Video

Az Átlátszó videóblogja nem csak szerkesztőségi anyagokkal korrupció, átláthatóság, környezeti ügyek és sok minden más témában.

filmkritika

Lejáratás és bomlasztás: laza forráskezelés és politikai manipuláció az ügynökfilmben

Február 24-én mutatta be a közszolgálati televízió a Fidesz-párti médiaholdudvar által sűrűn foglalkoztatott újságíró, Huth Gergely rendezésében a Lejáratás és bomlasztás – a hálózat örök címmel készült dokumentumfilmet. A nézők közül többeknek, így e cikk írójának, valamint a Magyar Nemzet egyik szerzőjének is feltűnt, hogy Lejáratás és bomlasztás címen már publikált, illetve a film által tárgyalt, annak jelentős részét kitevő üggyel már jóval annak sugárzása előtt is foglalkozott egy másik szerző.

Miután a főcím azonossága, és a részbeni témaegyezőség sajtókritika tárgyává vált, a film rendezője nyilatkozatot tett közzé, aztán az Átlátszó megkeresésére is válaszolt. Huth szerint ők nem követtek el plágiumot: igaz, ezzel nem is vádolta őket senki. Ugyanakkor a dokumentumfilm forráskezelése, hivatkozási metódusa jó pár kérdést felvet. A közpénzből támogatott film producere, Skrabski Fruzsina is reagált a dologra. Megkérdeztük Gál Évát, a témában először publikáló kutatót is.

Korábbi cikkeink a Huth-művekről

Mégis kap pénzt a PestiSrácok a kormánytól, nem is keveset

Fidesz: gongóból van a kerítés

Békemenet, CÖF, CÖKA, Pestisrácok – mi fán terem, kinek szolgál a magyar gongó?

475 millió forintból hirdette a kormány, hogy Magyarország erősödik

Huth Gergelyt öt évre eltiltották a cégvezetéstől

Várhegyi, Kaminski és Huth cégei a Fidesz-frakció szerződéslistáján

Itt a civil támogatások listája: a kormány mellett demonstrálni menő

A Lejáratás és bomlasztás – a hálózat örök című dokumentumfilmet a Médiatanács 9 millió forinttal támogatta a Magyar Média Mecenatúra program keretében. A közszolgálati tévében való közvetítését megelőzően, február 12-én vetítették az Urániában, a díszbemutatón Kocsis Máté Fidesz-politikus, józsefvárosi polgármester is beszédet mondott. Az alkotás jelentős része a pártállami titkosszolgálatnak a Rákosi-korszakban bebörtönzött Szalai Sándor volt szociáldemokrata politikus, szociológusprofesszor ellen az ’56 utáni években indított titkos lejárató műveletével foglalkozik.

A filmkészítők Hankiss Ágnesnek, a Hamvas Intézet igazgatójának egy 2012-ben publikált tanulmányát jelölték meg alkotásuk forrásául. Csakhogy a témát kutató Gál Évának már 2010-ben, a Történelmi Szemle az évi második számában jelent meg részletes tanulmánya az ügyről, illetve a benne érintett személyekről. Mi több, egy 2009-es folyóiratcikkben, az Interpress Magazin 2009. augusztusi számában is kitért rá. Munkája 2013-ban Lejáratás és bomlasztás főcímmel, Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében alcímmel könyv formában, egy tanulmánykötet részeként is megjelent.

Miért nem idézték?

A film viszont Gál kutatásaira egyáltalán nem hivatkozott. Gál Éva történész, levéltáros, a történettudományok kandidátusa. Nyugdíjazásáig a Magyar Országos Levéltár, illetve a Fővárosi Levéltár levéltárosa, majd a Budapesti Történeti Múzeum főmunkatársa volt. Az ’56 utáni megtorlás állambiztonsági vonatkozásait személyes okból kezdte tanulmányozni, hiszen férje, Litván György a forradalom leverése után évekig börtönben ült, majd a rendszerváltáskor ő lett az ’56-os Intézet igazgatója. Amely intézettől a támogatás nagy részét az első Orbán-kormány 1998-ban megvonta.

huthkocsis

Felmerül a kérdés, hogy Gál Éva 2009-es cikkét, 2010-es tanulmányát miért nem idézték, hivatkozták a 2012-es Hankiss-tanulmányban, illetve a 2015 elején bemutatott Huth-filmben? Ezt a kérdést február 20-án, a sajtóvetítés után az mno.hu kritikája vetette fel:

2013-ban ugyanezen a címen Gál Éva történész is tanulmánykötetet adott ki, szintén érintve a Szalai-ügyet – ám a film ehhez a kérdéshez sehogy sem viszonyul. Csak annyit tudni, hogy a film készítői – Huth Gergely és Kerekes András – a Hamvas Intézetben folyó kutatást tartják hitelesnek; azt nem indokolják, hogy miért, s az sem derül ki, milyen más kutatással ismerkedtek meg. Bár a rendezők saját feltáró munkát nem tettek a film mögé, a témát sikerült a máig ható következményei felől szemléltetni.” – írja a jobboldali napilap szerzője.

Erre a cikkre reagált a film rendezője, illetve az abban a kor szakértőjeként nyilatkozó Hankiss Ágnes a Pesti Srácok portálon a tévévetítés után. Hankiss itt elmondta, hogy nem olvasta a korábbi Gál-tanulmányt.

„A helyzet a következő: Isten bocsássa meg nekem, de Történelmi Szemlét nem szoktam olvasni. Az említett tanulmánnyal sohasem találkoztam. Nem vagyok történész – Szalai esetét is elsősorban pszichológiai szempontból dolgoztam fel, személyes emlékekkel, kommentárokkal tarkítva. Az állambiztonsági eszköztárral amúgy sorozatszerűen foglalkozom – lásd a Hamvas Intézet honlapján is megtalálható többi füzetet (Kéthly Anna és mások lejáratásának a történetével). Nem állt szándékomban Gál Évát utánozni – ha tehetek egy talán szerénytelen megjegyzést: erre nem hiszem, hogy rá volnék szorulva.” – nyilatkozta Hankiss.

Hankiss Ágnest az Átlátszó részéről e cikk szerzője is megkereste. Ahogy a film készítőit is. Alapvetően arra keresve választ: szerintük helyes, elfogadható, szakmailag megfelelő, illetve etikus volt-e az, hogy a filmben még csak utalás sem történt erre a Gál Éva-tanulmányra?

Kérdéseinkre a korábban a Fidesz EP-képviselőjeként is dolgozó intézetigazgató szintén megerősítette, hogy Gál Éva munkásságát korábban nem ismerte. Elmondása szerint „…a Történelmi Szemlében megjelent cikkel, avagy Gál Éva ilyen tárgyú munkásságával sem interneten, sem hallomásból nem találkoztam…” Hozzátéve azt is, hogy emiatt „…egy cseppet sem érzem úgy, hogy szégyenkeznem kéne.” – fogalmazott. Elmondva azt is, hogy tanulmányának szerinte „…sem műfaját, sem feldolgozásmódját, sem voltaképpeni tárgyát tekintve nincsen köze Gál Éva munkájához.” – mondta el Hankiss. Megjegyezve: „…írásom felhasználásáért a filmben semmilyen honoráriumot nem igényeltem és nem is kaptam.” A Hamvas Intézet igazgatója azt is megemlítette:

„Az általam kiváló újságírónak tartott Huth Gergely filmjében kérésére elmondtam a véleményemet a vonatkozó témáról, de a film szerkesztésében, forrásainak meghatározásában, stb. semmilyen szerepem nem volt, így ezeket a kérdéseket nekem hiába is teszi fel.”

Az általunk ugyancsak megkérdezett Huth Gergely rendező – akinek cége korábban a Fidesz-frakciónak is adott milliós összegekért tanácsokat – film tévében való leadása után úgy indokolta Gál Éva könyvének kihagyását, hogy:

„…nem akartunk oktalanul vitát generálni, hiszen a Nagy Imre Alapítvány támogatásával 2013-ban kiadott kötet akár a film egyik forrása is lehetett volna, mert az is részletesen foglalkozik a kommunista rezsim által üldözött és ügynökgyanúba kevert Szalai Sándor professzor történetével, izgalmas és hiteles módon. Filmünk forrása azonban Hankiss Ágnes a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet kiadásában megjelent Lejáratás és bomlasztás – A kommunista állambiztonság eszköztára című alapos és nagyobb merítésű munkája volt, amely egy évvel korábban, 2012-ben látott napvilágot.”

Ő is azt állítja, hogy a 2010-es tanulmány létéről korábban nem is tudtak.

Csak most tűnt fel számunka, hogy Gál Éva már 2010-ben írt Lejáratás és bomlasztás címmel egy rövid tanulmányt a Történelmi Szemle folyóiratba, így vélhetően a szerző is magáénak érzi a figyelemfelkeltő címet.

Kérdéseinkre nekünk is azt mondta, „…Gál Éva könyvét nem használtuk, az jelentős részben egészen más tematikát követ, mint a film és a Hamvas-füzet. Mi egy állambiztonsági módszer alkalmazását követtük végig, 1957-től 1990-ig, miközben Gál Éva egy szűk értelmiségi kör elleni hálózati munkát taglal. Tehát semmiféle plágiumügybe nem keveredtünk, hivatkozást, forrásmegjelölést nem hagytunk le a filmről. Az idézett cikket csupán azért írtuk, hogy ne gondolja bárki is, tiszteletlenség, elutasítás van bennünk Gál Éva munkája iránt, az egész egyszerűen 90 százalékban más témát érint.

Nem plágium, de vitatható

Természetesen nem tekinthető plágiumnak, ha valaki ugyanazon személy, esemény, ügy történetét az eredeti források alapján feldolgozza, s közben – információhiány, a tájékozódás elmulasztása, figyelmetlenség vagy egyéb ok miatt – nem hivatkozik egy korábbi, hasonló feldolgozásra. Így látja ezt a 2009-es cikk és 2010-es tanulmány szerzője, Gál Éva is, aki elmondta nekünk tett nyilatkozatában, hogy „ugyanazokban a levéltári iratokban bárkik kutathatnak, bárkik írhatnak ugyanarról a kérdésről – sőt éppen az az egészséges, ha senkinek nincs monopóliuma valamilyen témára.

Ezt Hankiss Ágnes is hasonlóképp gondolja, mondván: „…sem az állambiztonsági forrásanyagok, sem az állambiztonsági kulcsfogalmak nem képezhetik senkinek kizárólagos szellemi tulajdonát.”

Ugyanakkor a kutatásetikai szokásjog a korábbi kutatásokra, feldolgozásokra, szakcikkekre való hivatkozást íratlan szabályként elvárja, de legalábbis javallja. Az persze lehetséges, (még ha kutatás-módszertanilag esetleg vitatható, szóvá tehető is) hogy valaki 2012-ben úgy tesz közzé egy tanulmányt, hogy nem ismeri az ugyanolyan témájú, forrásbázisú, ugyanazon ügyről szóló 2010-es tanulmányt. De a film 2014-es készítésekor, 2015-ös leadásakor már Gál Éva könyve rég a boltokban, könyvtárakban, antikváriumokban, a 2010-es tanulmánya pedig – a közzétételi adatok szerint – 2012. július 3. óta az interneten volt.

Kérdés, mennyire tekinthető (tekinthető-e?) lényegesen, alapvetően más témájúnak egy olyan tanulmány, amely egészében (a film esetében pedig jelentős részben) ugyanazon személy titkosszolgálati ügyével foglalkozik. Kérdés az is, mennyire várható el egy közpénzből finanszírozott, köztévén leadott dokumentumfilmnél, hogy lehetőleg minden forrást idézzen, említsen meg? (Ugyebár a film esetén összesen két potenciális forrásopció volt.)

Skrabski Fruzsina producert is megkereste az Átlátszó.

Mint producer arra figyelek, hogy ne legyenek tárgyi tévedések a filmben és szakmailag jó minőségű filmet állítson elő a rendező. Huth Gergő alapos, nagyon szép és érdekes filmet készített. Mint filmkészítő azt tudom mondani a problémára, hogy egy film nem tanulmány, tehát nem idéz minden, a témában megjelenő irodalmat. Ez szerintem egyetlen történelmi dokumentumfilmmel szemben sem elvárás.

Portálunk megkereste a 2010-es tanulmány, illetve a 2013-as kötet szerzőjét, Gál Évát is.

Ha egy kutató – bármilyen tudományterületen – hozzáfog egy kérdés kutatásához, elemi követelmény, hogy mindenekelőtt utánanéz: van-e irodalma ennek a témának, mit írtak már erről? Ma, az internet korában ez nem nehéz feladat, de azelőtt is voltak már bibliográfiák. Semmi kétségem afelől, hogy Hankiss Ágnes – mint mondotta – nincs rám szorulva, de egy kutatóintézet igazgatójától mégis elvárható lenne, hogy akár kutatás közben, akár már az utolsó fázisban, a publikáció előtt tájékozódjék a téma esetleges feldolgozottságáról.”- mondta Gál Éva, aki szerint tudományos mű esetén az eredeti – például levéltári – forrás hivatkozása elvárható.

Lehet, hogy az már túl magas igény, hogy ha a szerző idéz valamilyen forrásból (ebben az esetben levéltári iratból), akkor adja meg az idézet lelőhelyét? Ez nem csak a történetírásra vonatkozik, hanem a szociológiára, pszichológiára és minden más tudományágra. Esszé, ismeretterjesztő írás esetén persze a szerzőre van bízva, hogy akar-e hivatkozni valamire.” – fejtette ki Gál Éva.

Ami Huth Gergely érvelését illeti, vagyis azt, hogy ez én szakfolyóiratban megjelent „rövid tanulmányommal” szemben a dokumentumfilm forrását Hankiss Ágnes „alapos és nagyobb merítésű munkája” képezi, csak azt tudom mondani, hogy a Történelmi Szemle 2010. évi 2. számában megjelent rövid írásom 37 oldal, míg Hankiss Ágnes 13 oldalnyi saját szövegében Szalai Sándor ügyével 10 és fél oldalon foglalkozik. A Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet és az ENP Képviselőcsoport közös kiadásában megjelent mű többi része (mintegy 90 oldalon) az ÁBTL-ben kimásoltatott iratokat közli facsimilében (az összesen 122 oldalas füzet többi része címlap, előzéklap).” – fűzte hozzá Gál Éva a dokumentumfilm kapcsán támadt vitához.

Azt is megemlítve: „A mintegy 90 oldalas melléklet lényegesen több iratot közöl, mint amennyire én a cikkemben hivatkoztam, s ez szintén bizonyítja, hogy Hankiss Ágnes nem az én korábbi írásom alapján dolgozott, hanem az eredeti levéltári forrásokból. Tehát szó sem lehet másolásról. Egyébként nagyon hasznosnak tartom az eredeti dokumentumok mellékletként történt közzétételét, s ezt csak megköszönni lehet. Csak itt is hiányolom, hogy nem adta meg a jelzeteket.” (A Hankiss-szövegben se lapalji, se szövegvégi forráshivatkozó lábjegyzetek nincsenek.)

Ki volt Szalai Sándor?

A fenti tanulmányok témáját, illetve a film jelentős részét Szalai Sándor szociáldemokrata politikus, későbbi szociológusprofesszor ügye alkotja. Gál Éva 2009-2010-es, aztán Hankiss Ágnes 2012-es írása illetve Huth filmje is a Szalai elleni titkosszolgálati műveleteket tárja fel eredeti iratok alapján.

A Horthy-korszakban újságíróként, kiadói szerkesztőként dolgozó, a II. világháború idején munkaszolgálatra elhurcolt Szalai Sándor 1945 után a Szociáldemokrata Párt külpolitikai osztályvezetője, a Külügyi Akadémia irányítója, valamint a fővárosi bölcsészkar Szociológiai Intézetének létrehozója volt. Szalai a párt baloldali, kommunistákkal együttműködő szárnyához tartozott. A nyilvánosság előtt legalábbis helyeselte a kommunisták és szociáldemokraták 1948-as egyesülését – ami a gyakorlatban a szocdemeknek a sztálinista állampártba való bedarálását jelentette.

Börtönévei után viszont a rezsim kritikusa lett. Szalai (más baloldali szociáldemokratákkal, köztük a november 4-én alakult Kádár-kormányban államminiszter, a megtorlásban is komoly szerepet vállaló Marosán Györggyel együtt) 1950-től koholt vádak alapján egészen 1956 tavaszáig ült börtönben. Aztán részt vett a forradalomban, annak leverése után pedig tiltakozott a megtorlások ellen.

Korabeli belügyi jelentések többször szorgalmazták titkosszolgálati eszközökkel való megfigyelését, sőt letartóztatását és elítélését is. Azonban újbóli letartóztatása kínos lett volna a múlt bűneivel való szakítást hirdető MSZMP vezetése számára. 1957 elején Kádárék az ötvenes években letartóztatott szociáldemokrata, (illetve egyes kisgazda) politikusokat is próbálták bevonni a kormányzatba. Tárgyaltak a rehabilitált szocdemekkel, sőt a Magyar Közösség-ügyben, az 1947-es koncepciós per mellékszálaként a szovjetek által a Gulagra hurcolt, régebben antikommunista Kovács Béla kisgazda pártfőtitkárból 1958-ban országgyűlési képviselőt csináltak.

Így aztán az egyik ügynökjelentés által a proletárdiktatúrát gyűlölő embernek nevezett Szalaival szemben a nyílt eljárás helyett titkos műveletbe fogtak. Ennek történetét dolgozta fel először Gál Éva.

Az elhárítás célja az volt, hogy Szalai Sándort tendenciózus dezinformációkkal járassa le, olyan benyomást keltve róla, mintha az állambiztonság ügynöke, provokátora lenne.

„A „Szalai Sándor” feliratú, korábban a titkos iratokon belül még titkosabbra utaló T jelet kapó (T-9738. számú) dosszié első és második kötetéből kiderültek a részletek arról is, hogyan hajtották végre a kitervelt „lejáratást”, azaz besúgó hírébe keverését. A belügynek ez az akciója sikerrel járt: Szalait a rágalommal végül is el tudták szigetelni a hazai barátoktól, ismerősöktől és tudományos köröktől.” – írja a fentebb már belinkelt Gál-kötet előszava. (Gál Éva: i. m. 12. o.)

Egyéb problémák Huth Gergely filmjében

Természetesen e cikk írója végignézte (többször is) a Huth Gergely által rendezett filmet. Amely kétségtelenül nemcsak a Szalai Sándor elleni állambiztonsági műveletekkel foglalkozik. Hanem a ’80-as évek hasonló lejáratási akcióival is, megszólaltatva például az Inconnu Csoport frontemberét, Molnár Tamást, vagy a Dunagate kirobbantásában szerepet játszott Végvári József egykori állambiztonsági tisztet.

De ezeknél szintén felmerülnek enyhén szólva is problémás, vitatható mozzanatok. Például az SZDSZ-be a ’80-as évek végén történő beépülési kísérletek taglalásánál mutatnak egy levéltári iratot, közben megy a narráció, éspedig:

A Trójai fedőnevű titkos megbízott, mint az SZDSZ csoportjának egyik vezetője befolyásolja a tagokat és Kőszeg Ferencet.” (A film 43. perc 45. másodperctől 43. perc 53 másodpercig.)

Mikor az SZDSZ-hez ér a narrátor, a hangja megbicsaklik, aztán a „csoportjának” szóval folytatódik a közlés. Vágást, de legalábbis kihagyást gyaníthat a néző s lám: csak lassítva kell pörgetni a képkockákat, s egy másodpercre bevillan a felvételen a belügyes jelentés vonatkozó része: „…az SZDSZ XIII. kerületi csoportjának.”

A Pesti Srácokon a témában közölt cikkben benne van az eredeti irat is. Ott megírják Trójai valódi nevét is. Mivel az egész riport azt próbálja bizonygatni: az SZDSZ csúcsába is beépült a pártállami elhárítás, nyilván a filmben is jobban hangzik, hogy a Csoportfőnökség nem a szadesz kerületi szervezetébe, hanem valamilyen titokzatos csoportjába volt beépülve.

Az utolsó évnek, tehát a ’89-es évnek a III/III-as parancsnoki értekezletein állandó szó esik arról, hogy hát itt van a modellváltás. Nagyon érdekes egyébként: a rendszerváltás szót nem akarózik kimondani a III-as vezetőinek, még 90 elején is modellváltásról beszélnek, tehát, hogy itt van a nyakunkon ez a modellváltás. És hát akkor erre kell adaptálni az eddigi gyakorlatot.” – mondja Hankiss Ágnes a filmben. (45. perc 53. másodperctől 46. perc 22. másodpercig.)

Ami remek, csak közben a filmbe bevágott irat pont az ellenkezőjét mutatja: hogy akkor már a BM is rendszerváltásról beszél. Legalábbis az iratban a rendszerváltás szó is benne van. Ezt persze a néző csak többszöri visszapörgetés, képkimerevítés után veheti (vehetné) észre. Megint ugyanaz: jól hangzik, csak a tényekkel, az illusztrációval nem feltétlenül harmonizál.

A hivatalos szolgálatokon kívül nagyon is voltak olyan emberek, akik tömörültek egy politikai csoport körül, és részt vettek ilyen típusú lejárató kampányok(ban), bomlasztások(ban), ügykreálásokban. Hát abban én egészen biztos vagyok.” – mondja Hankiss Ágnes az 51 perces film végén, a rendszerváltásról beszélve 49. perc 32. másodperctől 49. perc 50. másodpercig.

S mik is az aláfestő képkockák? A Demokratikus Charta meg taxisblokád. Konkrét bizonyíték a sugallt összeesküvés-elméletre, hogy ezeket a szervezeteket, tüntetéseket, eseményeket az örökéletű Hálózat csinálta? Természetesen semmi.

Nekünk nagyon nem tetszett sok-sok ellenzéki, akkoriban ismert ellenzéki személyiségnek a pártállami kötődése vagy múltja, amely egyrészt családi jellegű volt, másrészt pedig hát nagyon sokan egyfajta reformkommunista irányhoz tartoztak.” – mondja Molnár „Inconnu” Tamás. (39. perc 48. másodperctől 40. perc 02. másodpercig)

Ironikus, hogy teszi mindezt egy olyan dokumentumfilmben, amelynek egyik szakértője, Zinner Tibor még egy ’88-as kötetben is ellenforradalomnak nevezte ’56-ot a Major Ákos vérbírót dicsőítő előszóban.

Hogy Zinner Tibor ítéleteit, véleményét óvatosan kell kezelni, mindazok tudják, akiknek a kezébe került a hírhedt népbíró, dr. Major Ákos emlékirata (Népbíráskodás – forradalmi törvényesség, 1988). Az önleleplező könyv előszavában a közreadó Zinner Tibor ugyanis arról ír, hogy az Oktogonon nyilvános akasztásokat rendező, a Bárdossy-pert vezető egykori hadbíróból népbíróvá vedlett dr. Major Ákost (a neves, kommunista színész, Major Tamás testvérét) működése során a „bírói és ügyvédi hivatástudat” vezérelte, és élete végéig „tiszta maradt”. Nem kutatom, hogy Zinner Tibornak, amikor ezeket a felháborítóan hazug és az egész magyar bírói társadalmat sértő mondatokat leírta, a vélt igazság, a külső kényszer, a félelem vagy valami más vezette-e tollát. De azt mindenképpen egyértelművé kell tennem, hogy dr. Major Ákos népbírói tevékenységének meg- és elítélésében Bernát Zoltánnal értek egyet.” – írja Zinnerről egy korábbi cikk.

Kicsit bővebb idézetek a Zinner Tibor által írt 1988. februári előszóból:

„Dr. Major Ákos, emlékiratai tanúsága szerint a legnehezebb politikai helyzetekben is azt az elvet vallotta, hogy az igazságszolgáltatás nem válhat fügefalevéllé, nem lehet alantas célok eszköze.” (Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Minerva. Bp., 1988. 6. o.)

S a törvénysértések életben maradt elítéltjeinek szigorúan titkos rehabilitálása, az ártatlanul elítéltek képviselete során fokozatosan tárultak fel előtte az „ötvenes évek”, a pokol bugyrai. De először csak a valóság cseppjeit, morzsáit ismerte meg a szociáldemokratákat ért sérelem orvoslása során. Mélyebb ismeretekre akkor tett szert, amikor ügyvédként az ellenforradalmi lázadást követően az egykori honvédelmi minisztert és fiát, volt igazságügy-miniszterét, valamint az ÁVH 1953 elején letartóztatott főnökét védte. E védelmek ellátására a hozzátartozók kérték fel, nem kirendelték. Amit állampolgárként nem tudhatott meg, az a maga teljességében tárulkozott fel előtte.” (Uo. 7-8. o.)

Az érem egyik oldalát a volt szociáldemokrata elítéltektől ismerte meg. A másik oldalt véletlenül, hónapokkal az ellenforradalom után.” – írja 1988 elején Zinner, nyilvánvalóvá téve, hogy ellenforradalomnak tartja ’56-ot. (Uo. 10. o.)

Zinner Tibor még egy évvel később is le volt maradva pár brosúrával. A Rajk-per jegyzőkönyve reprint kiadásának 1989-es előszavában azt írta, hogy „…az imperialista aknamunka nem zárható ki a dr. Szőnyi Tibor és társai ügy keletkezésénél.” (Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Magyar Eszperantó Szövetség, 1989. Előszó XVIII. oldala, rómaival számozva.)

Kimaradt azokból a perekből, amelyeknek bírái különböző sorsokat értek meg. Tiszta maradt, s többek között ezért választották védőnek azok hozzátartozói, akikkel 1945-ben együtt kezdte meg a fasiszta maradványok felszámolását.” – írja Zinner a memoárkötetet író Major Ákosról. (Uo. 11. o.)

Talán némiképp árnyalja a Major Ákosról alkotott összképet az ’56 után politikai okokból börtönbe került Lugossy István visszaemlékezése.

Például az öcsémnek az ügyvédje a Major Ákos volt, akiről tudnivaló, hogy a második világháború idején, a keleti fronton mint hadbíró tevékenykedett. El lehet képzelni, hogy miket művelhetett. Majd 1945 után népbíró lett, ahol eszméletlen mennyiségű halálos ítéletet hozott. Ő élvezte azt, hogy halálos ítéletet hozhatott. Ez egy szadista volt, egy teljesen aberrált, diktatórikus alak, aki például a szüleimet jól megpumpolta, és azzal hitegette, hogy egészen enyhe ítéletekkel meg lehet ezeket a dolgokat úszni. A szüleimet állandóan azzal szórakoztatta, hogy szabad idejében mindig eljárt akasztásokra, és hogy ő ezt mennyire élvezte, hogy a hóhér milyen ügyesen dolgozott. Mint később megtudtam, ez nem a Major Ákos magánpassziója volt, hanem a kommunista apparátusban ez egy program volt annak idején, hogy X, Y, Z elvtársak szabad idejükben eljárnak akasztásokra. Ez egy nagyon jó szórakozás. Azt nem tudom, ha valakit halálra ítélnek, akkor kik vesznek részt az akasztásán. Azt hiszem, hogy az ügyésznek és az ügyvédnek hivatalból ott kell lenni azon. A Major Ákos hivatali kötelezettségeitől teljesen függetlenül eljárt akasztásokra, mert mind mondta a szüleimnek, őt ez rendkívüli módon szórakoztatta.

A film másik nyilatkozó szakértője, Hankiss Ágnes kapcsán pedig Molnár Tamás szavai igencsak pikánsak lesznek, hisz Hankiss Ágnes – mint alábbi helyen publikált idézetből kiderül – még ’86-ban is kedveselvtársazta és nagyon szerette Aczél Györgyöt.

„…az MTA Kézirattárában folytatott kutatásaim során találtam egy iratot (jelzete: MS 6115/23), mely eléggé elszórakoztatott. Egy hölgy 1986. július 25-én kelt leveléről van szó, akitől Aczél egy interjúkötethez kér véleményt egynémely témakörben. Itt most csak az ’56-ról szóló részt idézem (pedig a többi, kivált az „újult erővel, de a régi érvrendszerrel burjánzó” antiszemitizmusról szóló is nagyon érdekes): „Kedves Aczél Elvtárs! (…) 1956-tal kapcsolatban. Nem tudom, Aczél elvtárs tudja-e, hogy létezik egy olyan »pletyka«, hogy ketten voltak, Aczél elvtárs és Fehér Lajos, akik a kivégzések ellen szavaztak. Nem tudom, hogy ez igaz-e, ebben a formában vagy máshogy, mindenesetre nagyon szeretném megérni, hogy erről egyszer beszélni lehessen. (Bevallom, magam is terjesztettem…) (…) Mindkettőjüket sok szeretettel üdvözli, Hankiss Ágnes.”

Papp László Tamás

Független ember vagy?

Ha lesz 4 ezer független támogatója az Átlátszónak, akkor nincs az a lázárjános, aki el tudna minket hallgattatni. Legyél egy a 4 ezerből, és változtasd meg Magyarországot! Tudnivalók itt.

Támogatás SZJA 1% felajánlásával #Azénadómból

Ha 1%-od az Átlátszó céljaira kívánod felajánlani, személyi jövedelemadó bevallásodban az Asimov Alapítvány adószámát tüntesd fel, ami a következő: 18265541-1-42 Letölthető nyilatkozat itt.

Megosztás