Bhopal: ima egy multiért

 

„A munkaadónk nemcsak a királyunk, hanem az Istenünk is. Tudod mit csinált? Lejött közénk és kezet fogott velem.” – mondja az indiai vegyi üzem helyi dolgozója a feleségének Ravi Kumar filmjében a Union Carbide elnök-vezérigazgatója, Warren M. Anderson Bhopalban tett látogatása után. A melós ugyanúgy imádkozott a rovarirtót gyártó céghez, mint a „hagyományos” istenekhez. S a gyár néhány héttel később valóban olyan lett, mint a hindu teológiában Síva, a pusztítás istene. Az óriási tartályokban lévő MIC (metil-izo-cianát) a beszivárgó vízzel reakcióba lépve gyilkos füstfelhővé alakult, s tízezer embert ölt meg a településen. Aki felelős volt a példátlan ipari katasztrófáért, éppúgy idézhette volna Bhagavad-gítát, mint az első termonukleáris robbantás után Robert Oppenheimer: „Én lettem a halál, a világok pusztítója.” De ki volt az igazi felelős? Biztos, hogy csak a Union Carbide? (Mely cég egyébként az USA atombombájának kifejlesztésében is részt vett.) A magyar HBO által idén sugárzott Bhopal: ima az esőért című filmdráma erre keres választ.

 

 

Az indiai származású rendező által jegyzett alkotás erénye, hogy nem próbálja az amerikai multicéget, s annak csúcsvezetőjét propagandaízű módon démonizálni, szörnyetegnek beállítani. A Martin Sheen alakította Anderson kifejezetten idealista, humánus topmenedzserként jelenik meg a film elején. Olyasvalakiként, aki gyárlátogatásakor szóba áll az indiai munkásokkal, őszintén érdeklődik sorsuk iránt, illetve döbbenten szembesül a biztonsági hiányosságokkal. Ugyanakkor próbálja védeni cégét az újságírói kérdések záporozása során.

„Biztonságos ennyi mérget tartani egy kisváros közepén?” – kérdi a vele interjút csináló riporter.  „Mikor idejöttünk, még nem volt kisváros. Kitelepültünk a prérire, Bhopal nőtt a fejünkre.” – magyarázza. (A szegénynegyed valósággal „ráépült” a gyártelepre.) Aztán rákérdeznek az MIC által okozott egyik halálesetre. „Szörnyen sajnálom, ami történt. De kíváncsi rá, hogy Indiában mi csinál a legtöbb asszonyból özvegyet? A malária. A Carbide itt is életeket ment. És még valami. Nálunk vannak a legszigorúbb szabályok az ágazatban, amiket itt nem tartottak be.” – fejtegeti, láthatóan őszinte meggyőződéssel. A filmből legalábbis ez jön át. Később az egyik vezetőtársa faggatja arról: miért pont India?

„Ez a személyes döntésem volt. A ’60-as években India háborút vesztett Kínával szemben. Majd egyenesen a Szovjetúnió karjaiba omlott, ami roppant mód dühítette Johnsont. Sam bácsi megkegyelmezett az éhező Indiának és végett vetett a hatalmas éhezésnek. De el is várta, ha a mi kenyerünket eszi, úgy táncoljon, ahogy mi fütyülünk. Jött az új kereskedelmi egyezmény.”
– „A 480-as törvénycikk?” – veti közbe a beszélgetőpartner.
– „Bizony az. Aminek nyomán Indiában forradalom indult a mezőgazdaságban. Megjelentek a hibrid vetőmagok, a műtrágyák és a növényvédő szerek. Mind egy céllal: hogy az éhező milliók ételhez jussanak.” – vallja Anderson. (A 480-as –  Agricultural Trade Development and Assistance Act című – jogszabályt valójában Dwight D. Eisenhower írta alá 1954. július 10-én.)

De bemutatják a gyár világát alulnézetből is. Bhopal szegények által lakott negyedében megállt az idő. Mintha nem is törölték volna el a kasztrendszert. Mobilitást blokkoló társadalmi hierarchia, az elrendezett házasságok világa ez. Ahol egy táskarádió, mint hozomány komoly adósságba dönti a vegyipari munkást. A tömegek nem érdeklődnek az oknyomozó sajtó iránt, helyette a bollywoodi giccs álomvilágába és a vallási eksztázisba menekülnek. S a katasztrófa bekövetkeztéig egy helyi oknyomozón kívül mintha senkit nem érdekelne a fenyegető veszély.

Legkevésbé az indiai hatóságokat. Melyek inkább elhallgattatni, csitítani próbálják az újságírót. A katasztrófa bekövetkeztéig a helyi lakosság inkább örült a munkalehetőségnek, s félve annak elvesztésétől, nem akarta meghallani a leadott vészjelzéseket. A cég, illetve vezetőinek felelőssége nyilvánvalónak és kétségtelennek látszik. De a film nem áll meg az ő vétkességük boncolgatásánál, hanem melléteszi az indiai kormány által viselt részt is.

 

 

„Hogy mi az igazság Bhopallal kapcsolatban? Az, hogy a Carbide-nak és az indiai kormánynak négy évbe került, míg sikerült megállapodásra jutnia? Hogy a saját kormányunk hagyta, hogy a Carbide per nélkül megússza? Hogy többen haltak meg azért, mert hiába vártak segítséget, mint közvetlenül a balesetben? Nos, én csak azt tudom, hogy a Carbide sosem tűnt el.” – hangzik el a film végén, bemutatva a ma is sokkoló képet mutató, szellemvárossá alakult gyártelepet és környékét.

Ebből logikusan adódik: a kormány is sáros. Mert lehet – sőt, nagyon esélyes – hogy a nemzetközi vállalat áthágta a biztonsági szabályokat. Csakhogy ezek betartását megkövetelni a helyi kormány feladata lett volna. A Carbide hanyagsága menthetetlen.

…a metil-izocianát-tartályok biztonsági riasztója már 1980-ban meghibásodott, a gáztisztító berendezések úgyszintén nem működtek, a súlyosan mérgező anyagokat nem az előírt hőmérsékleten tárolták – hiszen a hűtőberendezés üzemeltetése rengeteg energiába és pénzbe került volna –, és a csövek tisztításához szolgáló berendezések sem funkcionáltak rendesen. Gyakorlatilag már az is csodának számított, hogy a katasztrófa 1984-ig váratott magára.” – írja egy összefoglaló a Rubicon.hu portálon.

De ezt csak egy olyan kultúrában tehette meg, ahol az alacsonyabb kasztbeli polgárok élete kevesebbet számít. Ahol a formális demokrácia kulisszái mögött a tényleges hatalmat pár befolyásos klán gyakorolja. S ahol a fehér ember gyarmati múltért érzett lelkifurdalására rájátszva az összes felelősség a „gonosz nyugati multira” hárítható. Holott a cég legfeljebb csak az egyik, de korántsem az egyetlen bűnös a történetben.

Ennek dacára Warren M. Anderson – mint elsőrendű vádlott – bűnösségének kimondását indítványozta 1992-ben az ügyészség, illetve őt körözte 2014-ben bekövetkezett haláláig az indiai bíróság szökevényként, viszont a cég helyi illetékesei (akiknek a szabálytalan működést jelenteniük kellett volna, valamint leállítani az életveszélyes működést) negyedszázaddal később, 2010-ben mindössze pénzbüntetést kaptak.

Az indiai állam, továbbá annak politikusai, szakbürokratái kártérítési és büntetőjogi felelősségre vonásáról pedig szó nem lehetett. Andersont és vezetőtársait, akik – a katasztrófa utáni lincshangulatban sem bújva el, vállalva a felelősséget, Indiába utaztak – rögtön letartóztatták, de aztán furcsamód mégis elhagyhatták az országot, egyiküknek sem kellett börtönbe vonulni. Életszerű feltételezés, hogy az indiai kormánynak sem volt érdeke egy sikeres büntetőper, ahol a terhelt cégvezetők szóba hozhatták volna az ottani politikusok, közigazgatási vezetők felelősségét, inkompetenciáját, esetleges korruptságát.

A történet legparadoxabb – általánosabb érvénnyel is bíró – tanulsága, hogy a nyugati világcégek épp a nyugati értékek elől menekülnek a Harmadik Világ fejlődő országaiba. Egy nyugati országban, ahol van komoly független média, civil szektor, szigorúan betartott környezet-, és munkabiztonsági jogszabályok, egy ilyen tragédia bekövetkeztének valószínűsége jóval kisebb.

A nyugati civilizáción kívüli világ politikai kultúrája az, amely lehetővé teszi, hogy az oda betelepülő cégek úgy bánhassanak a helyiekkel, ahogy saját országukban nem tehetnék. Erre gyógyír pont az lehetne, melyet a keleti rezsimek vezetői úgy támadnak és tiltanak: a nyugati értékek terjedése. Egy nyugati vállalat ott tehet ilyesmit, ahol a helyi kormánynak sincsenek gátlásai alattvalóként kezelt polgáraival szemben. Ahol a nők jelenleg is másodrendűnek számítanak, illetve a szülők által egyeztetett kényszerházasságot megtagadó, illetve házastársat más kasztból választó fiatalok az életüket kockáztatják.

S ahol még a XX. század végén, alig pár évvel a bhopali katasztrófa után is megtörtént, hogy az özvegyet halott férje után „küldték” a hitük szerinti másvilágra. A Nyugat-ellenes nacionalizmus és a nyugati politikai korrektség egyformán szeret hallgatni a fentiekről, de egy olyan társadalomban, amelynek jelentős hányada eltűri, sőt támogatja, hogy a feleséget férje után küldjék a halálba, s nem emeli fel szavát a nemi erőszak, a kényszerházasság, a kasztrendszer ellen, ott civil kurázsi sincs. Sokkolta a világot, mikor  1987. szeptember 4-én Roop Kanwar, egy 18 éves lány elégette magát férje halotti máglyáján. (Részletes magyar nyelvű összefoglaló és lapszemle az ügyről itt.)

A lány „…hét hónappal korábban, 1987 januárjában ment férjhez Maal Sighn-hez, akivel előtte csak egyetlen egyszer találkozott. Nyilvánvaló, hogy nem szerelem-házasság volt, mint ahogy Indiában a házasságok 95 %-a  nem az, hanem a szülők döntése. […] Néhány, önmagát talán félelemből megnevezni nem kívánó tanú viszont azt állította, hogy a fiatal nőt  úgy kényszerítették, hogy satit kövessen el.

A nagynénje csűrjében bújt el, de rátaláltak. A máglyáról háromszor próbált elmenekülni, de az emberek visszanyomták. Ami viszont a legfélelmetesebb: hogy  mindez idő alatt  a tömeg tombolt. A jelenlevő több ezer ember, nem hogy megakadályozta volna az esetet, hanem megbűvölten ott állt és nézte, mindenhonnan nemes vajat (ghíít) hoztak, azzal öntözték órákon keresztül a tüzet, majd végül tejjel oltották el.

Hatalmas zarándokhellyé vált a falu: már az első héten kb. fél-millió ember látogatott el ide., akik összesen 25 ezer dollárt (!) adományoztak az újonnan alakult sati-bizottságnak, hogy templomot emeljenek a szent helyen. Pár nap alatt gombaszámra nőttek a felállított bódék és sátrak, hogy a sokaság igényét kiszolgálják.”

A Kumar filmjében sorolt dolgok – már 1982-ben egy vizsgálat felhívta a figyelmet az MIC és a víz reakciójának veszélyére, de Carbide kitart amellett: az MIC veszélytelen és nincs ellenméreg, valamint hogy a baleset egy alkalmazott szabotázsakciója volt, az Exxon Valdez által fizetett jóvátételt az olajkatasztrófáért 4 milliárd dollárra becsülik, a British Petrolét 42 milliárdra, a Union Carbide 470 millió dollárt, halottanként 300 dollárt fizetett – bicskanyitogatóan vérforralóak.

De ahogy Magyarországgal kapcsolatban sem fogadjuk el, hogy minden súlyos bűncselekményért, balesetért kizárólag a gonosz háttérhatalom, a nemzetközi tőke felelős, az itthoni oligarchák és vezetők pedig ártatlanok, a helyi állam és társadalom mindig csak szegény áldozat, ugyanezt Indiával kapcsolatban is érvényesíteni kell. Kumar filmje érvényesíti is. Senkinek nem fog ártani, ha megnézi.

Papp László Tamás

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal!

Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a!

Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.