezésére specializálódik, nem kifogásolhatja, ha őt is próbálják leleplezni. S itt van még egy dolog, amit e sorok írója ugyancsak nem bírt megemészteni.

Ha valaki leleplezi a tékozló, bukott angyalokat, akkor kérhet-e menedékjogot a Sátántól? Hát nem épp azt kívánja megakadályozni, hogy a Föld pokollá váljon?

Ám a film kitér nemcsak a válaszkeresés, hanem a kemény dilemmafelvetés elől is. Amennyiben valaki jogsértéseket tár fel, elfogadhatja-e egy olyan állam menedékjogát, ahol sokkal durvábban sértik a magánélethez és véleményhez fűződő jogokat, mint azok, akik elől menekül? Azért mégiscsak döbbenetes, hogy egy ilyen életrajzi alkotásban nincs komolyan vehetően boncolgatva a “Snowden Oroszországban” témája.

S itt muszáj feltenni ismét a kérdést. Hol az orosz (kínai, iráni, török, venezuelai, szingapúri, belorusz) Snowden? Lehet nagyon rossz véleményünk a nyugati kormányzatokról – s az is egyértelmű, hogy valóban történtek (és történhetnek ma is) jogsértések a demokráciák belbiztonsági rendszerében. De mégiscsak egyedül a nyugati típusú civil öntudat és jogállami kultúra az, amely kitermeli magából a Snowdeneket.

Nem valószínű, hogy bármely keleti rezsimben előfordulhatna, hogy miután a moszkvai, teheráni vagy pekingi Snowden előáll a leleplezeléseivel, utána hazájában, illetve országa befolyási övezetében zsinórban adják ki az őt dicsőítő könyveket és filmeket, valamint lelkesen tüntetnek érte.

Mennyi esélyt adnánk, hogy a keleti Snowden ugyanúgy megúszná, akár az “eredeti”, s nem jutna Litvinyenko sorsára? Miért van, hogy az NSA kínai, orosz vagy iráni megfelelőjének a nevét se igen tudjuk, nemhogy a titkos dossziéikba beleláthatnánk?

Persze a nyugati demokráciáktól nem kell annyira nagyon elájulni. Pont azért működnek amúgy, mivel nem kell tőlük elájulni. Nemrég derült ki, hogy a magánéletével próbált a hazai titkosszolgálat zsarolni egy újságírót. Amelyen mindenki nagyon felháborodott – e poszt szerzője is. Utána viszont a felháborodók egy része azon akadt ki, hogy a kritikus továbbgondolta a dolgot.

Stone filmje viszont minden sablonos elfogultsága dacára valamire tűrhetően rávilágít. Arra, hogy mindenki zsarolható – vagy legalábbis majdnem mindenki. A film be is mutatja, hogyan lehet bárki gyenge pontjára rátalálni, amennyiben bejárásunk van magánéletének jelszavaktól védett elektronikus zónájába. Ebből bárki összeállíthatja az aktuális, valamint a mindenkori hatalom elleni vádiratát – s még azt sem mondhatjuk, hogy ne lenne rá jogalap.

Snowden kedvenc szerzője, Ayn Rand állammal szembeni bizalmatlansága nagyon is megalapozottnak tűnik eme nézőpontból. Valóban: ha az állam a terrorizmus (vagy akár az illegális migráció) elleni legitim küzdelem jegyében szükségállapoti felhatalmazást kap, azt előbb-utóbb másra is használni fogja. Mondjuk a többi demokrácia elleni megfigyelésre, hogy belső értesülésekkel javítsa pozícióját az államközi gazdaságdiplomáciai tárgyalásokon. (Szabadkereskedelmi Egyezmény.)

S persze aztán belföldi szinten is csatasorba állítják a technikai eszköztárat. Újságírók, jogvédők, kínos témákat forszírozó polgárok rovására. Ami ellen sehol nincs teljes körű garancia. Ha valaki az államhatalom és holdudvara önérdekeit sérti, akkor szinte bizonyosan megtörténik, hogy a politika elkezdi kutatni a gyenge pontjait.

A legdurvább eset talán az volt, amikor az iraki háború kitörése után Joseph Wilson (aki korábban nagykövet volt, illetve Nigerben CIA-missziót teljesítve a bagdadi rezsim lehetséges uránbeszerzéseit vizsgálta) leleplezte, hogy a casus belli hamis adatokon nyugszik. Ezután a Fehér Házból kiszivárogtatták a CIA-ügynökként dolgozó felesége státuszát és személyazonosságát, veszélybe sodorva őt, családját – s mindenkit, aki titkos informátorként neki dolgozott.

Az ügyet egy, a Snowden-filmnél nagyságrendekkel jobb alkotásban dolgozták fel. A legtöbb ember, akire a hatalom próbál rátenyerelni, persze nem kerül ilyen éles helyzetbe. De amennyiben igaz, hogy egy közhatalmi szervezet teljes egészében beleláthat az elektronikus adatforgalmunkba, úgy bárkinél rábukkanhatnak olyan hajszálrepedésre, ahová a vésőt be lehet illeszteni, utat nyitva a gépezetnek.

Nem is az a kérdés: meg tudja-e mindezt tenni a kormányzat, illetve egy vele összefonódott nagyvállalat. Hanem az, hogy amennyiben megzsarolnak bennünket, hogyan reagálunk?

Erre nincs még közvetett válaszkeresés sem a filmben, amely Snowden heroizálására fókuszál – az NSA áldozatai csak elnagyolt, homályos alakokként villannak fel benne. Pedig a legtöbb ember, akire a titkosszolgálat (adott esetben jogsértően) kiveti a hálóját, nem súlyos köztörvényes bűnökkel vagy terrorizmusgyanúval lesz együttműködésre kényszerítve.

Sokkal enyhébb dolgok is válhatnak kompromittálódás nyersanyagává. A nyugati ember megszokta, hogy olyan dolgokért, mint házasságtörés, az átlagostól eltérő, ugyanakkor pironkodva leplezett szexuális hajlam, játékszenvedély vagy rendszeres alkoholfogyasztás, nem jár megkövezés vagy börtön. A félrelépő, a zugivó, a hazárdjátékos, a kettős életvitelt folytató azzal nyugtatgatja magát, hogy végül is a magánélete nem tartozik senkire, és nincs is joga senkinek beleszólni.

Már eleve nincs teljesen igaza, hisz a házastársára, akinek a háta mögött szexuális viszonyt folytat vagy a családjára, akinek megtakarított pénzét a függőségére költi nyilván mégiscsak tartozik a dolog. A zsarolás többnyire úgy működik, hogy a digitális kémkedés útján szerzett kompromittáló adat birtokában felkeresik az illetőt. Nyomást gyakorolva rá, s egyúttal igyekezve rögtön megnyugtatni.

Majd ők segítenek, hogy a dolog változatlanul titok maradjon, illetve akár kisegítik a szenvedélye miatti pénzzavarból. S minél szégyenteljesebbnek, takargatni valóbbnak tartja az illető az ügyet, annál inkább rá fog állni az együttműködésre. Hiába követel valaki transzparenciát a közéletben, ha magánéletében ő ugyanazt csinálja, amit az általa kárhoztatott politikusok: titkolózik, hazudozik. S családtagjai hiába adnak be felé irányuló, magánérdekű adatigénylést, azt kérdezve, hol jártál tegnap este, miért nem tudsz elszámolni a pénzzel?

Mivel is tud zsarolni a hatalom? Leginkább azzal, hogy rengeteg ember nem tudja, akarja vagy meri felvállalni önmagát, kedvtelését, igazi arcát. A kellő nyitottság és őszinteség hiányában az erre specializálódott apparátusok sokkal könnyebben tudják fellelni és átdöfni a célszemély lélektani Achilles-sarkát.

Minderről Stone filmje nemigen szól – illetve  a tőle megszokott összeesküvés-elméletek híján a mű unalomba fullad.

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom