VHS-szamizdat sufniszinkronnal – a hangalámondós fellazítás hősei

Ki döntötte meg a kommunizmust? Sok jelölt van e címre – s ha lenne e témában első helyezés, azt nyilván megosztva kapnák. Létezik olyan vélekedés, hogy e képzeletbeli dobogón ott kéne állnia a Rambo-, és Rocky-filmek sztárjának, az idén 70 esztendős Sylvester Stallonénak. Valamint a B-kategóriás akciófilmek királyának, Chuck Norrisnak. Legalábbis egy, a HBO-n mostanság sugárzott dokumentumfilm címe – Chuck Norris a kommunizmus ellen – a fentieket sugallja. De hogyan is vett részt e két tömegkultúra-ikon a vasfüggöny lebontásában, a diktatúrák megdöntésében? A film szerint ama – illegálisan behozott, fusimunkával sokszorosított, hangalámondásos – VHS-kazetták révén, amelyek nemcsak hazánkban terjedtek a rendszerre nézve halálos vírusként. De a miénknél nagyságrendekkel keményebb Ceausescu-rezsimben is. Ezt mutatja be dramatizált, rekonstruált jelenetekkel, visszaemlékező interjúkkal a hivatkozott alkotás.

 

 

A Rambo-filmeket a „Kárpátok Géniuszának” diktatúrájánál jóval puhább kádárizmusban is tiltották. Leginkább antikommunista, szovjetellenes tartalma miatt. Természetesen hivatalos bolti forgalomban nem lehetett hozzáférni a film kazettáihoz, s a mozikban sem vetíthették.

A pártállam vonalas propagandistái még a rendszerváltás kezdete előtt nem sokkal, a gorbacsovi glasznyoszty éveikben is dühödt kirohanásokat intéztek a nyugati kultúrmocsoknak bélyegzett – ugyanakkor a keleti blokk lakói között is népszerű – populáris termékek ellen.

„Az ítészek véleménye más: a Baltimore Sun kritikusa szerint például (- idézi a Newsweek -) Rambo  – hangos, buta, komisz, állatias és alantas. A vietnami veteránok a Rambót háborús pszichózisa miatt marasztalják el, de a pszichológusokból is ellenérzéseket vált ki a filmek regényesített, kalandosított erőszakkultusza, főként az a sugallat, amely 1985 problémáira katonás megoldást javasol: ki kell ütni, le kell lőni őket! […]

Egy előadásán megkérdezték tanítványai  Patrick D. Anderson politológus professzort, hogy hová sorolná be értéke szerint a Rambo-filmeket. A válasz így hangzott: „A szemétkosárba!” – írja Bokor László, a rendszer egyik legvonalasabb kincstári zsurnalisztája a Riadó a képernyőn című kötetében. (Zrínyi Katonai Kiadó, 1987. 90-91.o.)

A rendszerváltás  után pályafutását a 168 óra szerzőjeként folytató Bokor vonalasságára jellemző, hogy még 1987-ben is azt bizonygatta: a katyni vérengzést nem a szovjet titkosrendőrség követte el. „…hiába fogta ezt a mérhetetlen bűnt a GPU-ra a német propaganda, azóta bebizonyosodott, hogy az SS műve volt” – írta ugyanazon kötetben. (93.o.)

Pedig ekkoriban a legtöbb agitprop-kádernek már volt annyi esze, hogy ha igazat mondani nem tudnak, legalább olyat ne írjanak le, ami alapból védhetetlen. De 1987 Magyarországán – bármennyire acsarogtak is papíron Rambo ellen a párt-, és sajtómunkások -, igazából senkit nem izgatott, ki mit néz otthon a képmagnóján. (Amelyek akkor már tömegméretekben voltak használatban a magánlakásokban.)

Jogilag a betiltott művek vetítése (pláne nyilvános rendezvényen, filmszínházban) illegális volt. De azért már senki nem kapott börtönéveket, ha Ausztriából áthozott néhány műsoros VHS-kazettát, aztán rokonai, barátai, kollégái soraiban terjesztette a kalózkópiákat. A ’80-as évek második felében általános iskolás posztszerző maga is jó pár ilyen hangalámondásos videófilmet látott.

Gyökeresen más volt a helyzet a világtól mindinkább elzárkózó, saját „belső vasfüggönyével” még a szomszédos szocialista országoktól – főleg a nála puhább titói Jugoszláviától és kádári Magyarországtól – is izolálódó Romániában. Nagyon különböztek a feltételek és adottságok.

Nálunk a ’80-as évek derekán két tévécsatorna volt, mind bőségesebb kínálattal, évről évre több hivatalosan is „bebocsátást nyert” nyugati filmmel, sorozattal. A szilveszteri Szuperbolában pucér nős jelenteket, az Interpress Magazinban a nyugati médiából átvett cikkeket is lehetett fogyasztani a nézőknek-olvasóknak. Ami pedig hivatalosan nem jöhetett, az begyűrűzött a nálunk is puhább „jugóktól” vagy a sógoroktól.

Romániában viszont ekkoriban már csak kétórás napi tévéadás volt. Annak nagy részét is a Ceausescu-házaspár beszédeinek, programjainak ismertetése, műveinek dicsőítése, a rezsim propagandája tette ki. A Securitate és a pártcenzúra nem csupán a nyugati kiadványokra, filmekre vadászott.

De mindinkább indexre kerültek a reformkommunista, „revizionista” szovjet, jugoszláv (vagy épp „nacionalista-irredenta” magyar) szocialista országbeli alkotások is. Videóval (ami annyiba került a feketepiacon, mint egy jobb használt autó) nagyon kevés ember rendelkezett.

Így aztán Romániában a tiltott filmek nézése igazi „közösségi élmény” volt. Jó néhányan (vagy akár több tucatnyian) gyűltek össze a videóbirtokos házigazdánál, aki beszerezte a VHS-kópiákat. Az illető belépődíjat is szedett. Nem csoda, hisz a lejátszó és a kazetták beszerzése tetemes beruházás volt, aminek meg kellett térülnie.

Amellett egy ilyen vetítés hatalmas rizikóval járt. 15-20 ember között sanszosan akadt legalább egy besúgó vagy rosszindulatú, irigy feljelentő. Voltak is lebukásokat okozó razziák nemegyszer. A filmben nemcsak az amatőr „házimozigépészek” és az egykori nézők szólalnak meg. De azok is, akik náluk jóval nagyobb kockázatot vállaltak: a földalatti VHS-terjesztő hálózat feje, illetve a „sufniszinkront” kivitelező hangalámondó.

Mint a filmből kiderül, a mindent behálózó Securitate nyilvánvalóan tudott arról, hol és kik „románosítják” a külföldi mozisikereket. A sokszorosítás helyszínéül szolgáló (a korabeli szamizdatnyomdák elektronikus megfelelőjeként működő) házi filmstúdióban is volt ügynöke a titkosszolgálatnak.

Történt itt rajtaütés, házkutatás – s az alámondós szinkront csináló nőt (akit a hangja alapján még könnyebb volt beazonosítani) munkahelyén, a hivatalos filmiparban többször is kihallgatta az ottani Securitate-tiszt.

 

 

Akkor miért hagyta a mindenható állam üzemelni a hálózatot? Először is talán azért, mert a mindenható diktatúra csak a sematikus propagandában mindenható – a valóságban nem. Utolsó éveire a Ceausescu-rendszert már csaknem teljesen szétrágta a Balkánon és Kelet-Európában régóta komoly hagyományokkal bíró korrupció.

A diktatúra elvileg üldözte a feketepiacot – a gyakorlatban viszont szüksége volt rá. Az állami ellátásban jóformán semmit nem lehetett kapni: feketepiac nélkül a lakosság éhen halt (vagy sokkal hamarabb fellázadt) volna. A közszükségleti cikkek feketepiacának működtetői pedig nyilván felismerték, nemcsak kenyérrel él a fogyasztó. A szintén illegálisan beérkező óvszer és fogamzásgátló mellett a VHS-kazetták is megjelentek.

Valószínűleg létezhetett bizonyos informális alku a kazettacsempészek, illetve a határőrség és a titkosszolgálat egyes alsó-, és középszintű funkcionáriusai között. Hogy kenőpénzért és/vagy ajándék VHS-kazettákért az utóbbiak szemet hunynak, félrenéznek. Ám az jó eséllyel csak utólagos, túlzó legenda, hogy a legfelsőbb vezetést is ők látták volna el nyugati filmekkel, ezért ténykedhettek zavartalanul.

A pazar luxusban élő Ceausescu-klán és holdudvara a nekik engedelmeskedő diplomaták, külkereskedők, tudósítók (részben fedett hírszerzők) serege révén bármikor hozzájuthatott a legújabb nyugati filmekhez közvetítő nélkül is.  Zamfir, a kazettacsempész főnök inkább néz ki dörzsölt üzletembernek, (az is) mint idealista másként gondolkodónak. Ami önmagában jelképértékű: a szabadpiac győzött a kommunizmus felett.

Érdekes amúgy: pornófilmek nem jöttek a hálózaton át – holott nyilván lett volna rájuk igény. Vagy legalábbis ezekről nem szólnak az interjúalanyok. Ironikus, hogy a VHS-szamizdaton belül is működött cenzúra: a káromkodásokat a fordító-hangalámondó könyörtelenül mellőzte vagy szelídebb kifejezéssel helyettesítette.

S hogy igaz-e: Stallone és Norris döntötte meg a kommunizmust? Az kétségtelen, hogy a rendszer félt tőlük, amit lenézéssel próbált kompenzálni. A magaskultúra sznob hívének vélt intellektuális fölényével lefitymálva azokat. De lelke mélyén pontosan tudta, hogy valahol a Rambo-filmek ama sematikus hőskultusz tükörképei, amelyeken a szocialista realizmus is alapult.

Chuck Norris filmjeit is nehezen lehetne a művészet legfelső fokának tekinteni – de pont ezért olyan hatásosak. A tömeglélek, a néplélek legtöbbször nem a kifinomult, árnyaltan racionális értelmiségi világmagyarázatok hatására ábrándul ki a populista-fundamentalista rezsimekből. Hanem valamiféle  ellenpopulizmus/ellenfundamentalizmus bűvöletében.

A B-kategóriás akciófilmek kétosztatú fény-sötétség, jó-rossz, igaz-hamis világa tökéletesen alkalmas volt rá, hogy a Ceausescuért (vagy épp Kádárért) az aranykor idején sokáig kritikátlan bizalommal, netán rajongással lévő átlagember ugyanily kritikátlanul kezdjen rajongani a nagybetűs Nyugatért.

Szomorúan cinikus mosollyal nézhetjük, hogy a rendszerváltás, az uniós csatlakozás idején még a Nyugatért irreális vágyakkal, elvárásokkal, túlhajtott pozitív feltételezéssekkel lelkesedő tömegek ma ugyanily irreális, irracionális és szürreális módon ujjonganak a paradicsominak gondolt Nyugat-ellenes víziókért. Hát ilyen a történelem szarkasztikus humora.

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.