Video

Az Átlátszó videóblogja nem csak szerkesztőségi anyagokkal korrupció, átláthatóság, környezeti ügyek és sok minden más témában.

filmkritika

Divatba jött a spionretró – kémsorozatok az RTL-csatornákon

Az RTL műsorra tűzött két olyan sorozatot is, amely a ’80-as évekbe, a hidegháború utolsó csatáiba, a szovjet-amerikai, illetve a kelet-nyugati hírszerzőjátszmák korába röpít vissza bennünket.  A Cool hónapok óta sugározza a Foglalkozásuk amerikai című szériát, amely egy, magát USA-állampolgárnak kiadó KGB-ügynök házaspár mindennapjait követi végig a Reagan-korszak Amerikájában. Az RTL Klubon pedig nemrég indult a Volt egyszer két Németország, ahol pedig egy fiatal keletnémet ügynök bevetéseit követhetjük nyomon, ugyancsak a ’80-as évek első felénél indítva a cselekményt.

 

banner2_mozgo_2

 

A két sorozat érdemei lényegében ugyanott vannak. A rendezők sikeresen produkálták a korhű látványvilágot. Csúcsminőségben szimulálva a hajdani öltözködést, zenét, lakás-, és járműkultúrát. Ugyancsak javukra írandó, hogy a központban lévő főszereplők negatív, de mégis rokonszenves, emberközeli hősök. Egy hanyatlóban lévő diktatúra kiszolgálói, ám nincs rajtuk a hidegháborús propaganda stigmája. Alapvetően életszagú és szerethető karakterekről beszélhetünk. Ez tehát a pozitívum.

Viszont az előnytelen oldal felé billenti a mérleg nyelvét, ahogyan a mélységi fedésben, kreált személyazonossággal az ellenséges országban dolgozó ügynökök munkáját bemutatja. Lényegében szinte nincs olyan epizód, amelyben ne volna üldözés, lövöldözés, verekedés, emberrablás, gyilkosság vagy más fizikai erőszak. Ami viszont pont hogy nem korhű. Így nem a Szovjetunió vagy az NDK, hanem az Iszlám Állam emberei viselkednek.

A kritikus nagyon is vagánynak tekinti a húzást, miszerint legyen a Gonosz Birodalmának ügynöke a főszereplő. De úgy látszik, a gyártók kicsit visszariadtak önnön merészségüktől. S igyekeztek minél több véres gaztettet a nyakukba varni a cselekmény során. A másik ok vegytiszta pragmatizmus lehet. Egyszerűen úgy gondolták, a jelenkori néző akcióéhségét muszáj kielégíteni, a terrormészárlások korában egy hidegháborús kémszéria enélkül nem szexi.

E sorok írójának azonban máig favoritja egy originál NDK-kémregénysorozat: az Álarcban. Főhőse keletnémet hírszerző, aki hamis személyazonossággal, szovjet hadifogságból visszatért Luftwaffe-pilótaként épül be az ’50-es évek nyugatnémet hadseregébe. Az NDK tényleg erőszakos állam volt, amely tömegével lövette halomra disszidálni akaró polgárait. De a kémszakmában mégsem az erőszakon volt nála a hangsúly.

Az ugyancsak életszagúan rokonszenves NDK-ügynök, Achim Detjen soha nem kap olyan utasítást főnökeitől, amiben lövöldözni kellene. Egyszer az utána szaglászó nyugatnémet kémelhárítás emberei tartanak a lakásán ellenőrzést.

“Azon kapja magát, hogy már a pisztolytárat vizsgálja felül, amikor eszébe jutnak Dohmke szavai: “Ha a hírszerző a fegyvere után nyúl, többnyire már el is késett…” Fáradt mozdulattal teszi vissza a Walthert a tokjába, amely azonnal el is tűnik az íróasztalfiók mélyén.” (Otto Bonhoff – Herbert Schauer: A láthatatlan sisakrostély – A maszkok titka. Zrínyi Katonai Kiadó. Bp., 1986. 275.o.)

Achim persze küldetése során jó párszor keveredik csetepatéba, de soha nem úgy, hogy erre kapna utasítást. Hanem időnként az akciók során támadnak rá, próbálják eltenni láb alól, de nem a nyugatnémet szervek illetékesei azok. Hanem olyan félkatonai vagy alvilági emberek (bujkáló nácik, fegyverkereskedők, kincsvadászok), akiknek keresztezi az útját.

“A CIA és a KGB szépen koreografált táncot lejtett egymás körül, ennek a balettnek megvoltak a maga sajátos szabályai; íratlan törvények, de mind a két fél igyekezett betartani őket. Árnyékbokszoltak, táncoltak, körbeugrálták a ringet, de eszük ágában sem volt megölni, vagy tönkreverni a másikat. Ha mégis megtörtént, akkor az egészen biztos egy hitehagyott, egy örmény ellenzéki, síita muzulmán forradalmár vagy egy maroknyi uruguayi városi gerilla elhamarkodott tette lehetett.”- írja egy másik kémregény. (Larry Collins: Labirintus. Victoria. 1991. 140.o.)

Mely nyugodtan elrugaszkodhatna a valóságtól, hisz cselekménye szerint az amerikai elnök agyát próbálják benne rádióhullámokkal kontrollálni. Ám még itt sem mondanak olyat, hogy akár a szovjet, akár az amerikai hírszerzők egymást gyilkolták volna.

Természetesen a KGB struktúrájában is létezett az agent-bojevik (harci feladattal megbízott ügynök), illetve az argenturno-bojevaja gruppa (harci feladattal megbízott ügynökcsoport). (Vaszilij Mitrohin: KGB lexikon. A szovjet titkosszolgálat kézikönyve. Alexandra. 160.o. 167.o.) Ám ezek inkább kémelhárítási feladatkört láttak el.

A külföldi hírszerzés alapjáraton intellektuális munka, nem pedig rendőri vagy katonai. De valamiért a rendezők nem merik ezeket a figurákat a kreatív és kombinatív elmejátékok síkján futtatni. A ’70-es, ’80-as évek kémregényei, s a belőlük készült filmalkotások magától értetődően a hidegháború termékei, amelyek nem feltétlenül életszagúságukról híresültek el.

Forsyth és Ludlum műveiben a szovjet ügynök minimum atombombát élesít, s kíván felrobbantani vagy szovjet cinkossággal rabolják el az USA elnökének fiát, esetleg ördögi terv által kívánják összeomlasztani az Egyesült Államok gazdaságát. Dale Brown a Vaskeselyű című ’87-es regénye egyenesen arra épül, hogy van a Szovjetunióban egy Connecticut Akadémia nevű bázis, egy kicsinyített Amerika, ahol hasonmásokat képeznek, majd a KGB likvidálja az eredeti személyt, melynek helyét az ügynök foglalja el.

Még talán John le Carré tudta leginkább függetleníteni magát a korszellem torzító hatásától.

De hogy miért nem lehet negyedszázaddal a Szovjetunió bukása után sem olyan sorozatot gyártani, ahol egy szovjet ügynök nem lövöldözik, azt nem tudni. De ha az életszerűség követelményétől el is tekintünk, a cikkírót akkor is sokkal jobban foglalkoztatják azok a szovjet ügynökök, akik Haladás fedőnevű műveletben a baráti kémkedés műfaját űzték a Varsói Szerződés országaiban.

Újságíróként próbált ezekről megtudni valamit, de meglehetősen kevés sikerrel. Pedig ha már KGB-ügynök van a sorozatban, akkor kémkedjen a szövetségesei ellen, az mégiscsak egyedibb lenne, mint a sok hidegháborús tucatalkotás.

Nagyon bírnánk egy olyan sorozatot is, amelyben Angela Merkel Németországát szolgálná – az NSA soraiba férkőzve – egy BND-ügynök. Vagy amennyiben mégis CIA, akkor legyen az ügynökük Izraelben, ahol olyasmit próbál kideríteni nem akarja-e a Moszad a Pollard-ügy fegyvertényét ismételni? Vagy még izgibb egy izraeli kém az USA titkosszolgálatának belső köreiben. De tetszene az is, ha egy iráni hírszerző mindennapjait követhetnénk valamelyik nyugati államban.

Csak hát ugyan ki merne ilyet hitelesen leforgatni, ha egyszer még a harmincvalahány évvel korábbi történések is csak torzító prizmán átszűrve jelenhetnek meg?

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Megosztás