Video

Az Átlátszó videóblogja nem csak szerkesztőségi anyagokkal korrupció, átláthatóság, környezeti ügyek és sok minden más témában.

ismeretterjesztés

Amerika kivonul – felszaba-dúlás vietnami módra

Amennyiben a Föld valamely pontján katonailag beavatkozik az USA, többnyire emberjogi jelentések tömegében részletezik az ennek során történt sérelmeket. Holott van egy olyan mozzanat, ahol lényegesen több jogsértés történik annál, mint amikor Amerika bevonul. Mégpedig az, ha Amerika kivonul. Kitűnően dokumentálja mindezt az Utolsó napok Vietnamban.

A dokumentumfilm bemutatja, hogy a dél-vietnami emberek jelentékeny tömegeinek körülbelül annyira volt felszabadulás az “északi testvérek” 1975-ös bevonulása, mint nekünk a szovjeteké 1956-ban. Menekültek is százezrével – éppúgy, mint a mi disszidenseink. Különösen időszerű ez az HBO által 2015-ben sugárzott dokumentumfilm most, hogy az amerikai megszállás Irakban történt befejeződésének következménye nem stabilizáció lett, hanem az Iszlám Állam felemelkedése, tömeggyilkosság és menekülthullám.

 

 

Mikor egy demokratikus nagyhatalom kivonul egy országból, régióból vagy egyéb területről, ahol korábban fegyveres erővel jelen volt, az komoly dilemmát vet fel az illető ország vezetésében. Mi legyen azon helyi nyugatbarát személyek tömegeivel, akik aktívan támogatták a jelenlévő nyugati állam hadseregét, titkosszolgálatát, vállalatait, nyíltan jóban voltak annak embereivel? Így életveszélybe kerülhetnek.

Ez a dilemma merült fel 1962-ben Algériában a francia hatóságok részéről. Akik végül az őket régebben kiszolgáló, segítő, támogató algériai lakosok többségének nem nyújtottak menedékjogot Franciaországban. Ezért azok jelentős részét az új, diktatórikus algériai rezsim lemészárolta, megkínozta vagy bebörtönözte.

Dél-Vietnamban – ahol az USA az 1954-ben Dien Bien Phu-nál vereséget szenvedő franciákat váltotta a nyugatbarát dél-vietnami állam patrónusaként – ugyancsak több millió helyinek volt félnivalója az észak-vietnami hadseregtől, amely 1975 tavaszán már a déli fővárost, Saigont fenyegette. Az 1954-ben békeszerződéssel lezárt vietnami háború nem az 1964-es amerikai beavatkozással kezdődött újra, hanem már 1959 májusa  óta tartott.

Ekkor határozta el ugyanis az északi országrészt állampártként irányító Vietnami Kommunista Párt, hogy kiterjeszti a déliek elleni gerillaháborút, fegyverszállítmányokkal, emberanyaggal, titkos ügynökökkel és kiképzőtáborokkal támogatva déli elvtársait. Az Egyesült Államok kezdetben tanácsadókkal, hírszerzőkkel és fegyverekkel, 1964-től kezdve pedig nyíltan, reguláris haderővel próbálta feltartóztatni a kommunista expanziót.

Sikertelenül. Az 1973. január 27-én aláírt, az USA csapatainak kivonásáról szóló párizsi szerződés elvileg garantálta Dél-Vietnam függetlenségét. Viszont ezt már semmiféle ütőképes katonai erő nem biztosította. A déli állam hadserege nem volt képes önállóan felvenni a versenyt a szovjet támogatású északi katonasággal. A Ngo Dinh Diem, majd az őt 1963-ban puccsal megbuktató tábornokok vezette déli rezsim korrupt és diktatórikus (a nyugatiak gúnyosan csak “diemokráciának” becézik a rendszert) ám vietnamiak milliói szemében még mindig kisebb rossz az északi totális kommunista diktatúrához viszonyítva.

Észak-Vietnamban 1945 után mindenféle magántulajdont és szabadságjogot eltörölnek, kegyetlen vallásüldözés folyik. A másfél milliósra tehető északi katolikus populációnak több mint egyharmada, hatszázezer ember menekül délre. Amikor pedig a Tet-offenzíva során, 1968 februárjában elfoglalják Hue városát, a Vietkong legkevesebb háromezer, de más becslések szerint 28 ezer embert mészárolt le. Köztük nyugati állampolgárokat, például francia szerzeteseket és nyugatnémet orvosokat is.

Természetesen a csaknem évtizedes hosszúságú vietnami háború alatt a saigoni rezsim és az amerikai hadsereg is sok atrocitást követett el. De ezeket szinte kivétel nélkül maga az amerikai sajtó tárta fel, az USA közvéleménye pedig határozottan elítélte. Arról viszont máig nem lehet szó, hogy a győztes északi rendszer is beismerje az általuk elkövetett háborús bűnöket. Vietnamban máig tilos nyíltan beszélni a kommunisták által végrehajtott mészárlásokról és kínzásokról.

A film hathatósan cáfolja a közkeletű elképzelést, miszerint a háború “gonosz amerikaiak”  és “ártatlan vietnamiak” között zajlott. Valójában legalább annyira volt “belvietnami” polgárháború. Sok százezer vietnami állt az amerikaiak oldalán. Alkalmazottak, alvállalkozók, informátorok, katona-, és rendőrtisztek, tolmácsok, szakértők tömege dolgozott nekik. Dél-Vietnam kereskedelme és turizmusa lényegében az amerikai jelenlétre épült.

Rengeteg vietnami került baráti, kollegiális, üzleti, érzelmi, családi vagy szexuális kapcsolatba az amerikaiakkal. Számos amerikai diplomata, katona, üzletember és újságíró tett szert vietnami házastársra vagy szeretőre. Sok gyerek született ilyen vegyes párkapcsolatból. Prostituáltak, vendéglősök, boltosok serege profitált az amerikaiakból.

Ezek az emberek természetesen nem örültek a vietnami kommunisták előrenyomulásának. A Hue északi megszállása idején történt mészárlás emléke elegendő volt ahhoz, hogy százezrek kezdjenek fejvesztett menekülésbe.

A film helikopterpilóták, tengerészgyalogosok, diplomaták, hírszerzők, dél-vietnami menekülők visszaemlékezései és korabeli archív felvételek segítségével mutatja be a helyzetet. A párizsi békeszerződést megszegő északi offenzíva után Gerald Ford amerikai elnök 722 millió dolláros segélyprogram megszavazását kérte a törvényhozástól.

Mivel a háború ekkora a déliek számára megnyerhetetlenné vált, eme összeg azt a célt szolgálhatta volna, hogy ne csak a mintegy hatezer USA-állampolgárt menekítsék ki, de az amerikaiakhoz lojális vietnami százezrek evakuálásáról is gondoskodjanak. De a Kongresszus leszavazta a programot.

Eme pénz híján gyakorlatilag hasonló félillegális, spontán embermentésekre került sor, mint a Vészkorszak idején. Szinte minden amerikai katona és polgári tisztviselő ismert vagy kedvelt néhány vietnamit. S többnyire őket próbálta magánúton kimenekíteni.

Ezek a sztorik tárulnak fel a dokumentumalkotásban. Lényegében az történt, hogy a washingtoni Ford-adminisztráció tudatta: pénzt nem adhat az evakuációra, de az utolsó napokban félrenéz, illetve cinkosan szemet huny afölött, hogy ottani emberei minél több helyi lakost próbálnak biztonságba juttatni. A nagykövetség előtt álló, az utolsó helikopterekre és hajókra kétségbeesetten feljutni akaró tömegek láttán a néző nem tud nem a migránsválságra gondolni.

A pánik érthető, hisz azok, akik bírálták a kommunistákat, együttműködtek az amerikaiakkal vagy magánvállalkozással rendelkeztek (és ilyenek százezrével, ha nem milliós létszámban voltak) igen kemény évek elé nézhettek. Százezrével kerültek átnevelő tábornak nevezett koncentrációs táborokba. A kivégzett és megkínzott foglyok pontos száma máig ismeretlen.

Bosszantóan időszerűtlen dokumentumfilm ez. A kommunizmus leleplezésére és felszámolására alapított Fidesz ma – a keleti nyitás jegyében – a tömegeket legyilkoló és elüldöző vietnami kommunistákkal is barátkozik. Mi több, államunk egy másik ázsiai diktatúra tömegoszlató elitrendőreit is kiképzi.

A tagadhatatlanul más kultúrájú és bőrszínű menekültek látványa pedig szintén kellemetlen lehet azoknak, akik a keleti diktátorokkal örömest kezet fognak, az előlük menekülőket viszont még maszkban és kesztyűben sem szívesen érintik meg.

Papp László Tamás

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.

Megosztás