Charlie Hebdo az HBO-n – Felemás emlékezés a kétkedés és gúny mártírjaira

Az HBO által a Charlie Hebdo elleni merénylet évfordulóján műsorra tűzött egyórás dokumentumfilmet a szikár ténybeli minimalizmus uralja. Nem megy bele semmiféle interpretációs fejtörőbe az indítékról, hogy miért tették. Fenti alkotás kulcsszava a hogyan. Ugyanakkor a miértek hiánya kérdéseket provokál a nézőben, de ezek válasz nélkül maradnak.

Nemigen tudunk meg sokkal többet annál, mint amit egy rutinosabb Google-felhasználó pár órás munkával fellelhet a világhálón archív videók, fotók, dokumentumok és nyilatkozatok képében. Persze a film új, exkluzív interjúkat épít bele a már publikus nyersanyagba, de összességében nem tesz hozzá lényegesen a dologhoz. S végképp nem helyezi azt interpretációs keretbe.

 

 

Mi azért lentebb felvetjük ezeket a hiányzó kérdéseket. Illetve szólunk arról, ami kimaradt. A Charlie Hebdo-ügy mérlege – töprengés egy dokumentumfilm apropóján.

A filmrendező a túlélők, szemtanúk, intézkedő rendőrök és az utasításokat kiadó hatósági közegek visszaemlékezéseit, illetve a cselekményekről készült amatőr és térfigyelő kamerafelvételeket belesűríti egy sorozatepizódnál alig hosszabb, riportszerű műbe. Mely szándéktalanul, önkéntelenül is aláhúzza, hangsúlyossá teszi az ismert különbségeket a novemberben történt párizsi robbantásokhoz viszonyítva.

A Kouachi-fivérek nem öngyilkos merénylők, de még a tipikus dzsihádista sablonjából is kilógnak. A magát tömegben felrobbantó vagy ott lövöldöző merénylő személyválogatás nélkül öl. Nem gátolja ebben, hogy így véletlenül olyanok is meghalhatnak, akik esetleg rokonszenveznek vele (netán maguk is bigott iszlám hívők) vagy még az ő fundamentalista gondolkodásuk alapján is nehezen mondhatóak bűnösnek (például csecsemők vagy kisgyerekek.)

Ám ők úgy vélik: majd az Isten a túlvilágon szétválogatja az ártatlanokat és a bűnösöket.

A két Kouachi azonban nagyon is szelektált. Kifejezetten a Charlie Hebdo munkatársaira, dolgozóira, a laphoz köthető emberekre utaztak. (Illetve rendőrökre lőttek.) Mikor a szerkesztőségnek otthont adó cím helyett tévedésből egy másik cég irodájába nyitottak be, s erre rájöttek, ott nem öltek meg senkit. S később, a mészárlás végrehajtása utáni menekülés alatt sem gyilkoltak civileket.

A menekülés pedig eleve nem jellemző az öngyilkos merénylőkre ugyebár. (Ugyanez a kóser üzletben túszokat ejtő, a fivérekkel kapcsolatban álló  Amedy Coulibaly cselekedeteire már nem mondható el. Ő nem válogatott ilyen módon.)

A nyomdából, ahol túszt ejtettek, Kouachi-ék felhívták a sajtót. S váltig bizonygatták, hogy ők ártatlanokat nem gyilkoltak. Nyilatkozatuk alapján egyértelmű, hogy számukra a vallásuk alapítójának kigúnyolása olyan bűn, amelyért halál jár. Tegyük hozzá: az iszlám országok jelentős részében a vallásgyalázás – tehát az iszlám tanainak nyílt bírálata, kifigurázása, gúnyolása, provokatív elutasítása – ha nem is halállal, de súlyos börtönévekkel szankcionálandó.

Jó néhány iszlám rezsimben az aposztázia és ateizmus, vagyis a hit elhagyása vagy megtagadása is büntetőjogi tényállást valósít meg. Vagyis a Kouachi-fiúk akár úgy is gondolhatták, hogy a maguk végletes módján ők csak érvényt szereznek a törvénynek.

„…a muszlimok igazi ellensége, amit mindenekfelett gyűlölnek és rettegnek, az nem a katolicizmus, hanem a szekularizáció, a laicizálódás, a materialista ateizmus. Szemükben a katolikusok hívő emberek, és a katolicizmus a Könyv egyik vallása; csak meg kell győzni a katolikusokat, hogy tegyenek még egy lépést, és térjenek át az iszlám hitre: íme, ez a kereszténység igazi muszlim víziója, az eredendő elképzelés.” (Michel Houellebecq: Behódolás. Magvető Kiadó. Bp., 2015. 160.o.)

Persze mind a tavaly januári, mind a novemberi párizsi vérengzés borzalmas. De az utóhatást tekintve van egy tényező, ami miatt a Charlie Hebdo elleni támadás nyugtalanítóbb. Az őszi robbantások részben pont amiatt kovácsolták össze lélektanilag Franciaországot és a nyugati világot, hogy potenciálisan bárki lehetett áldozat.

A szelektív, célzott Kouachi-féle gyilkosságok fogadtatásában viszont tagadhatatlanul benne volt a „maguknak keresték a bajt” attitűdje is. Hogy a karikaturisták és szerkesztőik provokálták ki az ellenük történt bűncselekményt.

Akik ezt hangoztatják, nem tudnak (vagy akarnak) belegondolni, hová vezet ez a logika. Ilyen erővel ugyanis egy miniszoknyában és kivágott blúzban utcára menő nő is önhibájából vonta magára a nemi erőszak következményeit. S akkor hasonlóképp bűnösek az iraki és egyiptomi keresztények, mivel a feszület viselésével, a keresztet vetéssel, valamint a templomba járással provokálták az iszlám hívőket.

Egy fundamentalistát lényegében minden olyan dolog provokál, ami nem illik bele dogmáinak zárt láncú rendszerébe. Ezt bizonyítja a dániai Mohamed-karikatúrák utáni műbalhé-szagú botránygerjesztés.

„A rákövetkező három hónapban az egész iszlám világban alaposan és szisztematikusan megbotránkozást gerjesztett Dániában élő muzulmánoknak egy kis csoportja, két imám vezetésével, akinek ott saját templomot biztosítottak. 2005 végén ezek a rosszindulatú menekültek Dániából Egyiptomba utaztak, a hónuk alatt egy dossziéval, amelyet ott lemásoltak és az egész iszlám világban elterjesztettek, többek közt Indonéziában is. A dosszié hamis állításokat is tartalmazott a muzulmánok állítólagos üldözéséről Dániában, valamint azt a célzatos hazugságot, hogy a Jyllands-Posten kormánylap.” (Richard Dawkins: Isteni téveszme. Nyitott Könyvműhely. Bp., 2009. 42-43.o)

Még fotóval is manipuláltak: egy malacvisítási versenyen készült fényképet állítottak be a próféta megsértésének. Mint aztán kiderült: „A fényképnek az égvilágon semmi köze nem volt sem Mohamed prófétához, sem az iszlámhoz, sem Dániához. Az iszlám aktivisták azonban, bajkeverő kairói útjukon mindhárom összefüggésre utaltak, előre kiszámítható eredménnyel. A gondosan dédelgetett „érzékenységek” és „sérelmek” a tizenkét karikatúra megjelenése után öt hónappal érték el a robbanási hőfokot.” (Uo. 43.o.)

De sokan úgy vélik: mindegy, hogy kinek van igaza. Az emberiségnek vélhetően a nagyobbik része ebbe a történetbe úgymond „nem akar belekeveredni.” A legtöbb ember, ha másképp nem, a maga módján vallásos. De még ha nem is az, a vallással összefüggésben akkor is egyfajta konformista és konfliktuskerülő álláspontot foglal el. Úgy véli, a vallás szép, tiszteletre méltó dolog, amit nem illik gúnyolni vagy támadni.

Van itt egy jól kitapintható kettős mérce. Az istenhívőknek, valamint felekezeteiknek természetszerű, senki (így a liberális ateisták) által sem megkérdőjelezett joga, hogy az istentagadást, a hitetlenséget, vallástalanságot akár éles, sértő hangon támadják, kártékony hülyeségnek nevezzék. De mikor ugyanezt a jogot fordítva a szekuláris, világi gondolkodók gyakorolnák a vallás rovására, rögtön felmerül, hogy azt meg kell torolni. (Lásd a merénylet utáni napokat, amikor Rogán és Harrach javaslatot tett a Lex Charlie Hebdo-ra.)

Nyilvánvaló a különbség aközött, hogy valaki önbíráskodó módon lelövi a vallásgúnyoló rajzolót, és aközött, hogy törvényesen akarja megbüntetni. Ám ez a különbség igazából csak annyi, mint a zsidókat pogromokon vagy gázkamrában gyilkoló antiszemita, illetve az őket „jogszerűen, békésen, vértelenül” zsidótörvényekkel diszkrimináló antiszemita között.

Mert ha az emberek 70-80 százaléka nem szeret valamit, mi sem egyszerűbb, mint megszavaztatni egy törvényt, amely a 10-20 százaléknak a többséget irritáló szokását, viselkedését betiltja. A legtöbb ember számára érthetetlen, (de legalábbis nehezen érthető), hogy valakik elvi alapon ragaszkodnak afféle dolgokhoz, amit az átlag, a főáramú közvélemény elítélnek. S nem fogadják el, hogy az egyénnek, illetve a kisebbségnek olyan dolgokat is jogában áll megtenni, ami az elsöprő többség számára gusztustalan, sértő, visszataszító.

Bűnrészesek ebben a kettős mércében azok a „haladó” balliberális értelmiségiek is, akik az iszlám-, vagy keresztényellenes heccelődés jogáért kiállnak, viszont a zsidóellenes gúnyrajzokat és a Holokauszt-tagadást büntetnék. Pedig a véleményszabadság csakis értékmentes alapon működhet, nem lehet szelektálni a gúny vagy kétkedés, tagadás céltáblái és tárgyai között.

A Kouachi-fivérek által megjelenített fundamentalista totalitarizmus kegyetlensége sokkal rafináltabb, s egyúttal veszélyesebb. Nem azt üzeni, hogy „a globális kalifátusért gyilkolunk személyválogatás nélkül.” Hanem pont azt, hogy „kedves átlagemberek, veletek nincsen bajunk. Mi a hitünket gúnyolókra vadászunk. Titeket nem bántunk, ha jól viselkedtek.”

S hogyan kell jól viselkedni? Például nem szabad bírálni az iszlám dogmákat. Az ilyen kifinomult, precíz gyilkosságok alattomosabb félelmet és durvább öncenzúrát váltanak ki a nyugati társadalmakban, mint az egyáltalán nem szelektáló öngyilkos merényletek. Az emberek nem azért nem bírálják majd az iszlámot, mert ennyire tapintatosak, hanem azért, mert félnek. „…az angol lapok önmegtartóztatása nem annyira a muzulmán elégedetlenség  iránti érzékenységüknek köszönhető, mint inkább annak, hogy nem kívánták bezúzatni az ablakaikat.” – idézi a Dawkins-kötet Andrew Mueller újságírót a Mohamed-karikatúrákkal összefüggésben. (44.o.)

A dokumentumfilm steril objektivitásának persze előnyei is vannak. Aki csak néhány percre belemerült az internetes fórumok franciaországi merényletek utáni komment-termésébe, lehangoló tapasztalatokat gyűjthet be az emberi természetről. A terrorcselekményen (vagy máskor gyerekgyilkosságon, nemi erőszakon, állatkínzáson) felháborodó emberek – veszett tombolásba kezdve – lényegében vérszomjas ösztönlényhez illő módon kezdenek az elkövetőkéhez hasonló recepteket ajánlani a tragédia kezelésére.

Népnyelvre lefordítva: a tettesekkel ugyanazt kell csinálni, amire ők vetemedtek áldozataiknál. Pillanatok alatt olyan háborús pszichózis és tömeghisztéria jön létre, amelynek legfőbb vesztese pont az a kötetlen szabadgondolkodás, ami a Charlie Hebdót is jellemezte. Eme indulattól a film kétségtelenül mentes, ugyanakkor nemigen kínál ellene hatásos gyógyírt vagy terápiát.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.